Nézzék meg a frissen átadott Zene Házát – A japán szupersztár tervező csodás alkotása

Elkészült és látogatható a Magyar Zene Háza a Városligetben. A tervező, Sou Fujimoto munkáját már előzetesen komoly nemzetközi érdeklődés övezte. A ház a japán építészet új, mégis a tradíción nyugvó irányát képviseli, a természettel kapcsolatot teremteni képes építészeti úton jár. Hogy a Zene Háza a lehető legpontosabban olyan lett, ahogy a nyertes pályázat ígérte, főként a magyar építész partnernek, az M-Teampannon irodának köszönhető. A felelős tervezővel, Varga Bencével beszélgettünk.

Korábban is kedvelte azt az életmód, kulturális, vagy építészeti filozófiát, amit az egyszerűség kedvéért a „japán”jelzővel illetünk?

Annyit tudtam mindezekről, amennyit az átlagember. Minden kisgyerek ismeri az origamit, a papírhajtogatás művészetét, anno én is sokat hajtogattam. Fontosabb, hogy a szüleim első generációs értelmiségiek, építészek mindketten. A húgommal a különböző kultúrák iránti nyitottságot kaptuk tőlük. Európai szellemben nevelkedtünk, nyelveket tanultunk, az otthonunkban komoly szerepet játszott a művészet. Már gimnazista koromban erős vágyam volt, hogy Franciaországban tanulhassak. Az egyetemi időszakban egy évet a Clermont-Ferrand-i Építészeti Iskolán tölthettem. De nem jártam Japánban és nem különösebben voltam tájékozott a japán építészetben.

Az ego-t otthon lehet hagyni

Hogyan jött létre a kapcsolat az M-Teampannon és Fujimoto között, hogy találtak épp az önök tervező irodájára, mint felelős partnerre?

A válaszhoz, kicsit vissza kell lépnem. A rendszerváltás előtt a szakma kiemelkedő ügye volt a miskolci Kollektív Ház létrejötte. A története egy mondatban: egy teljes, frissen végzett tankör költözött a városba, mert szerettek volna együtt maradni, tudtak és szerettek egymás társaságában élni és dolgozni. A rendszerváltáskor ez a csapat atomjaira hullott. Egyikük, Noll Tamás az 1980-as évek közepén csaknem három éven át dolgozott New York-ban. Hazajött, és Golda Jánossal 1989-ben megalapították a Teampannont, amiben az Egyesült Államokban Noll Tamás által tanultakat lehetett továbbvinni. Nagy középületekkel kapcsolatos munkákra összpontosítottak, de az ezredforduló első évtizedének közepén, 2005 után itthon gazdasági lassulás kezdődött. Törtük a fejünket, mit lehet csinálni? Hogy lehet például nemzetközi munkákba bekapcsolódni? Elkezdtük, lépésről lépésre. Elindultunk nemzetközi tervpályázatokon, ami ugyan költség, de a legjobb tanulási folyamat. Egyre több tapasztalatunk lett, így egyre jobb lehetőségek közelébe kerültünk. Ez vezetett bennünket el a CEU, a Közép Európai Egyetem Nádor utcai campusának fejlesztéséhez. A 2011-ben meghirdetett nemzetközi pályázat nyertese az ír Sheila O’Donnell és John Tuomey dublini székhelyű irodája lett, az M-Teampannon pedig a magyarországi partner. Meg kellett ismernünk a brit építészek számára kötelezően előírt biblia méretű, rendkívül részletes szabályzatot (RIBA), amely a tervezéstől a kivitelezésig mindenre kiterjed.  Eszerint dolgoztunk, angol volt a munkanyelv. Amikor 2015-ben a Zene Háza projekt nyílt nemzetközi tervpályázatának nyerteseként Sou Fujimotót hirdette ki a nemzetközi zsűri, mi épp a CEU átadásának közelében jártunk. Fujimotóék helyi partnert irodát kerestek, kutatták a „piacot”, vajon a munka során kik tudják a leghatásosabban képviselni a tervben foglaltakat. Több építészcsapat közül bennünket találtak alkalmasnak.

A helyismeret, az adminisztratív kötöttségek miatt egy magyar partner nyilván nélkülözhetetlen. Azt írta egy cikkében, hogy másnak a házán dolgozni különleges feladat.

Vannak építészek, akik egy ilyen megkeresést elutasítanak, a saját portfóliójukat építik, sajnálják az időt más szellemi termékének megvalósítására – azt gondolom ez személyiség kérdése. Az építészetben nagyon sok embernek kell összehangoltan együtt dolgozni. Általában az építész van a munka középpontjában. Kollektív feladat – ugyanakkor meg nagyon egyéni is, mert, hogy az egész hajó merre menjen, mi legyen az építészeti alapvetés, azt ő határozza meg. A közös munkáknál ez a szisztéma gellert kap, hiszen nem mi vagyunk a designer építészek, nem mi jegyezzük a házat. Az mindig speciális szerep, ha valaki mást segítünk. Az a feladat, hogy ami megépül, a lehető legközelebb legyen ahhoz, amit az alapkoncepcióban lefektettek. Hogy a legkomfortosabb körülményeket teremtsük meg a partnereknek, úgy tudjanak dolgozni, ahogy egyébként szoktak. Tehát, nem nekik kell megtanulni, hogy hogyan lehet valamit nálunk megcsinálni. Nekik hozniuk kell, amiért ők itt vannak, és nekünk biztosítani azt, amitől ezek a 6-7-8 év időtartamú projektek végigvihetők és megvalósulnak. És itt lép közbe a személyiség szerepe.

Nem a legkreatívabb ötletekkel kell előállni, az ego-t otthon lehet hagyni, de a tehetséget és a munkabírást nem.

Acéloszlopok harmóniája a platánokkal

Mi vagy ki garantálta, hogy Fujimoto terve szinte teljesen pontosan valóra váljon?

A világon mindenütt hasonlóak a folyamatok. A mecénás – a megrendelő – adja a pénzt, amiből valamit lehet építeni. Kérdés, hogy mit és milyet? Ezt a házat szinte mindenki nagyon akarta. Nem valamilyet, hanem egy Fujimoto házat. Ezt a szándékot a Városliget Zrt. igen határozottan képviselte, az Óbuda-Újlak Zrt., az építkezés lebonyolítója és a Magyar Építő Zrt., a beruházás fő kivitelezője ugyancsak. Ha közel lépünk a japán építészethez, számos olyan megoldással találkozunk, amiről úgy vélnénk, hibás vagy lehetetlen. Például merevítő falakat készítenek üvegből, amelyek az épület állékonyságát biztosítják – egy földrengésveszélyes területen! Nálunk ilyen nincs, de az átláthatóság miatt sok az üveg, ami a Nagata akusztikusainak kihívást jelentett. Az egybefüggő üvegfelületek 6 métertől egészen a 11 méteres magasságig emelkednek 150 méter hosszan. Cikk-cakk vonalban helyeztük el ezeket, hogy akusztikai szempontból diffúz teret kapjunk. A hangpróbák során a zenészek, hangmérnökök és akusztikusok nagyon jónak és különlegesnek találták a hangzást. A Fujimoto házban magyar szemmel más különlegesség is van. A hatalmas tetőt szürke acéloszlopok tartják. A japán építéstechnológiában nagyon bevett az acél használata. Az a fajta filigránsság, amit Fujimoto akart, és ami neki természetes volt, azt műszakilag nekünk kellett megoldanunk.  Ezeket a 329 milliméter átmérőjű, 8-12 méter magas óriás oszlopokat nem lehetett kibetonozni, sem vasbeton szerkezettel megépíteni. Azt találtuk megoldásnak, hogy a falvastagságot 50 milliméterre növeltük. És most, ha megállunk a tető előterében, vagy az előcsarnokban, főleg így télen, látjuk, hogy a szürke acéloszlopok a platánfákkal gyönyörű harmóniában vannak.

Miért van ennyi beharapás és áttörés a tetőben?

2014-ben a Liget Projekt keretében több nemzetközi építészeti tervpályázatot nyitottak meg. Sou Fujimoto tudatosan választotta épp ezt a pályázatot. Őt foglalkoztatja a természetes és épített környezet közötti átmenet vizsgálata. (lásd: Between Architecture and Nature) A Magyar Zene Házában jó lehetőséget látott, hogy továbblépjen ezen az úton.  Olyan archetipikus tájat hív meg, ahol emberek közösségben, szabad térben, de mégis a fák lombja által védve együtt muzsikálhatnak – ez az alapgondolata a pályázatának. Létesüljön a teljes tervezési területet lefedő mesterséges lombkorona test, a kertet övező fák lombkoronájának magasságában. Készüljön ez a test sok áttöréssel, fénykutakkal, hogy a közönség védett legyen, de a fény ugyanúgy szűrődjön át, ahogy a természetes lombsátrak között. A Zene Házának alapvetése az az élmény, hogy sétálok a Városligetben a lombok alatt. Szinte észre sem veszem, hogy beérek a hatalmas tető alá, még mindig teljesen szabad térben vagyok, de érzem, hogy megérkeztem valahová, úgy lépek be az előcsarnokba, majd az előadótérbe, mintha a séta folytatása lenne; a természetes tér fokozatosan átvált mesterségessé. Ennek a megélését szolgálja minden fő építészeti döntés.  A tervpályázat mottója: Zene a lombok alatt, ezt az elképzelést sűríti három szóba. Amikor Fujimotót egy építészeti kérdés foglalkoztatja, azt több, éppen folyamatban lévő projektben is vizsgálja, olyan, mint egy utazó szellem, mindig úton van valahová, 2016-ban például egy milánói installációban is a beszűrődő fénnyel kísérletezett. Ő, illetve az irodája folyamatosan figyeli, hogy szerte a világban milyen pályázatokat hirdetnek meg.

A karrierjének kezdete óta izgatja a mesterséges és a természetes környezet, az ellentétes minőségek közötti átmeneti területek, a fokozatos átmenet vizsgálata. A kint és bent, a zárt és nyitott, és így tovább. A két extremitás között rengeteg új lehetőség és gazdag minőség adódik, ezekre próbálja felfűzni a munkáit.

Magyarországon azt érzékeljük, hogy változtatásokkal (lásd: Úszóaréna), valamint számos megalkuvással és költségnövekedéssel fejeződik be egy-egy beruházás.

Egy 150 fős mérnökcsapat dolgozott Magyarországon és körülbelül 30 fős nemzetközi tervezőgárda, Fujimoto pedig folyamatosan követte a munkát. Ahogy a költség- és időkeret fogy, úgy kell – hangsúlyozom: bárhol a világon – módosításokat eszközölni, hiszen változik az anyagok ára, minősége. Fujimoto nem adott a felületekre vonatkozó előzetes tervet, hanem részt vett a mintáztatásban. Jött, megnézte az előcsarnok terrazzo burkolatának mintáját, nem tetszett, elrepült. Pár hónap múlva megnézte az újabb ajánlatot, nem tetszett, ismét elrepült. Végül megtaláltuk a jóváhagyott burkolatot. Rá lehetett beszélni, hogy ebben, vagy abban a kérdésben engedjen. Egy dologhoz azonban konzekvensen ragaszkodott: a tetőhöz, hiszen a ház alapvetését a tető hordozza. Minden részletre, a vízelvezetéstől a fénykutak belső burkolatáig figyelmet fordított.  Az építtető sokszor megkérdezte, hogy miért 107 áttörés van, miért nem csak 30 vagy 22?  Fujimotóék mindig pontosan megindokolták, hogy az és ott miért kell. Amikor pedig a beruházás felelőse talált egyet, ami fölöslegesnek látszott, azt válaszolták, hogy nemcsak oda teszünk, ahova kell – ez a japán építészeti szellemiségben rejlő autentikus válasz. Az a fajta szabadság és szépség, ami ebben a házban manifesztálódik, hiszem, hogy mindenkire hatni fog. Mi nem tudjuk ezt a szépséget, mert nem így gondolkodunk. Fedezzék fel, sétáljanak benne, tapasztalják meg

A következő az Új Közlekedési Múzeum lesz

Az M-Teampannon hét évet töltött a Magyar Zene Házával a japán építészet spirituális vonzásában. Következő munkájuk, a budapesti Új Közlekedési Múzeum építése is nemzetközi partnerségen alapul.

Az n-edik lépéshez mindig kell egy n-minusz-egyedik. A Zene Házánál ez volt a CEU. Most a Zene Háza a szükséges lépés, három esztendeje az amerikai Diller Scofidio + Renfro céggel dolgozunk az Új Közlekedési Múzeumon, a volt Északi Járműjavító területén. Ez a munka jobban „saját” gyerek, mert míg Fujimoto a pályázat után keresett meg minket, a Diller Scofidio + Renfroval már a pályázati szakaszban szövetségre léptünk. A nemzetközi ranglistán a top 10-be tartozó irodáról van szó, minden kontinensen elismert és kiemelkedő épületeket létrehozó, több mint 100 fős cég. Úgy látom, erejük teljében vannak, meg lehet nézni hány és milyen házat adnak át egy évben, díjak sokaságát kapják. Az együttműködések lényeges tanulsága, legyenek a partnerek bárhol a ranglistán, számukra nincs B osztályú munka. Nem engedhetik meg maguknak, hogy valahol rosszat csináljanak, teljesen mindegy, hogy Indiában, vagy Kanadában dolgoznak. Ami az Új Közlekedési Múzeumot illeti, 2018-ban hirdették ki a tervpályázat eredményét. A munka az első perctől kezdve nagyon szépen épül, körülbelül az első harmadot léptük át. Még előttünk áll a kivitelezési tervek elkészítése. Kell egy eredményes kiviteli tender, egy jó kivitelező, és akkor jön az egésznek a java. Mindenesetre tény, hogy a helyszín hiteles és inspiráló, hiszen a Kőbányai útnak ezen az oldalán épült ki a magyarországi járműjavítás bölcsője, valamint ebben az esetben is adott egy tudatos és elkötelezett építtető. Igazi barnamezős fejlesztés, ami bárki számára szerethető lehet.

Minden gyereket elbűvöl a vasút, van, akit felnőtt korában is; engem ma is megnyugtat, amikor vonatokkal foglalkozhatom. Ezért ez egy nagyon különleges munka, ami közel áll a szívemhez. A nagypapám szemben a Ganzban dolgozott, mozdonyokat vitt hosszú próbaútra Fiumébe. Belépve a javító csarnokokba ma is jelen van a vasút hőskora, a falakon az idő lenyomata, olajszag, az egész atmoszféra nagyon erős, ugyanakkor egy mai, a gyerekeink számára előremutató intézményt kell itt létrehoznunk. Jelentőségteljes feladat, amelynek jó aktív részese lenni.