Valószínűleg elegánsnak született Benedek Miklós, aki nemrég lett a Nemzet Színésze és nemrég volt 77 éves. Az „apatejjel” szívta magába az eleganciát.
Amikor édesapja, Benedek Tibor, akinek a közelmúltban avatták az emléktábláját a Lipótvárosban, a Vidám Színpadhoz szerződött, gyerekként bámulta az ottani színészek jólöltözöttségét. Kazal László, Kellér Dezső, Keleti László egyaránt elegánsak voltak. Ez persze nem csak külső volt, hanem belülről is fakadt. Tartást adott, és járt némi távolságtartással, ami Miklósban is kialakult. Nem az a színész, akivel az ember kapásból bratyizik, haverkodva hátba veregeti. Emlékszem az első nyögvenyelős interjúmra, amit csináltam vele egykori törzshelyén, a legendás, és a mostaninál sokkal jobb sorsra érdemes Fészek Klubban, ahol több alkalommal egy ülésben elkártyázta a havi fizetését, majd szerencsés esetben, másnap visszanyerte.
Ja kérem, ez is hozzátartozik az eleganciához, veszíteni is tudni kell emelt fővel. Ehhez persze megértő feleség is szükséges, aki felfogja, hogy a színésznek kell a feszültséglevezetés, és emiatt akár még a gyereknevelés idejét, a délutánokat is átzsugázza. Évában megtalálta ezt a társat, ahogy megjelennek egy-egy premieren, lerí róluk, hogy váltig szeretik egymást.
A Budapest Orfeum
A kártyázás nagy mester, meg lehet tanulni a mindent egy lapra feltevés kockázatát, azt, hogy tétje van a játéknak, és drámai feszültsége, és hogy pár perc alatt is megtörténhet egy komplett dráma, mint egy kabaré jelenetben, kupléban, amiknek Benedek szinte a nagykövetükké vált. Beásta magát a kabaré hazai, meglehetősen jelentős, fénykorába. Tanulmányozta a szövegeket, az előadói stílust, a jelmezeket, a poénok hatásmechanizmusát, és összeállította emblematikussá lett előadását, a Budapest Orfeumot, Szacsvay Lászlóval, Császár Angelával.
Partizánmódra, a saját kedvükre létrejött produkció volt ez. Akkori szakmai otthonának, a Nemzeti Színháznak, nem is a színpadán, még csak nem is a stúdiójában, hanem a ruhatár és a büfé közötti előtérben, kis pódiumon mutatták be.
Régi, nagyon is maivá éledő sanzonok, villámtréfák, jelenetek, dalok váltogatták egymást, és kikerekedett belőlük az akkori mának a görbetükre. Erőszakos aktualizálások nélkül is jócskán akadtak áthallások.
Az emberi hülyeség, a rosszindulat, a gyűlölködés, az ostobaság kifigurázása mindig aktuális. És mondanom se kell, hogy mindez meglehetősen elegánsan történt. Színinövendékek zarándokolhattak volna ide, öltöny, zsakett, szmoking, nagyestélyi, csokornyakkendő, zsebóra, mandzsetta gomb, Girardi kalapviseletet, sétapálca használatot tanulni.
Ezeket igyekezett is Benedek tanítani a Színművészetin, irodalmi és kortörténettel egyetemben, egészen addig, amíg a rektor meg nem köszönte a munkásságát, azzal, hogy amit ő tanít, arra nincs már szükség. Benedek egyszer elregélte nekem, hogy az egész felsőfokú tanintézményben egyetlen sétapálca állt a növendékek rendelkezésére. Egyetlen olyan, amivel például a Csókos asszony című operett gáláns Tarpataky báróját el lehet játszani. Ez volt az egyik nagy szerepe, amit a Vígszínházban, a bemutatón még nem ő, hanem a magyar színjátszás másik emlékezetes elegánsa, Darvas Iván alakított.
Egy idősödő, őszülő hajú, de még mindig fölöttébb férfias, Bajza utcai palotával rendelkező úr és egy fiatal lány igéző, plátói szerelme elevenedett meg, Zerkovitz Béla örökzölddé vált dalaival. Benedek leckét adott finom úriemberségből, leplezni próbált, de nagyon is észrevehető vágyból, sármból, fanyar humorból, férfiasságból, slágerekké vált dalok tartalmas énekléséből.
Nemzetiből a Katonába
Több mint negyven éve, talán Az úrhatnám polgár, Zsámbéki Gábor által rendezett, filozófia tanáraként jegyeztem meg igazán magamnak. Az újgazdag Jourdain urat iparkodott elmélyült gondolkodásra, kultúrára, bölcselmekre tanítani, úgy, hogy kapásból felmérhette, ez nyilvánvalóan lehetetlenség. De pénzért csinálta, kiszolgálta, adta alá a lovat, megtestesítve ezzel az értelmiség kiszolgáltatottságát, és ebből is fakadó, mind gyakoribb megalkuvását, árulását. Röpke jelenet ez, de ütős és humoros, Benedek erős karakter, rövid jelenésbe is sokat tud belesűríteni. Tizennégy évet töltött a Nemzetiben, majd a Katona József Színház alapító tagja lett, így részese a magyar színháztörténet egyik legnagyobb sikerének.
Játszott Shakespeare-t, Molière-t, Bulgakovot, Dumast, Gozzit, Jarryt…., a nagy csapat megkerülhetetlenül fontos színészévé vált, miközben, bár viszonylag kevés főszerepben volt része, érlelődött benne a nagy színész. Kiruccant a Játékszínbe a Hyppolit, a lakáj címszerepére, Szacsvay László volt Schneider Mátyásként a partnere, ha úgy tetszik egy modernkori úrhatnám polgár, egy újgazdag, akit szintén kultúrára, illemre, az ő eddigi viselkedésmódjától eltérő magatartásformára kell tanítani, ami ugyanúgy nem megy, mint ahogy Molière röhejessé váló antihőse esetében sem.
A premier előtt hatalmas volt a kétely, hogy miért kell a klasszikussá vált, remek filmet színpadra adaptálni, egyáltalán lehet-e? És Csortos Gyula, Kabos Gyula játékának bármennyire is lehetséges-e a nyomába érni? Nehéz volt ezt elképzelni. De Szacsvay és Benedek, meg a rendező, Verebes István, állták a sarat. Benedek fölöttébb méltóságteljes lakáj lett, akin mutatósan feszül az aggályos alapossággal kivasalt ruha, amit szálfaderekú tartással hord, és mindehhez az orrát is fent hordja, miközben kimérten, fensőségesen beszél, és mindenről kérlelhetetlenül tudja, hogy hetedízigleni nemes uraknál hogyan is illik csinálni. És aztán nála nincs apelláta! Be is vasalja, amit újdonsült, megszeppent gazdájától kíván.
Egy időre ő lesz az úr a házban, majd jön a lázadás. A szerepet mintha Benedekre öntötték volna. Több százszor játszották a produkciót, amit időnként megnéztem, és nem éreztem, hogy elfáradt volna, a színészek, köztük a már akkor csodás Molnár Piroska, Arankaként, Schneider feleségeként, tényleg lubickoltak a szerepeikben.
Schwajda György igazgató a Katonából átinvitálta a Nemzetibe, ahol alapvetően jó dolga volt, de aztán Alföldi Róbert úgy érezte, hogy elfáradt a színészete, és kitette a szűrét. Ez ugyanúgy tüske maradt benne, mint a Színművészetiről való eltávolítása, de ez nem gátolta meg abban, hogy később, amikor úgy érezte, hogy ki kell állni Alföldiért, megtegye.
Hárman a padon
Azt szinte rögtön a Játék a kastélyban Turaijaként bizonyította a Vígszínházban, hogy nincs szó elfáradásról, színészi ereje teljében van. 2009 óta lép fel a darabban. Persze, hogy hót elegáns, és fölöttébb fifikás. Molnár Ferenc amúgy is a szívecsücske, több darabját rendezte is, és nem csak a legismertebbeket, például a Riviérát a Belvárosi Színházban, Orlai Produkcióként, amihez szabadúszóként máig kötődik. Ide tért vissza miután meghalt a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, kiváló edző fia, Benedek Tibor. A fájdalom miatt hosszú ideig nem tudott színpadra lépni.
Fotó: Orlai Produkció
A Hárman a padon-t már korábban próbálták, de jócskán elhalasztották a premiert. Aztán egyszerre csak vasakarattal ott volt Gálvölgyi János és Egri Márta partnereként a bemutatón, a 6SZÍN-ben. Sokan drukkoltunk neki. Imbolyogva, reszketegen, holtsápadtan jött ki a deszkákra, féltettem, hogy mindjárt összeesik, elhagyja a lelkierő. Később beszéltem vele erről, azt mondta a maga lakonikus módján, hogy ez hülyeség, ő akkor szerepet játszott. Hát nem tudom. Azóta is nehezen beszél Tiborról, ha kérdezik róla, leginkább csak kurta tőmondatokban szólal meg, és másra tereli a szót. Amióta visszatért a deszkákra, betegség is letaszította a színpadról. De most pénteken már újra lesz Hárman a padon előadás.
A tavaly bemutatott Az imposztor csak remélem, hogy lesz még valaha a művészileg megújuló József Attila Színházban. Itt Boguslawskit, Major Tamás egykori legendás szerepét, a kolosszális színész zsenit, aki igencsak rafinált módon túljár a hatalom eszén, adta Spiró György művében. Sajnos méltatlanul kevésszer ment a produkció, pedig képes volt eljátszani a nagy színészt, hiszen maga is az.
És igenis szükség lenne arra, amit ő tudna tanítani. Akkor nem fordulna elő az, ami miatt méltatlankodni is szokott, hogy szmokinghoz akár hétköznapi inget vesznek föl, fekete lakkcipőhöz fehér zoknit. Olykor szörnyű parókákat, bajuszt adnak a fiatal színészekre, hogy öregbítsék őket, ezekben gyakran rettenetes a kinézetük. A színésznek pedig tisztában kell lennie azzal, hogyan kell állnia egy nadrágnak, zakónak, ingnek, nyakkendőnek.
Ezt nála kevesen tudják jobban. Igaz, többször próbálták már újra visszahívni kurzust tartani a Színművészetire. Legutóbb azt mondta, most aztán pláne nem megy. Attól is jelentős művész ugyanis, hogy fejlett az igazságérzete, van tartása, és jócskán van társadalmi érzékenysége. Váltig újságolvasó ember. Kíváncsi a világra és a színházra. A színház is lehetne jobban kíváncsi rá.
