Január 5-re virradó éjszaka, Oslótól 120 kilométerre, északra egy meteorit csapódott a Földbe. Arra, hogy a lakatlan területen megtalálják a meteoritot, viszonylag kicsi az esély, pedig bizonyosan nekicsapódott a Földnek. Az egyik leghíresebb becsapódás főszereplőjéről viszont a kutatók napjainkban úgy vélik, hogy az visszapattant a Föld légköréről és még ma is a Nap körül keringhet.
Oslótól északra, egy Loten melletti szeizmológiai mérőállomás közelében egy 0,5–2 kilogramm közötti, világűrből érkezett kőzetdarab óránként több mint 50 ezer kilométeres sebességgel csapódott a Földnek – járta be a világsajtót a napokban a hír. A környéken sokan erős robajt hallottak és többen a felvillanó éles fényeket is látták. Bár a meteorit bizonyosan nekiütközött a Földnek, a lakatlan, erdős tájon viszonylag kicsi az esélye, hogy megtalálják.
Megtalálását az is nehezíti, hogy a bolygónkba csapódó meteoritok 90–95 százaléka pont olyan felépítésű, mint a földi kőzetek, éppen ezért elkülönítésük borzasztóan nehéz. Az egyik leghíresebb becsapódásról viszont – melynek főszereplőjét már több mint 100 éve hiába keresik – az újabb kutatások kiderítették, hogy valószínűleg nem is történt meg!
A transzszibériai expressz utasai látták a légkörön átsuhanó hatalmas fénygömböt
A történet 1908. június 30-án, reggel 7 óra 13 perckor kezdődött, a cári Oroszország egy messzi, eldugott szegletében. A transzszibériai vasút egyik szerelvénye a Jenyiszej folyó forrásvidékén járt, amikor utasai egy Naphoz hasonló méretű és fényességű meteort láttak átsuhanni a légkörön, majd nem sokkal később óriási detonáció hallatszott és a föld megremegett. A becsapódás valahol a nehezen megközelíthető, lápos, tavas, mocsaras, szúnyogokkal teli ős-tajgában, a Köves-Tunguzka folyó környékén történt.
A lökéshullám egy körülbelül 50×50 kilométeres térségben letarolta és részben felgyújtotta a tajgát – az erdő a kiterjedő felhő forró, több ezer Kelvin fokos hőmérsékletű gázaitól kapott lángra. A központ 3–5 kilométeres körzetében a fákat „csak” legallyazta, de azok állva maradtak – ezt a részt „telegráf” erdőnek nevezték el. Az ezen túli 40 kilométeres körzetben azonban sugárirányban kidöntötte a fákat: pár perc alatt körülbelül 8 millió darabot tarolt le.
A fényt és a 20 kilométer magasra felcsapó tűzoszlopot még 400 kilométerrel távolabb is látták és a mennydörgésszerű robajt 1000 kilométerre is hallották.
Mivel a meteor nappal érkezett, sötét porsáv maradt utána a levegőben. A légkörben szétterült por még jó ideig ott maradt, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a robbanás után több napon keresztül jóval több világító felhő látszott az égen, mint más években. A légköri lökéshullám keltette 4,5–5-ös magnitúdójú földrengéshullám többször is megkerülte a Földet – ezt a korabeli geofizikai obszervatóriumok már észlelték.
Soha nem találtak semmilyen kőzetnyomot
Az azóta Tunguz vagy Tunguszkai jelenségként számon tartott esemény egy olyannyira megközelíthetetlen, ráadásul az orosz vezetés által tiltott körzetben történt, hogy a felkutatására küldött első kutatóexpedíció is csak 1927-ben indult el, Leonyid Alekszejevics Kulik orosz geológus, mineralógus vezetésével. És csak még ezután is jóval később, 1992-ben nyitották meg a területet a külföldi kutatók előtt is, akik nagy elánnal vetették magukat a területre.
Hosszú évtizedekig tartotta magát a nézet, mely szerint a világűrből érkezett objektum – amely körülbelül 450 kilométert tett meg a Föld légkörében – a felszín felett 5–8 kilométerrel, 10–20 megatonnás (1500–2000 hirosimai atombombával egyenértékű) robbanással semmisült meg. Általánosan elfogadott volt, hogy az eseményt egy, a Föld légkörébe belépő üstökösmag-töredék idézte elő, de időnként előkerült az az elképzelés is, hogy egy kisméretű aszteroidával, azaz kisbolygóval találkozott a Föld. Azaz egy maximum 100 méter átmérőjű égitest érkezett a Föld légkörébe és az még a felszín felett felrobbant – ezért nem találtak sem becsapódási krátert, sem meteorit-, illetve a földfelszínből kidobott és a nagy hő és nyomás hatására átalakult törmelékdarabokat sem.
A meteorit valószínűleg visszapattant a légkörből
2020-ban azonban az orosz kutatók, Danyiil E. Krennyikov vezetésével új elmélettel álltak elő. A csoport azt modellezte, hogy különböző átmérőjű és anyagú kis égitestek a Föld légkörébe különböző sebességgel és szöggel érkezve elérhetik-e a felszínt, vagy vannak köztük olyanok, amelyek kipattannak a légkörből. Az orosz kutatók számítógépes szimulációi azt mutatták, hogy a vas anyagú, 50 és 200 méter közötti átmérőjű testek, amelyek másodpercenként 25 km-es sebességgel, 5–12 fok belépési szögtartományban lépnek be a légkörbe, csak 10–15 kilométeres magasságig jutnak le és utána kipattannak a földi légkörből, és óriási lökéshullámot keltve visszakerülnek bolygóközi pályára a világűrbe. Azt nem vizsgálták, hogy milyen lett a Tunguszkai-jelenséget okozó égitest visszapattanás utáni új keringési pályája, de valószínű, hogy ma is a Nap körül kering.
A modellszámításoknak azonban általános következménye is van: a földi légkörbe a múltban is és a jövőben is behatolhatnak kis égitestek, majd azok onnan kipattanva tovább folytathatják útjukat a bolygóközi térben, vagyis a tunguszkai jelenséghez hasonló földi katasztrófák a múltban is bekövetkezhettek, illetve a jövőben is előfordulhatnak. Ez a visszapattanás azonban egyfajta védelmet jelent: az atmoszférának köszönhetően a meteoritok és kisebb aszteroidák nem érik el a felszínt és nem okoznak becsapódásukkal nagyobb katasztrófát a bolygónkon.
