Az USA és a Szovjetunió után hogy lett a többi 7 országnak atombombája?

Izrael 12-13 napig tartó háborúja Irán ellen azt célozta, hogy megakadályozza: Irán képes legyen atombomba gyártására. Ez felveti a kérdést, hogy terjedtek el az atomfegyverek a világban azután, hogy az Egyesült Államok a Manhattan terv segítségével előállította az első atombombát, majd erre a Szovjetunó is kifejlesztette a sajátját. Az első kettő után, hogy lett a többi országnak atombombája?

Ma a világon 9 ország rendelkezik nukleáris fegyverrel, az összes bevethető atombomba száma meghaladja a 12 000 darabot.

Ez annak fényében riasztó, hogy a két, katonai akcióban bevetett bomba lelki hatása az egész világon tetten érhető, hiszen a Hirosima és a Nagaszaki szavak nem csak két japán nagyvárost jelölnek, hanem a felmérhetetlen és elképzelhetetlen pusztítást is.

Nem véletlen tehát, hogy a legtöbb ország a Fölön aláírta azt az 1968-ban megfogalmazott, de csak 1970-ben életbe lépett atomsorompó egyezményt, amely ezen fegyverek további elterjedését hivatott megállítani.

A múltban sok ország fejlesztett ki, vagy tervezett megalkotni atomfegyvert, és ahogy írtuk, 9 ország rendelkezik is ilyen bombával. Vannak azonban olyan országok, amelyek nyíltan vagy burkoltan mindent elkövetnek, hogy atomfegyver birtokába kerüljenek.

Ez volt az oka a legutóbbi, 12-13 napos izraeli-iráni háborúnak, a zsidó állam azért támadta meg Iránt, hogy annak nukleáris programját megállítsa, vagy legalább időben visszavesse.

Miért olyan nehéz atomfegyvert előállítani, ha a technika viszonylag régi? Hiszen az első atombombák már 80 éve készültek, és 80 éve vetették be az atomfegyvereket elsőként, és mindenki reményére talán utoljára.

Mitől annyira bonyolult nukleáris fegyverhez jutni?

Többféle nukleáris fegyver létezik.

A „legegyszerűbb” az urán alapú, ilyen volt a Hirosimára ledobott bomba is.

Az urán egy évezredek óta használt anyag, általában színezőanyagként használták, önálló elemként is viszonylag régen, 1789-ben azonosították.

Természetesen az az urán, amit a földből kibányásznak, nem használható közvetlenül bombakészítéshez, ugyanis az uránnak több izotópja van.

Egy elem izotópjai abban térnek el egymástól, hogy atommagjukban a semleges töltésű neutronok és a pozitív töltésű protonok száma eltérő. Az urán ráadásul radioaktív anyag, azaz az atommagja bomlik, és a bomlás során radioaktív sugárzást bocsát ki.

Fegyvernek az urán 235-ös izotópja felel meg, amely természetben ritkán fordul elő, az összes földi uránérc alig több, mint 0,7 százaléka ilyen.

Ha elég mennyiségű urán 235-öt halmoznak fel, akkor ott a láncreakció beindul, és akár robbanás is történhet.

Az első bevetett atombomba ilyen elven működött, a bombában – nagyon leegyszerűsítve a folyamatot – a kritikus tömeg alatti két urántömböt egymástól távol helyezték el, és a robbantáskor az egyik felét egy irányított robbanással a másikhoz lökték, és a kritikus tömeget elért urán – ami ebben a bombában 64,1 kg-t jelentett – felrobbant.

A nukleáris fegyverek működésének fizikai alapja a nukleáris láncreakció, amely folyamatban az atommag bomlásakor kiszabaduló neutronok más atommagoknak ütközve, azokat is felbontják, ráadásul egyre nagyobb számban.

A nukleáris láncreakció elve 1934 óta ismert volt, azt az elméletet kidolgozója, Szilárd Leó szabadalmaztatta is, sőt azt is felismerte, hogy ezt a jelenséget hadászatban is lehet használni.

A Hirosimára ledobott a bombához „csak” az urán 235-ös izotópjának megfelelő mennyisége kellett.

A másik fajta atombomba a plutóniumbomba, amelyben a láncreakció alapja a plutónium. Plutóniumot urán²³⁵-ből állítanak elő, a természetben ez az elem nem létezik, azt speciális atomreaktorokban lehet előállítani, azaz előbb az atomreaktort kellett megalkotni, ahol uran²³⁵-ből plutónium jön létre.

A nehézség az, hogy mind urán²³⁵-öt, mint plutóniumot, ráadásul mind uránból, mint plutóniumból fegyver tisztaságút előállítani igencsak bonyolult és drága.

Többféle módszer van, ezek mindegyike hatalmas ipari hátteret és komoly szaktudást igényel, na meg rengeteg beleölt energiát és pénzt.

Az iráni atomlétesítmények között a leginkább védett helyen hatalmas centrifugákkal választották le az urán izotópjait egymástól. A működés alapja az, hogy az eltérő izotópszámú uránatomok eltérő tömegűek, és így centrifugával elválaszthatók egymástól. Ezek a centrifugák hatalmas berendezések, amelyek nagyon magas fordulatszámmal működnek, és így is a folyamat hosszú ideig tart.

Vannak más módszerek is az urán dúsítására, szétválasztására, de azok semmivel sem egyszerűbbek, vagy olcsóbbak. A plutónium előállításához, ahogy írtuk, atomerőművek kellenek, ráadásul nem is mindegyik fajta atomerőműben lehet plutóniumot előállítani.

Az atombomba elterjedése

Az első működő atombombákat az USA fejlesztette ki, attól való félelmében, hogy a németek is dolgoznak hasonló fegyveren.

Erre a lehetőségre az USA elnökének, Franklin D. Rooseveltnek a figyelmét egy olyan levél hívta fel, amit a kor legismertebb sztártudósa, Einstein írt alá, bár a levelet magát nem teljesen ő írta.

Az 1939-ben már az USA-ban élő, világhíres tudóst ugyanis 1939 nyarán felkereste a szintén az USA-ba menekült Szilárd Leó és barátja – a később atomfizikai eredményeiért Nobel díjat kapó – Wigner Jenő.

Szilárdot az aggasztotta, hogy 1939 elején német tudósok egy kísérlet során neutronokkal sikerrel fel tudtak bontani uránatomot. Szilárd Leó azonnal felismerte, hogy ez egyenes út a bombához, és félt, hogy a németek atombomba építésesébe kezdenek.

Ezért kereste fel Einsteint. Miért kellett Wigner, majd a második látogatásánál Teller Ede jelenléte?

Szilárd ugyanis nem tudott vezetni, kellett, aki a kocsit vezesse. Végül 1939. augusztus 2-án Einstein, Szilárd és Teller fogalmazták meg azt a levelet, amelyet az amerikai elnöknek küldött Einstein, és ez – igaz csak 1939 októberében – az elnökhöz el is ért, majd az USA elnöke el is indította a folyamatot, amelynek végén az 1942-ben induló Manhattan terv keretében 1945-re, hatalmas anyagi ráfordítással, hihetetlen kutatói potenciál koncentrálásával kifejlesztették az első atombombákat.

Az biztos, hogy a németek dolgoztak atombombán, de hogy pontosan meddig jutottak, a mai napig viták, összeesküvés elméletek és komoly, valamint komolytalan kutatások tárgya.

Vannak, akik azt állítják, hogy a németek karnyújtásnyira jutottak, sőt akár sikertelen, vagy részben sikeres tesztrobbantásokig jutottak, de ebben 100 százalékos bizonyossággal még ma sem lehet állást foglalni. Werner Karl Heisenberg, a német program vezető tudósa – a háború után a fogságban lévő tudósok lehallgatása szerint – meglepődött, hogy sikerült az amerikaiaknak előállítani a bombát, mert ő a kritikus tömeget sokkal nagyobb, már kezelhetetlen mennyiségnek számolta ki.

Egyes elméletek szerint Heisenberg nem tévedett, hanem direkt tájékoztatta félre a német hadvezetést, és állította be lehetetlennek az atomfegyver megépítését.

Azonban az biztos, hogy az USA 1945 nyarán 3 bombával, két plutónium és egy urán bombával rendelkezett, és mind a hármat felhasználták, egy plutóniumbombát a nevadai tesztrobbantásra, a maradék kettőt Japán ellen bevetették, a Nagaszakira ledobott Fat Man plutóniumbomba volt.

Természetesen a szovjetek is érdeklődtek a bomba iránt, már 1944-ben ők is működtettek ciklotront, ami egyfajta részecskegyorsító, és ez is szükséges az atombombához. (Ehhez is van magyar tudósoknak köze, az elvet Gaál Sándor alkotta meg, de nem szabadalmaztatta, azt csak Szilárd Leó tette meg, igaz az első működő ciklotront Enrest Lawrence építette meg).

A szovjetek ezen felül kémeket építettek be az amerikai Manhattan programba, másrészt – ahogy az amerikaiak is – a II. világháború után számos német tudóst szereztek meg, és ezért éveket, ha nem évtizedet spóroltak meg a fejlesztésben, és már 1949-ben felrobbantották az első tesztbombájukat.

(Az atomcsend egyezményig, azaz 1963-ig nagyon sok, több mint 500 légköri tesztrobbantás volt, sőt Las Vegasban egyfajta turistalátványosság volt a közeli nevadai tesztterületen a robbantás. Ennél több volt a földalatti és a tenger alatti tesztrobbantás, ezek száma meghaladja a 2100-at. Az érdekes az, hogy nem mind volt katonai, volt polgári teszt, ahol azt vizsgálták, lehet-e csatornát építeni atombombával.)

A szovjet atombomba hatására az USA egy egész más fegyver kifejlesztésébe kezdett bele, a Teller Ede által már korábban javasolt hidrogénbomba megalkotásába. Itt nem az urán vagy plutónium atomok bomlásakor felszabaduló energia adja a bomba erejét, hanem a Napban lejátszódó folyamatokhoz hasonlóan a hidrogénatomok héliumatommá való fúziójánál felszabaduló energia.

Az első amerikai hidrogénbombát 1952 november 1-én robbantották fel, a szovjetek nem sokkal maradtak le, ők 1953. augusztus 12-én. Azóta a két hatalom több ezer (az USA 5500, az oroszok 6000) nukleáris robbanófejet halmozott fel, és az 1950-es és 1960-as években a nukleáris fegyverkezés olyan döbbenetes fegyvereket is kifejlesztett, mint a nukleáris tüzérségi lövedék, a nukleáris levegő-levegő rakéta, vagy az atom-kézigránát(!). 

A nukleáris fegyverek hatóerejét abban mérik, hogy a robbanásának az ereje hány tonna (kilo, azaz ezer vagy mega, azaz ezer kilotonna) TNT, azaz hagyományos robbanóanyag erejével ér fel. Ez csak a robbanás ereje, a sugárzás, és a robbanás extrém hőhatása még erre jön rá. Arra, hogy mekkora pusztítással járna egy atomtámadás, illetve egy robbantás, van online elérhető szimulátor. Egy 800 kilotonnás orosz bombának Budapesten, a Clark Ádám tér feletti robbanása a Hungária körúton belül szinte mindent elpusztítana, a hatása Biatorbágytól Nagytarcsáig érezhető lenne.

Az újabb atomhatalmak

A két első atomhatalmat azonnal követték más államok.

Az első új atomhatalom az Egyesült Királyság volt, ahol már a II. világháború alatt belekezdtek a fejlesztésbe, igaz a fejlesztési eredményeket átadták az amerikaiaknak, de a hidegháború kitörésével, 1946-tól titokban ők is folytatták a programot, és 1952-ben már fel is robbantották első bombájukat egy Ausztrália melletti lakatlan szigeten.

A negyedik atomhatalommá Franciaország vált.

A francia elnök, Charles de Gaulle nem igazán bízott az amerikaiakban, és kiállt amellett, hogy Franciaországnak saját elrettentő atomerővel kell rendelkeznie.

Érdekesség, hogy az amerikaiak a II. világháború végén Németország francia megszállási zónájából elvitték az összes atomtudóst, és a francia atomipari programokkal is bizalmatlanok voltak, mert a francia atomenergetikai bizottság vezetője a nyíltan kommunista Frédéric Joliot-Curie volt.

A francia atombombán csak 1954-ben kezdtek el dolgozni, nagyobb lendületet a program akkor kapott, amikor 1958-ban De Gaulle visszatért az elnöki posztra. Az első kísérleti robbantásra 1960-ban került sor, és 1964-ben már bombázókról ledobható atombombával is rendelkeztek.

Az ötödik nukleáris hatalom Kína lett.

Miután a kínai kommunisták Mao Ce Tung vezetésével 1949-ben az egész szárazföldi Kína felett átvették a hatalmat, természetesen kommunista államrendet építettek ki, és Mao 1956-ban jelentette ki, hogy Kínának atomfegyver kell.

Ebben a szovjetek segítettek, de fenntartásokkal. Egyrészt nem a legkorszerűbb bomba dokumentációját készültek átadni, másrészt a teljes dokumentációt nem is kapták meg a kínaiak, sőt 1960-ban a szovjet szakértők távoztak is, mert kezdett megromlani a szovjet-kínai viszony, illetve már folytak azok a tárgyalások, amelyek végül elvezettek az atomsorompó egyezményhez, amelynek célja, hogy az új atomhatalmak megjelenését megakadályozzák.

Ennek ellenére a kínaiak 1964-re atombombához, 1967-ben hidrogénbombához jutottak.

Ekkor már a nagyhatalmakat, és sok más országot aggasztotta, hogy terjednek az atomfegyverek, sőt a világ már addigra átélt pár olyan válságot, amely akár atomháborúhoz is vezethetett volna.

Ezért az ENSZ közgyűlésén 1968-ban elfogadták a „a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról” szóló nemzetközi szerződést, amelyet közkeletű néven atomsorompó egyezménynek hívnak, és a célja a nukleáris fegyverek elterjedésének korlátozása.

1968-ban csak az öt nagyhatalom rendelkezett ilyen fegyverrel.

Kisebb atomhatalmak

Azonban ekkor más országok is törekedtek saját atomfegyver kifejlesztéséhez. Az első, akinek ez sikerült, Izrael volt. A kis zsidó ország folyamatos fenyegetésben él a környező arab országokkal szemben, és bár hagyományos katonai eszközökkel is sikerült eddig minden támadást visszaverni, az 1950-es évek közepén elindította saját programját, és az első bombát a feltételezések szerint 1967-re meg is építették.

A világ azt feltételezi, hogy jelenleg 90 atomtöltete lehet Izraelnek, ám azt, hogy van atomfegyverük, bár a világ tényként kezeli, Izrael hivatalosan soha nem ismerte el. Az izraeliek mindent titokban, föld alatti kutatólaboratóriumokban, üzemekben működtettek.

Izrael tehát nem a „nagy világjátszma”, azaz a hidegháború miatt fejlesztette ki saját bombáját, hanem a szomszédjai elrettentésére. Az atombombának ugyanis nem az a fő szerepe, hogy bevessék, hanem a támadókat elrettentsék attól, hogy hagyományos vagy más fegyverrel megtámadjanak egy atomhatalmat.

Ugyancsak helyi konfliktusuk miatt fejlesztett ki atombombát Pakisztán és India.

A két állam az 1947-ben elnyert függetlenségük óta területi vitában áll egymással, és több háborút, kisebb nagyobb fegyveres összecsapást is vívott.

Igaz India az atomfegyverét kezdetben Kínától való félelmében fejlesztette ki, válaszul a kínai atombombára, és már 1974-ben sikeres tesztrobbantást hajtott végre.

Pakisztán azonban India miatt fordult az atomfegyverek felé, és hatalmas anyagi áldozatokkal, valamint több évi tudatos készülődéssel – éveken át kutatókat küldtek tanulni szerte a világba – az atomiparát az 1950-es évek közepétől fejlesztette. Belga és francia segítséggel folytatták az atomenergetikai programjukat. Mindemellett az 1971-es rövid indiai-pakisztáni háborút követően kezdték meg konkrétan az atomfegyver kifejlesztését, és az első pakisztáni bomba 1979-re készült el.

Ma a világon még egy állam rendelkezik atombombával, és ez Észak-Korea.

A kommunista dinasztikus diktatúra már 1962-től dolgozott a saját bombáján, és csak 2006-ban jutott el oda, hogy az első kísérleti robbantását végrehajtsa, sőt 2017-ben saját állítása szerint sikeres hidrogénbomba tesztet is végrehajtott.

Az atomprogramja miatt Észak-Koreával szemben nagyon szigorú szankciókat vezetett be az ENSZ Biztonsági Tanácsa.

Feladott nukleáris fegyver fejlesztések

Sok ország folytatott katonai célú atomprogramot, amelyről végül lemondott. Dél-Afrika 1992-ig egy sajátos, mélyen rasszista rendszert, az apartheid rendszert tartott fenn, ahol a fehér kisebbség elnyomta a fekete többséget. Az állam biztonságát atomfegyverekkel is meg kívánták támogatni, és 1978-ra sikerrel is jártak. 1979 szeptemberében a Dél-Atlanti óceánon, a Prince Edwardszigeteknél történt egy olyan esemény, amelyet a szakértők nukleáris tesztrobbantásként határoztak meg. Az, hogy ki robbantott, máig vita tárgya, a feltételezések szerint egy közös dél-afrikai-izraeli tesztre került itt sor.

Dél-Afrika 1991-ben már 6, más források szerint 7 atombombával rendelkezett, de 1991-ben úgy döntött, hogy leszereli azokat.

Más országok ugyan folytattak katonai atomprogramot, de még azelőtt feladták, hogy sikerrel jártak volna. Ilyen volt Brazília, amely az 1970-es évektől az 1990-es évekig folytatott titkos programot, de az 1990-es években felhagytak vele, ahogy a Ceaușescu vezette Románia is önálló bombát kívánt összerakni.

Líbia is rendelkezett a megfelelő technológiával, de 2003-ban végül lemondott az atomfegyver előállításáról.

Az 1994-ben Budapesten megkötött megállapodásban Ukrajna is lemondott az atomfegyverekről, amelyek a Szovjetunió felbomlása után a területén maradtak, annak fejében, hogy a nagyhatalmak, köztük Oroszország garantálja területi sérthetetlenségét.

Az iraki atomprogramot egy 1981-es izraeli légitámadás siklatta ki, ahogy remélhetően az iráni programot is a mostani 12-13 napos háború.

Reméljük, hogy a világban az atomfegyverek és az atomhatalmak száma nem fog növekedni, és a 80 évvel ezelőtti utolsó katonai alkalmazása ezen pusztító eszközöknek valóban a legutolsó volt.