A 19-20. század fordulóján, szabadkai polgári miliőben, Brenner József néven született, csillogó tehetségű fiatal fiúból hegedűművészt akart nevelni az édesapja. De ő nem csak a zenében volt kiváló, nagyszerűen rajzolt is és jó darabig festőművésznek készült. Bár végül orvos lett belőle, mégis, Csáth Géza néven, íróként vált ismertté.
Minden korban istenáldotta művésztehetségeket adott a Délvidék az anyaországnak. A szabadkai születésű Csáth Géza és Kosztolányi Dezső éppenséggel unokatestvérek voltak, de a mai kortársak közül arról a tájról fújta ide a szél a nagyszerű Váli Dezső festőművész családját is, meg a Sztevanovity-fivéreket, Zoránt és Dusánt, Ruzsa Magdit, Lajkó Félixet. A küzdelmekkel megélt életek, színek és hangok között azonban egyedülálló Csáth Géza rövid, borzongatóan intenzív és horrorisztikus végű földi látogatása. Olyan, mint egy sikoltás.
Az orvos Brenner József folyamatosan megfigyelte önmagát és a betegeit. Ez az állandó analizálás, mondhatni élveboncolás az egész későbbi életét meghatározta. Amellett, hogy zenét szerzett, egyre több novellát és művészeti kritikát írt már az általa választott Csáth Géza néven – folyamatosan naplót vezetett önmagáról és a betegeiről. Bármihez nyúlt, abban megelőzte a korát. Rippl-Rónai József festészetéért rajongott, a zenében értőn fogadta Bartók és Kodály művészetét, és az akkor meghökkentőnek ítélt Debussy muzsikájában ismert rá saját benső dallam-csapongásaira. Érzékeny, különös hangú novellái egy újfajta, modern irodalom kibontakozását jelezték, orvosi munkáiban pedig az elsők között tette magáévá az akkor Magyarországon még nem annyira ismert freudi pszichoanalízis elméletét. Ebbe a sokszínű alkotó életbe tört be a drog.
Először huszonhárom évesen, kétségbeesésében szúrta meg magát, amikor egy orvos valami homályos tüdőbántalmat vélt felfedezni rajta egy vizsgálat során. Eleinte, a képzetek, látomások kábítószeres tobzódásával talán meg akarta sokszorozni a számára még átélhető élményeket, életeket, később azonban komolyan hitt abban, hogy a drogmámor felizzítja az alkotói folyamatot. És naplójában pontosan regisztrálta, hány órakor, hány századgrammnyi ezt, vagy azt fecskendezett be. Mert használt egyebek között brómot, atropint, de elsősorban ópiumot. És ha ezek miatt erős szívfájdalom és székrekedés jelentkezett,
az előbbi ellen étert és coffeint, az utóbbi ellen klysmát alkalmaztam.
Mindezekhez a szerekhez orvosként könnyen hozzájutott. Így, napi többszöri adagolás mellett írta meg orvosi szakkönyvét, Az elmebetegségek pszichikus mechanizmusát.
Ily módon a munka nagyszerűen haladt. Türelemmel és élvezettel írtam.
Az Egy elmebeteg nő naplója hátborzongatóan követi egy betege, a hisztéria kórképpel küzdő nő hangulatváltásait, hallucinációit is.
A kísérlet, amelyet az olvasó maga előtt lát, tudtommal az első részletes és teljesen keresztülvitt paranoia-analisis
írta erről egykor Mészöly Miklós. De Csáth egyes novelláiban, például a Witman fiúkban is ott kísértenek a bomlott elmék bizarr, véres tobzódásai.
A száz évvel ezelőtti világégés nem csak a földet, a lelkeket is mélységesen feldúlta, attól kezdve Magyországon is sokan a kábítószermámorban kerestek menedéket. Ma már irodalomtörténeti bizonyítást nyert, hogy az unokatestvér, Kosztolányi Dezső is használt drogot. Egyebek között a felesége vallomása, az Esti Kornélban elejtett megjegyzései és a Mérgek litániája című verse is tanúskodik erről. De neki még sikerült kibújnia ebből a halálos ölelésből.
Mert a drog csalfa szerető. Eleinte nyugtat, feldob, inspirál, kitágítja a látóhatárt, majd később, az egyre növelt adagokkal, éppen az eufória lüktető boldogság-kötegeivel üresre söpri az agyat és eltompítja, majd megöli a valódi érzéseket. És maradnak a dühkitörések, a fizikai leépülés, az alkotói elbizonytalanodás, az elme összezavart, sötét hullámai. Csáth Gézánál tíz évig tartott a droghatás. Életének utolsó időszaka pedig olyan, mint egy olasz opera-melodráma szövegkönyve. Csáth – miközben a szer hatására örökké csillapíthatatlan szexvágyát mindenhol és mindenkivel igyekezett kielégíteni – egyre féltékenyebb lett a feleségére, Jónás Olgára, gyakran rá is támadt. Elmegyógyintézetbe zárták, de onnan megszökött és egy alkalommal az indulat annyira elborította, hogy egy ki tudja honnan szerzett pisztollyal agyonlőtte Olgát, majd önmagával is végezni akart. Őt azonban egy szerb orvosnak sikerült megmentenie. A kórházból megint megszökött és menekülés közben, amikor feltartóztatták, egy nagyon erős szerrel, a pantoponnal túladagolta magát. Mindössze harminchárom évet élt.
Nem ítélkezhetünk felette. Bár 21. századi polgárként nagyon szabadnak és bölcsnek hisszük magunkat, az érzéseink, feltehetően mégis csak szabályok és keretek közé szorított, óvatos fénye nem vetekedhet Csáth Géza egyedül való tehetségének és életszenvedélyének sugarával. És mert száz év távlatából is jól érzékelhető, hogy nála – ahogy szintén Mészöly írja az egyik Csáth-novelláról – a bűnben és a megengedhetetlenben ugyanolyan érvénnyel van jelen az ártatlanság is.
