Az elmúlt évben tele voltak az újságok benzines hírekkel: van-e, nincs-e, mennyibe kerül. Benzinkutak zártak be, vagy épp maradtak nyitva úgy, hogy pont azt az üzemanyagot nem árulták, amit mindenki keresett volna. A fiatalabbaknak talán új tapasztalat volt ez, az idősebbek azonban már átéltek ezt-azt, hiszen a huszadik század sanyarúbb és virágzóbb időszakai természetesen a benzinkutakat is érintették.
Egy modern szellemmel átitatott vállalat megvalósította Magyarországon az utcai benzinkutakat, amelyek szerte Európában országok fővárosaitól messze fekvő pontokon is megnyugtató érzéssel szolgálnak a fővárosban közlekedő, az országutakat járó automobilistáknak.
Ezzel a kissé nehezen értelmezhető mondattal adta hírül az Autó magazin 1924-ben, hogy megnyílt Budapest első két közterületi üzemanyagtöltő-állomása. Az egyik a Szabadság téren, a másik a Keleti pályaudvar mellett – ez utóbbi ráadásul „éjjeli és nappali üzemmel”.
Természetesen a gépkocsikat korábban is meg kellett tölteni üzemanyaggal, de ezt addig ki-ki megoldotta maga.
A hőskorban még patikában kellett venni a benzint, de még évekkel később, a hordókban tárolt üzemanyagot is kannákkal öntötték át a gépkocsik tankjába.
Nem volt egyszerű, tölcsért kellett használni hozzá, a tansapka pedig természetesen felfelé nézett akkoriban. Sokáig nem is lett volna értelme a közforgalmú kutaknak, hiszen 1901-ben még csak 27 „motoros hintót” tartottak számon hazánkban, és 1910-ben is csak 355-öt (úgy, hogy ebbe a statisztikába már a motoros repülőgépeket is beleszámolták).
A húszas évek azonban áttörést hoztak.
Az első két kút megnyitása után nem sokkal már 25 volt Budapesten.
Igaz, ehhez a főváros segítségére is szükség volt, mely anyagilag támogatta az új kutak létesítését. Az évtized második felében viszont már nyereségessé vált a benzinkútnyitás, az önkormányzatot megrohanták a kérelmezők. A meghirdetett új helyekre ezren jelentkeztek.
Az Est tudósítója szerint: „Vígözvegyek, magasállású nyugdíjasok, letűnt gavallérok, valamikor híres dámák, élelmes protekcióhajhászok törik a fejüket az összeköttetések kiépítésén, és minden reménységük egy-egy kút, amelyből életük végéig évjáradékot akarnak maguknak biztosítani.”
Bár a harmincas évek elején már 160 kút működött Budapesten, ez még mindig nem jelentett óriási forgalmat.
Egy fővárosi kútra 1932-ben 88 autó jutott.
Ez egyébként egész sok járművet (vagy egész kevés töltőállomást) jelentett összehasonlítva mondjuk a svájci átlaggal, ahol minden kilencedik gépkocsira és motorkerékpárra esett egy benzinkút.
A háború persze visszavetette a fejlődést.
A gépkocsik száma visszaesett és a benzinellátás is akadozott. 1947-től egy kisebb megszakítással egészen 1956-ig csak jegyre lehetett üzemanyaghoz jutni.
Ez nem csak egyszerűen a hiánygazdaságról szólt. Ha valaki nem kapott benzinjegyet az illetékes minisztériumtól, annak jelzésértéke volt. Ha már egyszer úgyse tudta használni az autóját, az állam segített megszabadulni tőle: fel kellett ajánlania megvételre az állami Autokernek.
Az erősödő szovjet befolyás hatására a nyugati olajipari cégeket száműzték az országból.
A kitermeléseket vezető magyar mérnökök között akadt olyan, akit halálra ítéltek pusztán azért, mert egy nemzetközi cég alkalmazottja volt. Az ország összes benzinkútja az Áfort (a későbbi Áfor, a mai MOL) kezelésébe került. 1949-ben államosították a Shell Kőolaj Rt.-t is, mely 1925 óta volt jelen Magyarországon.
A lépés nem érhette váratlanul őket: már évekkel korábban megüzente nekik az Ipari Minisztérium, hogy ha külföldre próbálják eladni csepeli olajfinomítójuk termékeit, internálni fogják az üzem vezetőségét.
A hatvanas évek azután a benzinkutakon is enyhülést hozott.
Nem csak a jegyrendszert szűnt meg, de visszatértek a nagy nemzetközi márkák is a piacra.
A háború után kiszorított Shell 1966-ban nyitotta meg újra első kútját a budapesti Mészáros utcában – mely a mai napig üzemel. Érdekesség, hogy ezen a kúton eleinte csak valutával lehetett fizetni. Néhány évvel később az Agip is visszatérhetett Áforral közös állomásaival. Többek közt a város első kútja, a Keleti pályaudvar melletti került a kezelésükbe.
Rajtuk kívül a BP volt még az a nemzetközi cég, amelyik megvethette lábát a szocialista Magyarországon 1972-ben. Persze ekkoriban a benzinkút alatt már kicsit mást értettek, mint fél évszázaddal korábban…
A háború előtti töltőállomások ugyanis egészen máshogy néztek ki, mint a maiak. Igaz, már ezeknél is egy földalatti tartályban (hivatalosabban tartányban) tárolták az üzemanyagot, legalább másfél méter mélyen. Onnan került a felszínre a benzin – sokáig kézi szivattyúkkal. Még az Áforos időkben, az ötvenes évek végén is emberi erővel pumpálták fel az üzemanyagot a legtöbb töltőállomáson.
Amíg kannába mérték az üzemanyagot, egyszerű volt ellenőrizni a mennyiséget.
De, amikor elkezdték közvetlenül az autókba tölteni, ez sokkal nehezebbé vált. Ezért lettek hamar népszerűek a mérőüveges kutak, melyek a harmincas években terjedtek el. Ezeknél előbb egy átlátszó, pontosan ötliteres üvegpalackba szívták fel a benzint, amit a vásárló is láthatott, majd abból eresztették azt a kocsiba. Csak a megbízható számlálók bevezetésével tűntek el ezek a megoldások.
A korai benzinkutak megjelenésükben meglehetősen szerények voltak, hiszen csak a kútoszlop emelkedett a felszín fölé. Városképi jelentőségük annyi volt, mint egy parkolóóráé, vagy legfeljebb egy telefonfülkéé. És a forgalmuk is. A szerény kezdetektől jutottunk el odáig, hogy ha azt mondjuk ma, hogy „benzinkút”, a legtöbbünknek egy épület jut az eszébe, ahol enni, inni és vásárolni is lehet.
Tulajdonképpen már az első töltőállomások sem csak benzint kínáltak. A köztereken felállított kutak előtt is számos „garage” működött az országban, melyek egészen a század közepéig népszerűek maradtak. A garázs szó a háború előtt nem csak egyszerűen fedett parkolót jelentett. Ezeken a helyeken legtöbbször a „parkírozás” mellett szervizt és autómosást is vállaltak, olykor kocsikat adtak bérbe és persze benzint árultak.
A benzinkutak fejlődésében komoly előrelépés volt, amikor már kétféle üzemanyag közül választhatott a vevő. Ez azt jelentette, hogy legalább két kútoszlopra volt szükség. Az egyiken amúgy jellemzően benzint, a másikon motalkót mértek. Ez utóbbi a benzin mellett tíz-húsz százalék etilalkoholt is tartalmazott, amivel a két világháború közötti nehéz helyzetet próbálták valahogy megoldani.
Voltak radikálisabb kísérletek is a háborús benzinhiány megoldására.
A gázüzemű autókkal a kezdetek óta folytak kísérletek, már a tízes években is az olcsóbb földgáz felhasználásától remélték, hogy „ellensúlyozhatja a benzinárak túlságos emelkedését”.
Ennél is izgalmasabbak voltak a negyvenes években megjelent fagázos autók, amelyek tulajdonképpen fameghajtásúak voltak: gázgenerátorban, tökéletlen égéssel állították elő a működésükhöz szükséges légnemű hajtóanyagot.
Míg mondjuk Amerikában hosszú utakat lehet megtenni lakott területek érintése nélkül, nálunk az országutak egykor számtalan kisebb-nagyobb települést érintettek. Ezeknél a kutat a főtérre vagy más forgalmas helyre telepítették, a szükséges egyéb szolgáltatásokat a bolt és a kocsma kínálta.
Idővel azonban a benzinkutak kiszorultak a településekről. Tiltakozások már a húszas években is voltak. Sokan balesetveszélyesnek tartották a kutakat, főleg, amikor a járókelőkkel teli utcákon kannákba (ahogy a korabeli sajtóban szerepel, „kupákba”) mérték a benzint, nem ritkán hatalmas tócsákat hagyva a kövezeten. Félelmük nem volt alaptalan, történtek balesetek.
Miskolcon például egy profi futballista, a Szemere színeiben játszó Péterfreund Zoltán motorja borult lángba tankolás közben 1927. október 21-én.
Szerencsére senki sem sérült meg. Az oka mai szemmel meglepő. Abban az időben viszont még természetes volt, hogy a motorkerékpárokon nyílt lánggal égő karbidlámpa világítson, akár a benzinkúton is.
Később már a városkép, a megnövekedett forgalom, a zaj- és a légszennyezés miatt kezdték kiszorítani a városból a benzinkutakat. Ráadásul az egyre nagyobb teret foglaló kutak olcsóbban működhettek olcsóbb, városszéli ingatlanokon. Pesten a Nagykörúton belül például ma már csak egyetlen közforgalmú kút működik egy irodaház aljában.
Viszont az országutakon komolyabb infrastruktúrára volt szükség. A hagyományos benzinkutak mellett sokáig csak egy kicsiny, újságosbódéra emlékeztető pavilon állt, ahol a kezelő valamennyire védve volt az időjárás viszontagságaitól. (Pesten is van olyan benzinkút, amelynek nem volt helye a növekedésre, így megőrizte közel egy évszázaddal ezelőtti méretét abból az időből, amikor még a városon kívül állt.)
Ugyanakkor már a háború előtt is megjelentek a fedett beállók. Elsősorban azokon a helyeken, ahol szerették volna, ha a sofőr ki is száll a járműből és vesz valamit. A huszadik századnak csak a végén terjedt el ugyanis az önkiszolgáló tankolás, egészen odáig mindenhol a benzinkutas töltötte a kocsikat.
Ma már az országúti benzinkútdizájn szabványos, cégtől függetlenül nagyjából mindegyik hasonlóan néz ki.
Magas póznán logós megállítótábla, hatalmas lapos tető alá helyezett kútoszlopok, üvegfal mögött bolt, kávézó, mosdó. A huszadik század második felében azonban több helyen eredeti építészeti alkotásokkal egészítették ki a kutakat.
Ezekre leginkább az olyan nagy presztízsű helyeken került sor, mint az autópályák, ahol ráadásul a külföldi vendégeknek is lehetett prezentálni az „élhető szocializmust”, amely megjelenésével nem marad el a nyugattól.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/benzinkut
