Amióta világ a világ, mindig megmozgatták az emberek fantáziáját az elhagyottan álló épületek, legyenek azok ókorból ránk maradt amfiteátrumok, középkori romos várak vagy néhány száz éve lakatlanná vált szellemkastélyok. A felfedezésüknek is szép hagyománya van, igaz a régmúlt emberét elsősorban a kincsvadászat vagy a misztikum hajtotta. Aki viszont ma oson be egy lezárt üzemi étkezdébe az a legritkább esetben reméli, hogy onnan arannyal megrakodva tér haza. Egy évtizedek óta üresen pusztuló szerelőcsarnokba sem megy senki azért, hogy ott megidézze a művezető szellemét, aki esetleg teljesíti majd néhány kívánságát. A 21. század felfedezőit maguk az épületek és a múlt emlékei érdeklik.
Az elhagyatottan álló, minél ismeretlenebb épületek vagy akár alagútrendszerek bejárása mára éppoly népszerű hobbivá vált, mint mondjuk a madármegfigyelés. Sőt, nyugodtan nevezhetjük szubkultúrának is. Mivel a tevékenység általában a legalitás határán mozog, sokáig viszonylag kevesen gyakorolták. Igazán az internet megjelenésével robbant be a népszerűsége, amióta az egyes kutatók és csoportok tudomást szerezhettek egymás „eredményeiről”. Néhány évtizede neve is van: urbex, vagyis urban exploration, ami nagyjából városfelfedezést jelent. (Ma már az urbex fogalma korántsem korlátozódik városokra, sok célpont a települések határain túl fekszik.)


Ezek a szellemházak persze akkor igazán izgalmasak, ha képet tudunk alkotni arról, milyenek is lehettek fénykorukban. Mondjuk úgy: a maradék attól érdekes, hogy tudjuk, minek a maradéka.
Ezért örültünk neki, hogy a témában leginkább jártas magyar csoport, a 2006 óta aktív BCO Urbex Team hozzájárult ahhoz, hogy felhasználhassuk adatbázisuk képeit. Így ugyanis melléjük tehetjük azokat a Fortepan-fotókat, amelyek még használat vagy akár építés közben mutatják a szóban forgó épületeket. A szerteágazó anyagból két válogatást készítettünk, a budapesti helyszínekről majd egy külön cikkben számolunk be.


A szellemházak nem csak önmagukban izgalmasak, de az egész társadalom története kiolvasható belőlük. Nem véletlen ugyanis, hogy ma sokkal több üresen álló épület van, mint mondjuk kétszáz évvel ezelőtt. Ennek egyik oka, hogy valamikor az építőanyag és építőmunka is értéket jelentett.
Ha egy ház megöregedett, elvesztette funkcióját, vagy csak egyszerűen kiment a divatból, akkor átépítették.
Ha végigvezetnek bennünket egy sokszázéves várban vagy egy kastélyban, akkor egész biztos elhangzik a „valamilyen kori szárny” vagy az „építtető neve bástya” kifejezés. Ezeket az épületeket több száz éven keresztül bővítették, alakítgatták, renoválták. Senki nem engedhette meg azt a luxust, hogy egy házat veszni hagyjon. Vagy ha mégis, akkor értékes anyagát – elsősorban a követ, de akár a „bontott téglát” is – újrahasznosította. A huszadik század második felétől kezdve a fogyasztói társadalomnak éppolyan természetes lett az „eldobható ház”, mint az azonnal hulladékká váló műanyag palack vagy a kávékapszula.


A funkcióváltással azonban ezekből a korokból is maradtak ránk épületek, például kastélyok, melyek egykor hatalmas birtokok központjai voltak. A cselédség mellett a vendégeknek is kellett a hely, na meg persze a reprezentáció része volt egy – mai szemmel nézve feleslegesen – nagy ház.
Az idők azután változtak
A második világháború után elkergetett földesurak helyére szociális intézmények, termelőszövetkezeti központok költöztek a kastélyokba, de volt, ahol szükséglakásokká alakították azokat.
Az ország kastélyállományának nagy része rettenetesen lepusztult és a rendszerváltás után sem került vissza megfelelő kezekbe. Egyrészt irgalmatlan mennyiségű pénzt emésztene fel a helyreállításuk, másrészt teljesen új funkciót kellene találni nekik, hiszen a leggazdagabbak sem akarnak ma már egy húsz-, harminc- vagy akár százszobás lakásban élni (és kifűteni azt). Így aztán a zömük üresen pusztul, közöttük olyan szépségek is, mint a seregélyesi Zichy-Hadik-kastély, amelyért annak idején Ferenc József is lelkesedett. Miután a német és a szovjet csapatok is alaposan kifosztották, a Videoton raktárának rendezték be az ötvenes években. Bár a rendszerváltás után egy darabig szálló működött benne, most már másfél évtizede üresen áll – miközben gyakorlatilag minden mozdítható elemét ellopták.


Persze az urbexesek fő célpontjai nem a kastélyok. A huszadik században ugyanis más épülettípusok jelentek meg, melyek azután más okokból váltak lakatlanná. Lehetett ez például egy bánya mellé épített központ, ahol a kitermeléshez szükséges infrastruktúra mellé idővel feldolgozóüzem, raktár, energiát termelő erőmű, majd a munkásoknak otthont adó lakóházak is épültek. Ezek azután egészen addig működtek, amig a bánya ki nem ürült.
Nem véletlen, hogy Magyarországon az egyik jellegzetes urbexcélpontot a hajdani bányavárosok jelentik.
Ezek a helyszínek lehetnek maguk a bányászathoz kapcsolódó épületek is, mint amilyet Oroszlányban vagy Ajkán találunk. Itt komoly szénlelőhelyek voltak, amelyekre idővel ipar is települt. Már csak azért is, mert Ajkán nem csak szenet, de bauxitot is bányásztak, ami tökéletes párosítás volt a timföldgyártáshoz, ami az alumínium előállítás köztes lépcsőfoka.
Az ajkai szénosztályozó épülete több szempontból is megrendítő látványt nyújt.
Egyrészt bámulatos, hogy egy ilyen kifejezetten funkcionalista épületet is mennyivel igényesebben terveztek meg néhány évtizeddel ezelőtt, mint egy mai üzemet.
Az izgalmasan sokszögű alaprajznak, a betonlábak dőlésének vagy a téglaburkolatnak leginkább esztétikai oka van. Pedig ez a ház nem egy városban, hanem egy üzemi területen áll. Ha lenne rá forrás és akarat, éppúgy turistalátványossággá válhatna egy-egy ilyen épületremek, mint mondjuk Németország számos felhagyott iparnegyedében.


Megrázó látni, hogy a bezárás után nemhogy az épületet, de a munkásruhákat, csizmákat, sisakokat se használta tovább senki. Az utolsó csille máig ott van, földre borított utolsó szállítmányával.
Mai szemmel szokatlan az is, hogy mennyi tehervágány vezet végig az üzem területén.
Mintha egy kisváros pályaudvarán járnánk. A huszadik század nem csak a bányászat és a kohászat, de a vasút fénykora is volt hazánkban.
Mindegy, hogy sört, traktort vagy cipőt gyártottak valahol, egy bizonyos forgalom felett a vasúti összeköttetés elengedhetetlen volt.
Ott vannak a sínek természetesen az almásfüzitői képeken is, melyeken az ország másik nagy timföldgyárát láthatjuk. Az üresen álló hatalmas csarnok vasbetonváza egy gótikus katedrálisra emlékeztet, ahol oszlopsorok osztják hajókra az épületet. Ugyanúgy egy-egy város büszkeségei voltak ezek, mint hajdanán a nagyra nőtt templomok, amelyekkel a szomszéd települést igyekeztek túlszárnyalni. Igaz, itt nem tornyok, hanem kémények törtek az ég felé. És igaz az is, hogy dicsőségük is rövidebbnek bizonyult.


Ha az ajkai szénosztályozót pályaudvarhoz hasonlítottuk, akkor a miskolci Lenin Kohászati Művekre nyugodtan mondhatjuk, hogy olyan, mint egy komoly város.
Ajkán és Almásfüzitőn is folyt termelés már a háború előtt is, de Miskolcon egészen régre nyúlik vissza a vas-, majd az acélgyártás története.
Még a 18. században nyílt meg az első kohó, és ez az iparág egészen 2009-ig adott megélhetést az itt élőknek. Fénykorában mintegy 19 ezer embernek!
Persze bármennyire is lenyűgöző az építészeti monumentalitás, meg a prosperáló gazdaság, nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy milyen szörnyű pusztítást végzett az itt folyó termelés a természeti környezetben, és hogy az öröksége milyen veszélyt jelent ma is. Ez is az egyik oka annak, hogy ezeknek az épületeknek – vagy akár csak a földterületüknek – az újrahasznosítása máig húzódik.


Urbexes szempontból azonban nem csak maguk az ipari létesítmények érdekesek, a termeléshez ugyanis lakónegyedeket, sőt akár egész városokat is felhúztak a szocializmus idején. Azután, ahogy elapadtak a bányák és bezártak a gyárak, az egykori dolgozók is elköltöztek. Nem csak lakások, munkásszállások maradtak utánuk, de a hajdani fénykor egyéb emlékei is.
Dunaújváros szocialista mintavárosnak épült. Itt nem százéves ipari múltat fejlesztettek tovább a háború után, hanem gyakorlatilag a semmiből építették fel egy új centrumot.
Az alig párezer lelkes Dunapenteléből 1951-ben a „vas és acél országának” Sztálinvárosa lett.
A hatalmas gyárak és lakótelepek, meg (az esetenként kissé túlméretezett) szocreál közintézmények mellett vidámparkot is építettek. Nem is akármilyet! Tartozott hozzá úttörővasút, úttörőposta, csillagvizsgáló és jégpálya is. A hetvenes években egy óriáskerékkel is kibővítették. A magyar városok közül valóban nem sok büszkélkedhetett ilyennel. Azután a rendszerváltás után ez is bezárt. Az azóta is ott rozsdásodó játékok között akár egy Csernobilról szóló filmet is le lehetne forgatni, de a pavilonok betonszerkezete önmagában is érdekes.


Ha már szóba kerültek a szovjet idők, érdemes megemlíteni egy másik jellegzetes urbex-célpontot is ebből a korból, a laktanyákat.
A megszállás idején Magyarországon komoly haderő állomásozott, hiszen közel volt a vasfüggöny, azon túl pedig ott az „ellenség”. A szovjet hadsereg elfoglalta a régi kaszárnyákat is, többek közt a monarchia legnagyobbját, a hajmáskéri tüzérlaktanyát is. Azt még 1909-ben adták át: 56 épületében 260 tiszt, 2000 tüzér, 1030 ló és 100 ágyú volt. A szovjetek ezt még néhány panelházzal egészítették ki, hogy azután a rendszerváltás után magára hagyják az egész komplexumot. A nagy részével ma sem tudtak még mit kezdeni.


Végül emlékezzünk meg azokról a szállodákról, amelyek szállóvendégek helyett ma már csak urbexeseket fogadnak. Az egyik legszebb, legöregebb és legértékesebb közülük a mátraházi turistaház, vagy ahogy mindenki ismeri, a Pagoda. Az üdülőhelynek nem csak jelképe, de névadója is: ez volt ugyanis a Mátra-ház, mellyel a mátrai turizmust kívánták fellendíteni az 1920-as évek végén. A karakteres épület a híres építész, Medgyaszay István egyik főműve.


Nem sokkal később épült a Lajos-forrás melletti turistaház is, eredetileg a Dreher-család vadászkastélyának. Csak 1947-ben alakították át turisztikai célokra és nevezték el Ságvári Endréről. A nevét természetesen elhagyta a rendszerváltás után, aztán idővel a ház is elhagyatottá vált. Évek óta üresen áll az életveszélyes épület, mely jelenleg éppúgy állami kézen várja a megmenekülést, mint a Pagoda.


Még tipikusabb urbex–célpontok Magyarországon azok a hotelek, melyeket a szocializmus idején emeltek.
A múlt század első felében virágzó nemzetközi turizmus fejlődését derékba törte a háború, majd a Rákosi-korszak. Csak az ötvenes évek végén indulhatott ismét lassú fejlődésnek, ami aztán az 1960-as évektől robbanhatott be igazán. Akkoriban nem csak a Balaton-partot és a hegyvidéket építették végig korszerű hotelekkel, de gyakorlatilag minden valamirevaló városba jutott legalább egy új fejlesztés.
Bár ezek az épületek tökéletesen megfeleltek az akkori igényeknek, a szállodaiparban gyorsan változnak az elvárások.
A szocializmus hotelei fokozatosan veszítették el csillagjaikat, ahogy egyre olcsóbb kategóriába csúsztak le.
Szemben ugyanis a korábbi korok épületeivel, gyakran olyan technológiával épültek, hogy nem lehetett azokat egyszerűen – vagy akár bonyolultan sem – átalakítani, az épp aktuális elvárásokhoz igazítani.


Az olyan hotelek, mint a dobogókői Nimród (1971) vagy miskolctapolcai Juno (1974) egykor hatalmas partik helyszínei voltak, étteremmel, bárral, haknizó művészekkel és külföldi vendégek hadával. Ma viszont reménytelenül várják sorsuk jobbra fordulását, amire – ismerve a korabeli építőipar lehetőségeit és módszereit – igen kevés az esély.


Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/elhagyatott-epuletek-videk