Aki elvitte Amerikába az olasz operát és Mozart remekműveit

Este megkezdődik a Ramadán – Egyelőre nincs tűzszünet
2024-03-10
“Zsidóknak tilos” – Így kezdődött
2024-03-10
Show all

Aki elvitte Amerikába az olasz operát és Mozart remekműveit

A világcsavargó, mindenféle foglalkozást űző zseni, Mozart és Casanova barátja, a kicsapongó, sokgyerekes, zsidó származású katolikus pap és szabadkőműves főművei a világ legtöbbet játszott darabjai közé tartoznak. Ugyanis ő írta és ajánlotta Mozartnak a Figaró házassága, a Don Giovanni és a Cosi fan tutte librettóit. Nélküle ezek a remekművek nem születtek volna meg. Ő vitte el Amerikába az olasz operát és Mozart remekműveit. Hosszú és kanyargós életútja 275 éve, 1849. március 10-én kezdődött. Ő Lorenzo da Ponte.

Élt Itália északi részén egy híres család, a Coneglianók.

A Velencei Köztársaság legmagasabb köreiben otthonos, megbecsült orvosok, diplomaták kerültek ki közülük. Ennek a családnak egyik ága a Velencei Köztársaság egyik apró városkájában, Cenedában, a mai Vittorio Veneto zsidó gettójában élt. Itt született, állítólag egy cipész (esetleg egy tímár) fiaként Emanuele Conegliano, aki gyerekkorában elveszítette az anyját, apja pedig, hogy elvehessen egy katolikus hölgyet, kitérítette a hitéből az egész családját. A legidősebb fiú, a 15 éves Emanuele a hagyományoknak megfelelően a családot megkeresztelő pap (a helyi püspök) nevét vette föl. Így lett Emanueleből Lorenzo da Ponte.

Lorenzo da Ponte

Lorenzo da Ponte
Forrás. Wikipedia

A felszentelt parázna

Az újdonsült Lorenzot rögvest beíratták a katolikus szemináriumba, ahol kitűnően tanult, szorgalmasan művelődött, sokat olvasott, kiváló latinistává képződött. Velencében szentelték fel papnak 1773-ban.

Velencét ekkorra már rég elhagyta egykori ereje és méltósága. A város dekadens haláltáncát járta pár évtizeddel önállósága végleges elvesztése előtt. A prostitúció, a vizslató inkvizíció és a kontinens minden tájáról odasereglett sok „avventuriente honorato”, „tiszteletreméltó kalandor” városa lett. Ebben a kifejezésben a tiszteletreméltó a gátlástalan szinonimája volt. Padre Lorenzo is a „tiszteletreméltó kalandorok” életét élte. A város romlott életének középpontjában, a Ridottóban, a hírhedt játékbarlangban érezte leginkább otthon magát. Rávetette magát a kártyára és a prostituáltakra. Mindenekelőtt a leghíresebb velencei kurtizánra, „la Tiepolo”-ra, aki elszedte tőle azt a pénzt is, amit nem kártyázott el.

Giacomo Casanova 18 évi száműzetés, világcsavargás után 1774-ben térhet vissza Velencébe. Rögvest barátságába fogadja Lorenzot, és kitanítja őt a kalandorság fortélyaira. De sokat forgott a kicsapongó pap művelt értelmiségiek, művészek társaságában is. A kicsapongás mellett a San Luca templomban is szolgált és latint, olaszt, franciát is tanított.

Treviso püspöke megpróbálja kiemelni őt a fertőből. Elviszi városának papi szemináriumába, ahol a védence olasz nyelvet és irodalmat taníthat. Csak hát a felvilágosodás századának kalandorai gyakorta nemcsak a kor erkölcsi, hanem politikai rendje ellen is lázadnak. Da Ponte az enciklopédisták és Rousseau tanait hirdeti.  Az ő szellemükben tartott előadása 1776-ban botrányba fulladt. Lehet, hogy ekkor már szabadkőműves volt.

Velencében perbe fogták. A házasságtörés, a „vadházasságban” élés is súlyos vádpontok voltak akkoriban. Az ő esetében egyiket sem volt nehéz bizonyítani, mert házasságából, amely papságára való tekintettel csakis vad lehetett, két gyereke is született, és amellett voltak még bőven egyéb viharos nőügyei is.

Hiába állt ki mellette sok tekintélyes velencei művész, értelmiségi, mecénás, 1779-ben 15 évre száműzték Velencéből.

A librettisták császára

A mai Szlovénia területén fekvő Görzbe (Goriciába) menekül, ahol gazdag osztrák mecénások támogatják irodalmi próbálkozásait. Egy félreértett üzenet nyomán azt hiszi, hogy Drezdában várja őt jó állás a szász udvarnál. Nem várja semmi, de egy régi barátja segít rajta, és irodalmi megbízásokat kap, leginkább librettókat fordít. Mindenesetre bedolgozza magát a librettista szakmába, melynek legavatottabb művelője lesz a maga korában.

II.József uralkodásának kezdetén Bécsbe érkezik, és itt megcsinálja a szerencséjét. Bejelentkezik a Bécs szellemi életében uralkodó nagy latinistához és librettistához, a már nagyon öreg Pietro Metastasióhoz, akinek elnyeri a rokonszenvét. Metastasio beajánlja a császárnak. A bécsi olasz operakultúra első számú komponistája, Antonio Salieri is támogatja őt, és a császár a kegyeibe fogadja. Metastasio 1782-ben meghal, és Lorenzo da Ponte léphet a helyébe. Ő lesz a császári színházak költője szép fizetéssel és azzal a feladattal, hogy olasz librettókat írjon a Bécsben működő operakomponisták számára.

Szorgalmasan gyártja az operaszövegeket, az elsőket Salieri számára. Hamarosan ő lesz a legkeresettebb librettista Bécsben, később egész Európában.

Mozart ugyan már 12 éves kora óta írt olasz nyelvű operákat, még Metastasio szövegére is, de a császár ebben a műfajban sokkal többre becsülte Salierit és a spanyol Vicente Martin Y Solert. Mozartról úgy vélekedett, hogy hangszeres muzsikában nagyon jó, de az olasz opera nem neki való műfaj.

Lorenzo da Ponte azonban jó barátságba keveredett Mozarttal, és rábeszélte őt a Figaró házasságára. Beaumarchais fölöttébb társadalomkritikus és sikamlós vígjátékának az előadása még Párizsban is nehézségekbe ütközött, de lelkesedett érte a társadalomkritikus értelmiség szerte Európában. Da Pontét azért is szerették a komponisták, mert szorosan együttműködött velük, messzemenően figyelembe vette a szempontjaikat.

A Figaró házasságát mesterien alakította át úgy, hogy a műfaj követelményeinek megfelelően tömörített változat a leszűkített szereplőgárdával megőrizze a darab drámai intenzitását, mélységét és humorát.

A második felvonás egészen rendkívüli, húsz perces fináléja nemcsak a komponista bravúrja, hanem a szövegíróé is.

Mozart és da Ponte tartva a cenzúrától titokban dolgozott a Figaró házasságán. Úgy tervezték, hogy ha elkészül, először a császárnak mutatják meg, s ha bejön neki, akkor az ő szava elnémítja a cenzorokat. A dolgok másképp alakultak.

Az udvari operának sürgősen szüksége volt új darabra. Da Ponte bejelentette a császárnak a Figarót mielőtt teljes egészében elkészült volna. A császárt a neki eljátszott részletek meggyőzték, az ő parancsára a művet gyorsan műsorra tűzték, és a Figaró 1786 májusában akkora sikert aratott, amilyet addig Bécs még nemigen látott. Az opera prágai sikere azonban még a bécsit is felülmúlta. Mozart és da Ponte következő művét, a Don Giovannit már Prágában mutatták be.

A Don Giovanni témáját is da Ponte hozta. A főhős alakjában természetesen barátja, Casanova is benne van, aki 1784-ben felbukkant Bécsben, felújította barátságát da Pontéval, aki állítólag konzultált is vele a Don Giovanni librettójáról. Ez a mű is hatalmas sikert aratott.

Harmadik közös munkájukat, a morálisan „legaggályosabb” Cosi fan tuttét állítólag egy korabeli Bécsi pletyka ihlette. Ennek nem volt akkora sikere, mint a másik kettőnek.

Da Ponte társszerzői öntudattal vallotta magáénak ezeket az operákat. Élete végén írt emlékirataiban úgy említi őket, hogy „az én Don Giovannim”, „az én Figaróm”. Da Ponte barátként is, komponistaként is szerette Mozartot, de valószínűleg nem volt tisztában az ő zenetörténeti jelentőségével.

Bónis Ferenc szavai szerint Mozart „kétségkívül Da Ponte segítségével jutott fel operaművészetének magaslatára. A Figaro házassága, a Don Giovanni és a Cosi fan tutte mind Da Ponte választékos ízlését, költői formálóerejét, típusteremtő tehetségét dicséri. (Parlando, 1991/3.)

(Hitler alatt a Harmadik Birodalomban a „zsidó” da Ponte szövegeit kidobták, új szövegeket írattak a Mozart-operákhoz.)

Da Ponte szerződése az udvarnál 1792-ig szólt, de ő akkor már messze járt. Ennek három oka volt. Egyrészt Adriana Ferranese del Bene, a primadonna, aki Suzannát énekelte a Figaróban és Fiordiligit a Cosi-ban. Ő da Ponte szeretője volt, primadonnacsaták, udvari és színházi intrikák középpontjában állott, amelyekbe da Ponte az ő révén – de saját jogon is – belekeveredett. Voltak szaftos botrányok, röpiratok, macskazene, minden.

Másrészt da Ponte sajnos lelkesedett a jakobinusokért, Martinovics Ignáccal is levelezett, és az ilyesmit Bécsben nem díjazták.

Harmadrészt II. József utóda, II. Lipót egyáltalán nem lelkesedett annyira a művészetekért, mint elődje. Durván meg is vágta az udvari színházak költségvetését.

Természetesen minden városi pletykáról, színházi összetűzésről értesült, az udvari állásban lévők politikai nézeteiről pláne. Da Ponte még rontott is a helyzetén, amikor egy öntudatosnak is, szemtelennek is vélhető iratban igyekezett elhárítani a vele szembeni vádakat. Aztán már hiába próbálkozott simulékony levéllel.De hátra volt még az életéből pár év híján egy fél évszázad.

„Lámpa fény nélkül”

Triesztbe megy és ott feleségül veszi egy módos angol vegyész zsidó vagy félzsidó lányát, Nancy Grahlt. Hogy ezt miként tehette egy katolikus pap, az Lorenzo da Ponta életének számos rejtélye közül az egyik. Lehet, hogy ez nem is volt hivatalos házasság. Mindenesetre úgy tűnik, hogy az ifjú pár nem sokat látott a családi vagyonból. Ebből a házasságból öt gyermek született. Közülük csak ketten élték túl apjukat, azok sem sokkal.

II. József még a halála előtt adott ajánlólevelet da Ponténak húgához, Marie Antoinette-hez, a francia királynéhez. Az ifjú pár elindult Párizsba, hogy az ajánlólevélre alapozva jó egzisztenciát teremtsen magának. Út közben értesültek arról, hogy a királyi pár már tömlöcben várja a sorsát, és az ajánlólevéllel csak a vérpadra vezető út nyílhatna meg előttük. Úgy döntenek, hogy Grahl szülőhazájában, Angliában próbálnak szerencsét. Hosszú európai barangolás után eljutottak Londonba, ahol egy kis ideig nyomorogtak, de 1793-ban vezető állást kínáltak a jóhírű librettistának az olasz operánál. Ekkor ismét jól ment a dolga. Azt csinálta, amihez értett. Szép sikerrel vezette az operát, nagy érdemeket szerzett London zenei életének fölfejlesztésében. Szorgalmasan írta a librettókat Cimarosának, Paisiellónak, Sartinak és másoknak.

A londoni olasz opera profitorientált magáncég volt, egészen másképp működött, mint a császári kincstárból finanszírozott udvari színházak Bécsben. Da Ponténak sok konfliktusa volt a nyereségre hajtó és nem feltétlenül tiszta eszközökkel operáló tulajdonossal, aki aztán jól ki is babrált vele. 1798-ben elküldte Itáliába, hogy énekeseket szerződtessen, aztán amikor neves alkalmazottja az énekesekkel megérkezett, a tulaj hallani sem akart a szerződtetésükről. Ezzel teljesen ellehetetlenítette da Pontét.

Ő ezután próbálkozott mindennel. Nyitott fűszeres boltot, árult könyvet, tanított nyelvet. Egy időre (állítólag) Hollandiába is átköltözött, ahol gyémántcsiszolással foglalkozott.

Mindenféle vállalkozással kísérletezett, holott szemernyi üzleti érzéke sem volt. Az verte át, aki akarta, és persze akarták. Egy csomó per szakadt a nyakába és valami váltóügy miatt az adósok börtönét is megjárta.

A felesége (vagy „felesége”) a gyerekekkel kivándorolt rokonokhoz Amerikába. Da Ponte a perei, függőben lévő ügyei miatt csak 1805-ben követhette őt. Majd három hónapig tartó viszontagságos út után érkezett meg Philadelphiába.

Hol New Yorkban, hol Pennsylvaniában élt. Fűszerüzletet nyitott, nyelvórákat adott, könyvesboltot is vitt.

Ő lett a Columbián az olasz irodalom első professzora, az első katolikus pap és az első zsidó származású tanár, aki a Columbián oktathatott. Fizetés nélkül.

Egy idő után az Új Világban is eljutott az operához, de ott ennek semmilyen előzménye nem volt. Ő vezette be az olasz operát Amerika zenei életébe. Bemutatta Rossini Sevillai borbélyát, az „ő” Don Giovanniját és még sok mindent. Zerlina szerepét a 19. század egyik leghíresebb énekesnője, Maria Malibran énekelte, aki akkor még ismert sem volt és Malibran sem volt (hiszen María Felicitas García Sitches néven született.

79 éves korában az öreg világcsavargó megkapta az amerikai állampolgárságot.

Lorenzo da Ponte 1832-ben kelt levele egy olasz kiadóhoz Fortunato Stellához

Lorenzo da Ponte 1832-ben kelt levele egy olasz kiadóhoz Fortunato Stellához
Forrás: Pycril.com

84-éves korában, 1833-ban megnyitotta a New York-i Olasz Operát. Ez volt az első operaháznak tervezett épület Amerikában. Persze továbbra sem volt sem üzleti, sem realitásérzéke. Az Olasz Opera két szezon után csődbe ment, el kellett adni, hogy a művészeket és a dolgozókat ki lehessen fizetni. Prózai színház lett belőle, s nem sokkal alapítója halála után le is égett.

A „tiszteletreméltó kalandor” nem sokkal Amerikába érkezése után elkezdte írni a memoárjait, amelyeket a húszas években több kötetben ki is adott. Nagy siker lett, több nyelven megjelent (1970-ben Magyarországon is kiadták). Da Ponte memoárja olyan, mint egy pikareszk kalandregény.

A hőse végelgyengülésben halt meg élete kilencvenedik évében. Ezt az életkort elérni abban a korban csodaszámba ment.

Lorenzo da Ponte szobra az ausztriai Millstadt-ban

Lorenzo da Ponte szobra az ausztriai Millstadt-ban
Forrás: Wikimedia

Egy időben a magyar sajtóban elterjedt az a szép legenda, hogy egy Don Giovanni előadás előtt egy ágrólszakadt koldusnak kinéző ember kopogtat be a címszereplő öltözőjébe, és már éppen ki akarják dobni, amikor mutatja a szövegkönyv kéziratát, és közli, hogy amit a tisztelt énekes aznap énekelni fog, azt ő írta. Mire az énekes lelkesen átöleli, beülteti a díszpáholyba, és egy plusz előadást tartanak az ő javára. Ezt a sztorit különböző énekesekhez kötik, de aligha történhetett meg. Da Ponte élete végén azért nem volt ilyen rossz anyagi helyzetben.

De azért hiányérzettel zárhatta le az életét. Erről tanuskodik az a latin nyelvű verse, amelyet tanítványainak írt a Columbia professzoraként:

„Pásztor vagyok juhok nélkül / Szántóvető ökrök nélkül / Kert virágok nélkül /Lámpa fény nélkül / Erszény ezüst nélkül/ Termőföld vetett magvak nélkül / Tűz szén nélkül / Fej haj nélkül / Fa vagyok levél nélkül / Bolt portéka nélkül / Kalmár vevők nélkül / Forrás ivók nélkül /Híd rajta járók nélkül / Tánc leányzók nélkül / Menny csillagok nélkül / Város lakók nélkül / Tudós tudás nélkül / Pap templom nélkül / Tanár tanítás nélkül.”

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.