Január 5-re virradó éjszaka, Oslótól 120 kilométerre, északra egy meteorit csapódott a Földbe. Arra, hogy a lakatlan területen megtalálják a meteoritot, viszonylag kicsi az esély, pedig bizonyosan nekicsapódott a Földnek. Az egyik leghíresebb becsapódás főszereplőjéről viszont a kutatók napjainkban úgy vélik, hogy az visszapattant a Föld légköréről és még ma is a Nap körül keringhet.

Oslótól északra, egy Loten melletti szeizmológiai mérőállomás közelében egy 0,5–2 kilogramm közötti, világűrből érkezett kőzetdarab óránként több mint 50 ezer kilométeres sebességgel csapódott a Földnek – járta be a világsajtót a napokban a hír. A környéken sokan erős robajt hallottak és többen a felvillanó éles fényeket is látták. Bár a meteorit bizonyosan nekiütközött a Földnek, a lakatlan, erdős tájon viszonylag kicsi az esélye, hogy megtalálják.

A január 18-án becsapódott meteoritot Norvégia fölött a Norvég Meteorit Hálózat kamerája rögzítette Forrás: International Meteor organisation

Megtalálását az is nehezíti, hogy a bolygónkba csapódó meteoritok 90–95 százaléka pont olyan felépítésű, mint a földi kőzetek, éppen ezért elkülönítésük borzasztóan nehéz. Az egyik leghíresebb becsapódásról viszont – melynek főszereplőjét már több mint 100 éve hiába keresik – az újabb kutatások kiderítették, hogy valószínűleg nem is történt meg!

A transzszibériai expressz utasai látták a légkörön átsuhanó hatalmas fénygömböt

A történet 1908. június 30-án, reggel 7 óra 13 perckor kezdődött, a cári Oroszország egy messzi, eldugott szegletében. A transzszibériai vasút egyik szerelvénye a Jenyiszej folyó forrásvidékén járt, amikor utasai egy Naphoz hasonló méretű és fényességű meteort láttak átsuhanni a légkörön, majd nem sokkal később óriási detonáció hallatszott és a föld megremegett. A becsapódás valahol a nehezen megközelíthető, lápos, tavas, mocsaras, szúnyogokkal teli ős-tajgában, a Köves-Tunguzka folyó környékén történt.

A lökéshullám egy körülbelül 50×50 kilométeres térségben letarolta és részben felgyújtotta a tajgát – az erdő a kiterjedő felhő forró, több ezer Kelvin fokos hőmérsékletű gázaitól kapott lángra. A központ 3–5 kilométeres körzetében a fákat „csak” legallyazta, de azok állva maradtak – ezt a részt „telegráf” erdőnek nevezték el. Az ezen túli 40 kilométeres körzetben azonban sugárirányban kidöntötte a fákat: pár perc alatt körülbelül 8 millió darabot tarolt le.

A letarolt fenyők

A fényt és a 20 kilométer magasra felcsapó tűzoszlopot még 400 kilométerrel távolabb is látták és a mennydörgésszerű robajt 1000 kilométerre is hallották.

Mivel a meteor nappal érkezett, sötét porsáv maradt utána a levegőben. A légkörben szétterült por még jó ideig ott maradt, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a robbanás után több napon keresztül jóval több világító felhő látszott az égen, mint más években. A légköri lökéshullám keltette 4,5–5-ös magnitúdójú földrengéshullám többször is megkerülte a Földet – ezt a korabeli geofizikai obszervatóriumok már észlelték.

Soha nem találtak semmilyen kőzetnyomot

Az azóta Tunguz (vagy Tunguszkai)-jelenségként számon tartott esemény egy olyannyira megközelíthetetlen, ráadásul az orosz vezetés által tiltott körzetben történt, hogy a felkutatására küldött első kutatóexpedíció is csak 1927-ben indult el, Leonyid Alekszejevics Kulik orosz geológus, mineralógus vezetésével. És csak még ezután is jóval később, 1992-ben nyitották meg a területet a külföldi kutatók előtt is, akik nagy elánnal vetették magukat a területre.

Az esemény 50. évfordulójára kiadott szovjet postabélyeg, L.A. Kulik akadémikus arcképével (1958) Forrás: Wikipédia

Hosszú évtizedekig tartotta magát a nézet, mely szerint a világűrből érkezett objektum – amely körülbelül 450 kilométert tett meg a Föld légkörében – a felszín felett 5–8 kilométerrel, 10–20 megatonnás (1500–2000 hirosimai atombombával egyenértékű) robbanással semmisült meg. Általánosan elfogadott volt, hogy az eseményt egy, a Föld légkörébe belépő üstökösmag-töredék idézte elő, de időnként előkerült az az elképzelés is, hogy egy kisméretű aszteroidával, azaz kisbolygóval találkozott a Föld. Azaz egy maximum 100 méter átmérőjű égitest érkezett a Föld légkörébe és az még a felszín felett felrobbant – ezért nem találtak sem becsapódási krátert, sem meteorit-, illetve a földfelszínből kidobott és a nagy hő és nyomás hatására átalakult törmelékdarabokat sem.

A meteorit valószínűleg visszapattant a légkörből

2020-ban azonban az orosz kutatók, Danyiil E. Krennyikov vezetésével új elmélettel álltak elő. A csoport azt modellezte, hogy különböző átmérőjű és anyagú kis égitestek a Föld légkörébe különböző sebességgel és szöggel érkezve elérhetik-e a felszínt, vagy vannak köztük olyanok, amelyek kipattannak a légkörből. Az orosz kutatók számítógépes szimulációi azt mutatták, hogy a vas anyagú, 50 és 200 méter közötti átmérőjű testek, amelyek másodpercenként 25 km-es sebességgel, 5–12 fok belépési szögtartományban lépnek be a légkörbe, csak 10–15 kilométeres magasságig jutnak le és utána kipattannak a földi légkörből, és óriási lökéshullámot keltve visszakerülnek bolygóközi pályára a világűrbe. Azt nem vizsgálták, hogy milyen lett a Tunguz-jelenséget okozó égitest visszapattanás utáni új keringési pályája, de valószínű, hogy ma is a Nap körül kering.

A modellszámításoknak azonban általános következménye is van: a földi légkörbe a múltban is és a jövőben is behatolhatnak kis égitestek, majd azok onnan kipattanva tovább folytathatják útjukat a bolygóközi térben, vagyis a Tunguz-jelenséghez hasonló földi katasztrófák a múltban is bekövetkezhettek, illetve a jövőben is előfordulhatnak. Ez a visszapattanás azonban egyfajta védelmet jelent: az atmoszférának köszönhetően a meteoritok és kisebb aszteroidák nem érik el a felszínt és nem okoznak becsapódásukkal nagyobb katasztrófát a bolygónkon.