Az amerikai és az európai vállalkozói kultúra közötti egyik legnagyobb különbség, hogy az USA-ban nem ciki csődbe menni. “Fail fast” – tartja a mondás, ami annyit jelent, hogy jobb ha minél gyorsabban kiderült, hogy a vállalkozásod, az ötleted nem piacképes. Így nem adósodsz el nyakig, nem megy rá ház, a vagyon. Tanulsz belőle, felállsz, újrakezded, legközelebb sikerül. Ezzel szemben az európai kultúrkörben a csőd, a bukást jelenti, ha egy vállalkozó elbukik, mindennek vége, jön a végrehajtó, úszik a ház, a lakás, a vagyon, jön a szégyen.

Na, ez komplett hülyeség, így ahogy van – állítja egy tanulmányában Francis Greene, az Edingburgh University Business School vállalkozási és beruházási szakágának vezetője. Greene szerint pont az ellenkezője igaz.

Ha egyszer elbuksz, nagy valószínűséggel ez ismét megtörténik. Ha mítoszokban és előítéletekben hisznek a vállalkozók – mint amilyen például a “fail fast”, az csak további csalódásokhoz és frusztrációkhoz vezet.

Greene szerint a dolog mögött egyszerű pszichológia húzódik meg. A tanulás komplex folyamat, amely általában nem olyan egyszerű, mint amilyennek gondoljuk. Hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni a kudarcról szóló tapasztalatainkat, így azokat nem is tudjuk hasznosítani egy közvetkező vállalkozás során. Gyakori az is, hogy egy kudarcot a lélek (az énkép) önvédelme a valóságosnál jelentéktelenebbnek tüntet fel. A bukásból leszűrhető tapasztalatokat ez leegyszerűsíti, így fontos részletek veszhetnek el a történetből – holott ezek segíthetnének az újrakezdésben. Greene több évtizede dolgozik vállalkozókkal és startupokkal – kormányzati és akadémiai tapasztalata is van.

A “fail fast” mítoszát általában olyan sztorik táplálják, amikor valaki nagyot bukott, majd óriási sikert ért el – ilyenből azonban meglehetősen kevés van.

A bukott vállalkozások java részének történetét meg sem ismerjük – ezeket nem mesélik el, nem jelennek meg az újságokban.

Az Egyesült Államokban startupoknak mindössze a fele éri meg az ötödik születésnapját, s még csekélyebb a felnőtt korba érkezők aránya – áll az amerikai munkaügyi hivatal, a Bureau of Labor Statistics adataiban.

Greene 8400 olyan német startupot vizsgált meg amelyek korábbi tulajdonosai korábban már valamilyen vállalkozással csődbe mentek. Azt találta, hogy a “második körösök” gyengébben teljesítettek új cégükkel, mint az új vállalkozók. Sőt, azok körében is nagyobb a bukások aránya, ha új cégbe vágnak bele, akik már rendelkeznek egy sikeres vállalkozással.

Más kutatások hasonló eredményekre jutottak. A Harvard Business School által publikált tanulmány  a kockázati tőke által segített amerikai cégeket vizsgálta meg. A Journal of Financial Economics című lapban publikált elemzés szerint a korábban már bukott vállalkozók semmivel sem lesznek esélyesebbek a második körben, mint az első ízben az üzletbe belevágók.

A német KfW Bankengruppe hasonló témát vizsgáló elemzése szintén arra jut, hogy a második körösök gyengébben teljesítenek, mint az első körös cégek.

Semmi jel nem utal arra, hogy az üzleti bukás olyan folyamatot indítana el, amelyben a vállalkozó szisztematikusan áttekinti hibáit és képes jövőbeni projektjeiben tanulni ezekből.

De vajon miért nem tanulnak a hibákból a vállalkozók? A válasz részben a tanulási folyamat mikéntjében rejlik. Tanuláson általában azt értjük, hogy valaki tapasztalatokat gyűjt egy szisztematikus, rendszeres folyamat során. Malcolm Gladwell, a téma egyik ismert kutatója szerint például körülbelül 10 ezer óra tanulásra van szükség ahhoz, hogy valaki sakk nagymester legyen. Az erre áldozott idő kifizetődő, a sakk tervezhető játék: 64 mező, 32 sakkfigura, egy ellenfél. A foci is hasonló: ugyanannyi játékos az egyik oldalon, mint a másikon, egyértelmű játékszabályok.

A startupok esetében azonban gyökeresen más a helyzet. A piaci körülmények gyakran kiszámíthatatlanul változnak, a fogyasztói igényeket nehéz felmérni, a piaci ellenfelek száma többnyire csak emelkedik.

Az üzleti világban úgy kell egy “sakk nagymesteri” szintre eljutni, hogy folyamatosan változnak a szabályok. Egy ilyen környezetben sokkal nehezebb döntéseket hozni, mint egy egyértelmű keretek és feltételek mellett játszott játékban. Nehéz a kockázatot kalkuláni.

Nézzük például a vásárlói igényeket. Jó kiindulópont lehet, ha beszélgetünk a potenciális vevőket – piackutatást végzünk. Gyakran azonban maguk a vásárlók sincsenek tisztában preferenciáikkal, vagy nem tudják ezt érthetően artikulálni. Simán elképzelhető, hogy olyan információkat kapunk tőlük, amelyek teljes tévútra (a csődhöz vezető útra) terelik a céget. Erre utal Steve Jobs híres mondása is:

az emberek gyakran nem tudják, hogy mit akarnak, amíg meg nem mutatod nekik, hogy mit akarjanak.

Szóval egyszeri vállalkozónk piackutatást végez, legyártja az ennek alapján elképzelt terméket, aztán csődbe megy. Ezt követően azt gondolja, hogy tanul a hibákból, elkezdi elemezni, hogy mi siklott félre. Jó eséllyel rossz következtetésekre jut, hiszen olyan mennyiségű változót kell figyelembe vennie, amelyet lehetetlen feldolgozni és értékelni. Ha jut is eredményre, az a múltra vonatkozó lesz, semmi nem következik belőle a vásárlók jelenlegi preferenciáira vonatkozóan. Ráadásul változhatnak a piaci feltételek, az árak, a szállítókkal kiépített kapcsolatok – a teljes feltételrendszer. A helyzetet egy lélektani tényező is nehezíti.

Azon a vállalkozón aki a múlt hibáiból “tanulva” próbál meg új vállalkozásba fogni ott lesz a lélektani nyomás, hogy a következő alkalommal már sikeresnek kell lennie. Ráadásul az a téves következtetés is elhomályosítja döntési horizontját, hogy tanult a múlt hibáiból. Sokkal egyszerűbb lenne, ha valóban tiszta lappal indulhatna – ami persze nem lehetséges.

További nehezítő tényező, az, hogy egy startup bezárása nem is olyan egyszerű dolog. No nem, a cégbíróságról vagy az adóhatóságról van szó, sokkal inkább arról, hogy annak, akinek “élete ötlete” van egy vállalkozásban, nehezen látja be a kudarcot. Aztán amikor mégis eljön a vég, ez a tét elhomályosítja a valódi kiváltó okokat.

Nézzünk egy példát. Tegyük fel, hogy egy kisvállalkozás elveszíti fő vásárlóját. Idővel szerez helyette másikat ugyan, de a kezdeti veszteség meggyengíti, például a kieső árbevétel hiányzik a hitelek törlesztőrészletéből, így máshol meg kell húzni a nadrágszíjat. A cég még vegetál pár évig, aztán nem bírja a veszteséget és a tulajdonos feladja. Az első nagy vevő elvesztése azonban régóta történt, azóta sok hányattatáson ment túl a vállalkozó, így a csőd idején már nem tudja azonosítani azt a tényt, mint a lejtőn való ellindulás legfőbb kiváltó okát. Valami más okot, a csődhöz időben közelebb álló eseményt keres majd.

Egy üzlet létrehozása, egy vállalkozás alapítása és működtetése bonyolult és egymáshoz szorosan kapcsolódó tevékenységek összehangolását igényli: marketing, logisztika, pénzügyi tervezés, gyártás, szolgáltatás.

Az emberben megvan arra a hajlandóság, hogy leegyszerűsítse a dolgokat.

Sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy néhány rossz negyedév vitte a jégre a vállalkozást, mint átlátni, hogy egymást keresztül-kasul szelő problémák hogyan hatottak a gazdálkodásra.

Arra is hajlamosak vagyunk, hogy a kudarc okait külső tényezőkben keressünk, nem pedig saját hibáinknak tudjuk be a csődöt.

Gyakori, hogy a vállalkozók a bankot okolják a bebukásért – nem kapták meg a szükséges hitelt, drága a törlesztés, cash-flow problémák adódtak. Abba sokkal ritkábban gondolnak bele, hogy ezek a nehézségek nem maguktól álltak elő – többnyire a cégvezetés rossz döntéseinek következményei. Márpedig ha nem látjuk a hibákat, akkor azokból tanulni is nehéz.

Egy csődbe ment kiskereskedő hibáztathatja az új bevásárlóközpontot, a helyi önkormányzatot, amelyik megnövelte a helyi adókat, vagy beengedett egy új franchise-t a városba, vagy akár a fogyasztókat is, akik új szolgáltatóhoz pártoltak át. Ezeknek biztos megvan a maguk szerepe, viszont a csődhöz vezető legfőbb ok az, hogy a cég nem volt képes új fogyasztókat megnyerni magának és a régieket megtartani – a változó körülmények mellett.

Mi a tanulság mindebből? Greene szerint az, hogy akinek csődbe megy a vállalkozása, legjobban teszi, ha pihen egy kicsit és csak utána kezdi újra. Mégpedig azzal, hogy megpróbálja tiszta fejjel átgondolni a múlt téves döntéseit.