Bogányi Gergely: Most leszek ötven, már a zeneszerzés lesz a fókuszban

A második leggazdagabb brit 550 milliárd forintért vette meg Manchester United negyedét
2023-12-25
Fotó – lezárták a rakpartokat az árhullám miatt
2023-12-25
Show all

Bogányi Gergely: Most leszek ötven, már a zeneszerzés lesz a fókuszban

Sokak számára meglepő lehet, hogy a fiatalos külsejű és ma is „lángoló” Bogányi Gergely elérkezett 50. születésnapjához. A Kossuth- és Liszt –díjas zongoraművésszel, az általa létrehozott világhírű zongoráról, koncertjeinek újdonságairól, az erőről és a skatulyákról is beszélgettünk.

Bogányi Gergely a csodazongorával

Bogányi Gergely a csodazongorával

Ön olyan ember, aki mindig vágyik az újdonságra? A váratlanra? Azért kezdett kísérletezni, hogy a hagyományos hangszer helyett megteremtsen egy ultramodern, 21. századi zongorát?

Ez az elképzelés nem a felnőttkoromban született, négy évtizedes történet, vagy még régebbi. Ugyanis már egészen kicsi, 6-8 éves koromban feltűnt, hogy nem azt a hangot hallom belülről, amit a zongorák kiadnak. Ebből tehát logikusan jött az igény, hogy új hangszerre van szükség. Később ez csak egyre inkább megerősödött bennem.

Már kicsi korában? Emlékszik arra, milyen érzés volt csodagyereknek lenni? Azt tudjuk, hogy nagyon korán, 4-5 évesen kezdett el zongorázni.

Arra emlékszem, hogy milyen volt gyereknek lenni. Pontosabban, hogy milyen volt gyermekként megtapasztalni, átélni bizonyos zenéket. Hogy mennyire világos volt számomra a jó és rossz zene közötti különbség. Nem értettem, miért hallgatnak többen gyenge, vagy egyenesen rossz zenéket. Azt különösen nem értettem, hogy ezt miért nem hallják a többiek. Persze a csodagyereknek egyik fontos jellemzője, hogy nem tudja magáról, hogy csodagyerek. Sok minden ösztönösen jön ki belőle. Csinálja, mert nem tehet mást. Számomra például teljesen természetes volt, hogy pontosan hallom a hangmagasságokat. Úgy születtem. Emlékszem arra a gyengédségre is, ahogy néhány zene megérintett. Érdekes, hogy azok a mély lelki élmények egy felnőtt léleknek az élményei voltak, nem pedig egy gyermeknek az élményei. Ebből is látszik, hogy a zenének az esszenciája elsősorban nem a fizikai érzékelésben érhető tetten, hanem valahol mélyebben, a kortalan lelki, szellemi térben.

Kamaszkori élmények

Mi sem bizonyítja jobban, hogy a zeneértők „felnőtt léleknek” tekintették, mintsem, hogy tíz éves korától a Zeneakadémián, a különleges tehetségek osztályában tanulhatott. De később más országokban is képezte magát, sokfelé koncertezett. Mit jelentett, az, hogy kinyílt az Ön számára a világ? 

Nagy ajándék volt, mikor 13 éves voltam, a családunk kiköltözött Finnországba. Ez óriási változást jelentett. Hiszen 1987-et írtunk, abban az időben még nemigen lehetett külföldre menni, csak bizonyos embereknek, és mi nem tartoztunk közéjük.

Viszont Finnországban tudták, ha a legjobbat akarják az országuk zenei nevelésének, akkor magyar zenetanárokat kell hívniuk tanítani. Hiszen a magyar zeneoktatás, a Kodály-módszernek is köszönhetően igen magas színvonalon állt. És így esett, hogy a szüleimet meghívták tanítani, és kimentünk.

Megismerhettünk egy teljesen más világot, egy egészen más kultúrát. Nagy lehetőség nyílt a zenei világlátásunk továbbfejlesztésére is. Mind a négyen, a három testvéremmel együtt, bekerültünk az Helsinki Sibelius Akadémiára. Én később Finnországtól még egy amerikai ösztöndíjat is kaptam, és az Indiana Egyetemen a tanulmányaimat a budapesti Zeneakadémiával párhuzamosan végeztem.

Nagyon ritka hogy négy testvér mindegyikéből nemzetközi hírű muzsikus váljon. Ráadásul köztudott, hogy gyakran gyönyörűséggel muzsikálnak együtt is. Mi adta ehhez az összetartó erőt?

Szüleink zenetanárok, zenei közegben, a zene igézetében nőttünk fel. Éppenséggel előfordulhatott volna, hogy valamelyikünk nem ennyire zene-orientált, de mégis úgy alakult, hogy mind a négyen muzsikusok lettünk. Bernadett fuvolaművész, Tibor csellóművész és karmester, Bence pedig fagottművész. Jó darabig szétszóródtunk a világban, én is éltem külföldön, volt, aki Bécsben, illetve Hannoverben, Berlinben, Münchenben, Szingapúrban dolgozott, volt, aki hosszabb időn át Finnországban maradt. Most azonban mindenki elsősorban itthon él.

Mindig gyönyörűséges tájak vették körül. A Duna mellett, Vácon született és él ma is, Szobon van a zongoraépítő műhelye, de élt Zebegényben is. Mit jelent Önnek ez a vidék?

Erő van ebben a tájban. Úgy gondolom, nem véletlenül születik valaki valamilyen országba, és azon belül is valamilyen városba, valamely tájegységre. Engem ide rendelt a sors.

Dobozok nélkül

Néhány nap múlva ötven éves lesz. Bár az ötven év nem sok, de mégis csak egy korszakhatárt jelent egy művész életében. Amikor talán összegez, jobban elgondolkodik a pályájáról, arról, hogy mivé fejlődött. Milyen karakterű zongoristának tartja magát?

Talán elsősorban egyedinek. Ez abban nyilvánul meg leginkább, hogy nem vagyok hajlandó kockákban, dobozokban, általános sablonokban gondolkodni, és magamat is beskatulyázni valamelyikbe. Akkor sem, ha az esetleg a legnagyobb kocka lenne. Az emberek szeretnek kategorizálni. Ez igen technikás művész, annak nagyon szép a billentése, amaz meg érzékenyen, átélten játszik és így tovább. Manapság különösen divatos, majdnem elvárt, hogy a művész beazonosítható legyen, és ő legyen az előadás középpontjában. Ez félreértés. Nem a zenét kell ráhúzni az előadóművész aktuális karakterére, hanem a művésznek kell alkalmazkodnia az aktuális zenemű által igényelt mondanivalóhoz, mint tolmács. Mint közbülső kapocs a zenemű és a közönség között.

És akkor ebben hogyan jelenik meg a váratlanság gyönyörűsége?

A váratlant a közönség szereti és ezt nekünk ki kell szolgálni, de csak a zeneművek stíluselemeiben és mondanivalójában benne kódolt részek segítségével, sohasem kívülről jövő, idegen elemek használatával.

Például egy váratlan szünet egy darabon belül nem attól lesz izgalmas, ha közben mondjuk, egy grimaszt vág az előadó, hanem attól, ha a zenemű belső logikáját követve és azt megélve „megtörténik” a szünet, és az előtte és utána történtekkel homogén értelmezést sugároz.

Másként fogalmazva tehát: a váratlanság sem lehet öncélú. Ha az életfilozófia oldaláról tekintek erre a kérdésre, azt tudom mondani, hogy könnyebb egy zenemű folyamatában is a helyes váratlanságot megélni, ha a mindennapok egyszerű szituációiban nem tekintek mindent magától értetődőnek. Ha például azt is „ajándéknak” élem meg, ha reggel felébredek és iszom egy kávét.

Ennek a váratlansága igazi élmény, amennyiben át tudom ezt élni és el tudok vonatkoztatni attól, hogy általában az ember azt gondolja, ez természetes dolog. Nem az.

Nemsokára, január 4-én lesz a nagy, születésnapi koncertje a Zeneakadémián. Mivel ünnepel?

Egyrészt a kedvenceim közül is talán a legnagyobb kedvencemet játszom, Csajkovszkijt. Másrészt pedig ott lesz a budapesti bemutatója az első Szimfóniámnak. Már jó ideje vágyam, hogy megformáljam a bennem megszülető zenét, vagyis komponáljak. Úgy érzem, a zeneszerzés egyre nagyobb hangsúlyt kap az életemben, úgy is mondhatnám, hogy a zeneszerzés lesz a B-oldal, az 50-en túli tevékenységem fő iránya.

Egy új korszak kezdete

Tehát Bogányi Gergely a jövőben a zeneműveivel megint izgalmas újdonságokat fog nyújtani a közönségnek. Februárban, a Cziffra Fesztiválon is fellép, úgy hallottam, az is, bár más jellegű, de egészen egyedi koncert lesz.

Igen, újabban nagyon szeretem azt a formátumot, ahol beszéd is van a zene mellett, tehát a művész megosztja a gondolatait is a közönséggel. Ezen a koncerten Lackfi János költővel és Bősze Ádám zenetudóssal beszélgetünk majd az alkotói folyamatról, a művészek bensőjében zajló érzésekről. Meg arról például, hogy az előadó-művészet egyben életforma, életmód, világlátás is. Vagy, hogy milyen szellemi és fizikai kihívásokkal jár egy darab megtanulása.

Jó lenne, ha beszélnének arról is, hogy az előadóművész mennyire furcsa szerzet. Tudatosan tanulja meg a művet, aztán szinte önkívületben adja elő.  Hogyan tud ez a két dolog egy emberben harmonikusan összeolvadni?

Arról van szó, hogy a két felület egymással párhuzamosan van jelen. Kihagyhatatlan, hogy az ember megtanulja intellektuálisan a darabot, kialakítsa az ujjrendeket, és megpróbáljon mindent megtudni a zeneműről.

A formáját, a tempóját, a bonyolultságát, a szerkezeti paramétereket, a dallamvezetés minőségét és rengeteg egyéb elemét a műnek. Mindehhez reális tisztánlátás szükséges. Ez az egyik része a munkánknak.

A másik része pedig, maga az előadás, ennél magasabb rendű dolog. Az a mérhetetlenül gazdag belső tér, ahol az előadás megszületik – bár annak is megvannak a maga belső törvényszerűségei – kívülről nézve mégis misztikus, tele van, sokszor a művész számára is váratlan újdonsággal, titokkal.

Amikor felnőtt előadóművészként tudatosult Önben, hogy modern zongorára volna szükség, elkezdett kísérletezni? Hangszerkészítőkkel konzultálni?

Nem. Ugyanis akkor még csak pályakezdő voltam, az előadóművészet kiteljesítésével foglalkoztam, és nem volt napirenden ez a kérdés, praktikus szempontból. De azt pontosan tudtam, hogy ez a pillanat egyszer el fog jönni. Mert ez egy belső folyamat, érési tempó, amelynek egyszer manifesztálódnia kell.

El kellett érkeznie az előadóművészetnek egy olyan magaslatára, ahonnan már elindulhatott ebbe az irányba?

Az élet adta a pillanatot, és hozzá a munkatársakat, a csapatot. Itt újfajta szemléletre, vállalkozókedvre, bátorságra volt szükség. Mivel újfajta anyagokkal is szerettünk volna kísérletezni, nemigen tudtuk használni a múlt technológiáját.

Önnek afféle reneszánsz emberré kellett válnia a 21. században? Aki egyszerre asztalos, mechanikai szakértő, a hang fizikáját is ismeri és zeneművész is egy személyben?

Igen, pontosabban ezeket a tulajdonságokat kellett kialakítani, koordinálni magamban és a csapatban. Megéreztük, hogy ki kell lépni a múltból az anyaghasználat területén. Ötvözni kell a hagyomány tiszteletét egy modern, teljesen új anyaghasználattal és technológiával. Ez csapatmunka. Ezt a hosszú és rögös utat közösen jártuk be, illetve járjuk most is.

Tulajdonképpen mi az az új hang, amit keresett?

Az egy erő. Egy tiszta erő ahhoz képest, amit addig hallottam. Emlékszem, mennyire megdöbbentett mindnyájunkat az a hangkép, amit már az új hangszer első prototípusának elődje is produkált. Az még egy régi hangszernek az átdolgozása volt, a saját, régi hangszeremé. Olyan érzés volt, mintha egy old timer autóba egy erős, modern, új motort tettünk volna.

Az erő szót már többször, a tájjal és a családdal kapcsolatban is említette. Bár lehet, hogy ez utóbbit csak én képzeltem, az erős családi kötelékei miatt. Sokáig mi, kívülállók azt gondoltuk, hogy a zongorák között is léteznek ma is gyönyörű, maximálisan „erőhangú” instrumentumok, a Steinway vagy a Bösendorfer például, amelyekben megvan ez a zengés.

Sokan gondolják így, de hát nem is találkozhattak mással. Csakhogy azok a konstrukciók alapvetően kisebb termekre voltak kalibrálva. De a mai koncerttermek méretei mellett… Mi egy új elképzelés és technológia alapján építettünk egy teljesen egyedi formájú és felépítésű zongorát. 

A csodazongora titkai

Mennyibe kerül egy ilyen zongorának az előállítása?

Attól függ, honnan nézzük. Hogyha beleszámítjuk azt a 20 évet, a rengeteg anyagi és egyéb áldozatot, amit hoztam ezért, akkor nagyságrendekkel többe kellene kerüljön, mint, amennyiért egyébként meg lehet venni. Mert az ára ugyanannyi, mint általában ma a jó minőségű zongoráké.

És az mennyi?

A gyártástechnológiai fejlesztéseinknek köszönhetően el tudtuk érni, hogy az elmúlt 8 évben nem kellett változtatni az árakon, vagyis típustól függően 65-80 millió forint. 

Hány darab készült belőle?

Eddig 22 darab. Most készítjük a 23.-at és a 24.-et.

Az új építmények között is van különbség? Még tudnak fejlődni?

Igen. Mérföldkövek vannak a fejlesztésben, most az utolsó mérföldkövet is letettük. Ezek a mérföldkövek alapvetően már elérték azt, amit szerettünk volna, de finomítás még mindig lehetséges.

Hol van ez a 22 darab?

Szerte a világban. Európán kívül Amerikában és már Afrikában is. Koncerttermekben, közintézményekben, előadóművészek tulajdonában, és más magánszemélyeknél.

Az áramvonalas, gyönyörű formán kívül, valójában mi újdonság van a Bogányi zongorában?

A forma egyúttal a hangzást is segíti. Először a zongora lelkét, a rezonánst reformáltuk meg, amit fa helyett karbonkompozitból készítünk, majd lépésről lépésre a hangszer néhány más, kisebb-nagyobb alkatrészét is. A harmónia megteremtése a belbecs-külcsín tekintetében is prioritás volt, de a technológiák összhangjában is. Ami jól működött és nem volt érdemes megváltoztatni, azt hagytuk, esetleg fejlesztettük. Ami pedig idejétmúlt technológia, és amit érdemes volt új módon megalkotni, azt megváltoztattuk. Az új hangszernek a működtetése természetesen ugyanaz. Ugyanúgy lehet rajta jól is és rosszul is játszani. A legjobb versenyautókhoz is kell a jó sofőr, sőt, igazán éppen azokhoz a szupergépekhez kellenek a legjobbak.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.