A divat akkor is a kedvenc beszédtémáink közé tartozott, amikor a merész álmokhoz – a nyugati vagy a mai viszonyokhoz képest – meglehetősen szerény lehetőségek társultak. De annak ellenére, vagy épp azért, mert alig lehetett valamit kapni, a hiánygazdaság éveiben készült fotók szereplői nem egyszer meglepnek bennünket stílusos és sajátos öltözékeikkel.
Ami a szocializmus utolsó évtizedeiben az áruházak polcán volt, az általában nem tetszett. Hiába akadt köztük esetleg jó és szép cipő, kabát, ing és blúz, nem tetszett, mert az állami áruház árusította, mert unalmas volt, és mert alig volt választék. A tájékozottabbaknak, akik látták a nyugati filmekben és újságokban, hogy körülbelül mi lehet a menő (csak körülbelül, mert sok film akkoriban jó pár éves késéssel került a magyar mozikba), nekik még kevésbé tetszett. Azokról már nem is beszélve, akiknek volt némi emléke a nagyszülők, szülők stílusáról és jó minőségű ruháiról.
A Fortepant böngészve ugyanakkor nem egyenöltözékű tömegeket látunk, sőt egy-egy felvétel tanulmányozásába az érdekes ruhák, megoldások vagy kiegészítők miatt egészen bele lehet feledkezni. Aki nem bírta az áruházi konfekciót, de elegánsan szeretett volna járni, az csináltatta a ruháit – ez még a varrónők, szabók, sőt cipőkészítők kora volt. Esetleg horgolt, kötött, és persze tudta azt is, hogy melyik baráti országba érdemes kirándulni egy-egy jobb darabért. Hogy a fiatalok akkoriban hol találták öltözködési mintákat, és milyen irányzatokat lehetett felfedezni, arról Klimo Péter látványtervezővel beszélgettünk, aki korábban jelmeztervezőként, stylistként és divattervezőként is dolgozott. Neki köszönhetünk több képaláírást is.
Láttunk külföldi turistákat Budapesten és a Balatonon, és mi is utaztunk néha, nem is kellett túlságosan messzire menni, hogy megcsapjon a nyugatias hangulat, Jugoszlávia akkoriban sok meglepetést tartogatott – kezdi Klimo Péter. Itt-ott a kezünkbe került egy Bravo vagy egy Interview magazin, és a Hair musical híre is eljutott Magyarországra.
Nyugaton a képmutatónak tűnő polgári életforma ellen lázadtak az alternatív öltözékű fiatalok. Magyarországon is érződött a társadalomkritika abban, ha valaki nem óhajtott a Verseny áruház vagy a Corvin konfekcióosztályán kapható egyen divatcikkekbe öltözve beleolvadni a szürke szocialista mindennapokba.
Valóban, a lapok szörnyülködve írtak cowboynadrágos, papucsos fiatalemberekről, akiknek sűrű fekete bozont borítja a fejét vagy olyan, szalaggal leszorított hosszú hajat viselnek, mint az indián asszonyok.
Egy ilyen
különösen torzonborz és meghökkentő öltözködésű autóstoppos fiatalemberrel
1972-ben elbeszélgettek Az én csatornám című tévéműsorban, aki a külsejét firtató kérdésre igen frappáns választ adott. Szerinte a feltűnő külső nem más, mint olyan hobby, mint például a bélyeggyűjtés. És sokan voltak, akik nehezen tudtak lemondani a szenvedélyükről, annak ellenére, hogy a kirívó öltözékért az iskolában intőt adott az osztályfőnök, az utcán igazoltatott a rendőr, és ha úgy tetszett neki, a fiúk füléből kivetette akár a fülbevalót is.
Péter szerint az Ecseri piac mindig is fontos állomása volt a másként öltözködőknek.
Amikor mindenütt csak műanyaginget lehetett kapni – a merészebbeknek színes, mintás, a visszafogottabbaknak egyszínű változatban –, akkor az Ecserin lehetett hozzájutni természetes pamut-puplin ingekhez. A legkeresettebbek a hímzett monogramos régi modellek voltak, a magukra valamit adó entellektüelek szigorúan fehér színűben jártak.
Keresettek lettek az ’50-es évek szögletes vászonöltönyei is. Ezeket a ’80-as években a kor ismert avantgárd divattervezője, Király Tamás azután anginból újragyártotta és nagy sikerrel árusította a Petőfi Sándor utcai New Art Studio elnevezésű, híres butikjában.
De felfutottak a különféle munkásruhák is. Az ’50-es években a végletekig leegyszerűsített, praktikus munkaöltözékeket propagálták. Néhány évtizeddel később, amikor már szó sem volt ilyen szigorú „divatról”, a merészebb fiatalok gardróbjába kerültek ezek a fazonok.
A formátlan, ormótlan darabok viselői azt üzenték a világnak, hogy ők a maguk módján divatosak, a hivatalos divatot a legkevésbé sem akarják követni. A munkaruha boltokból származott például a kék munkás kertésznadrág vagy a fehér (de legtöbbször házilag színesre festett) orvosi nadrág.
A cipő nehéz műfaj volt: egy ruhát még csak-csak meg lehetett varrni vagy varratni, de olyan lábbelit szerezni, ami valóban tetszik… Az Ecserin kínáltak régi bőrcipőt, igazi, kézzel varrott, sarokvassal megerősített budapester modellt. Ha ebben megérkeztél valahová, mindenki felfigyelt rád, úgy nyikorgott a bőr és csattogott a vas a kövön. Azt is beszélték, hogy érdemes volt ilyenben indulni nyugati utazásra, mert ezeket kint igen jó pénzért el lehetett sózni.
Míg korábban a tornacipő kizárólag a tornaórák kelléke volt, alternatív körökben lassan utcai viseletté vált. A Vas népe 1952-ben még nagyon helytelenítette, hogy a sportolók edzés után melegítőruhában és tornacipőben jönnek-mennek az utcán, a Magyar Ifjúság 1974-ben már tényként közölte, hogy a tornacipő utcai viseletté lépett elő, és hogy emiatt lépniük kell a cipőgyáraknak is. De előbb meg kell ismerniük a fiatalok véleményét, ezért az Ifjúsági Divatbizottság tagjai a nyári táborokban fognak kérdezősködni. (A bizottság 1970-ben alakult, hogy elősegítse az ifjúság korszerű, praktikus és kulturált öltözködését.)
Az Alföldi papucs pár évvel később vált kultikus darabbá. A siker titka a kényelem mellett itt is a funkcióváltásban rejlett: a szüleik generációja ellen lázadó fiataloknak minden bizonnyal tetszett a
miért jársz papucsban az utcán
kérdés.
Az első farmerek felbukkanása is az Ecserihez kötődik, az ilyen áru eleinte oda érkezett, és méregdrágán kínálták. Magyarországon 1978-ben kezdtek farmergyártásba, Trapper márkanév alatt. A Május 1. Ruhagyár ezzel egy időben a Levi Strauss-szal kötött szerződést eredeti farmernadrágok gyártására a marcali üzemben.
Érkeztek a kreatív házi megoldások is. Péter jól emlékszik az azóta feledésbe merült farmerkalapokra és farmernadrágokból szabott-varrt hosszú kabátokra. Házilag koptatták is a farmert, habkővel, homokkal, körömkefével, méghozzá nadrágban a kádban ülve. És voltak évek, amikor mindent be kellett szűkíteni, de annyira, hogy levenni képtelenség volt, esténként újra ki kellett fejteni a varrást, majd másnap, felvéve, újra összevarrni a szárat.
Létezett egy népi vonal is. Az értelmiség értékmentő mozgalma lassan az öltözködésen is rajta hagyta a nyomát. Az 1970-es években bokályok és szőttesek kerültek vidéki és erdélyi utak alkalmával a városi lakásokba, velük együtt pedig bekecsek, kendők és kalapok is. Ezek a darabok nem voltak alapvető elemei a szocialista embertípustól elvárt öltözködésnek, aki ilyesmiben járt, az alternatív megjelenésűnek számított. Idővel persze erre is rárepült a könnyűipar és reklámok harsogták például, hogy minden lakásba népi iparművészeti termék kell.
A festés remek üzletnek bizonyult. A ’70-es évektől már nyíltak a butikok, tulajdonosaik pedig igyekeztek exkluzív árucikkekkel előrukkolni – persze olyasmivel, amit olcsón tudtak előállítani. Középiskolásként bérfestést vállaltam butikosoknak. Több száz gézruhát festettem meg otthon a fürdőkádban és a mosógépben a család legnagyobb örömére. A por alakban árult anilinfesték a legegyszerűbb anyagból készült ruhát is egyedi, tüzes színárnyalatú darabbá varázsolta.
Emlékszem egy másik bomba üzletre is – nevet Péter, de az már a ’80-as években zajlott. Felajánlottam, hogy készítek egy neves Váci utcai butiknak graffitis pólókat, ami a kor meghatározó stílusa volt. Fehér, később fagyiszínekre festett pólókra kézzel rajzoltam mindenféle ábrákat nyugatról hozatott akrilfilccel, sablonnal, festékszóróval. Népszerűek lettek, szombat délelőttönként százat is eladtak belőlük. Igazán azonban akkor robbant be az üzlet, amikor kitaláltuk, hogy kerüljön a krikszkrakszok mellé a Made in Hungary felirat is. Ez olyan gyorsan a turisták kedvence lett, hogy hamarosan meg tudtam venni életem első autóját, egy hatéves Daciát…
A hetilapok és a magazinok is ontották a jobbnál jobb ötleteket, hogyan gyártsunk otthon, saját kezűleg sildes sapkát és matrózsapkát. A merészebbek tornacipőből készítettek szandált vagy gumicsizmával ügyeskedtek – különböző féleképpen levágták a szárát, festéssel, mintázással egyedivé tették – különösen, ha hozzá tudtak jutni egy-egy színes párhoz.
Bár nem jószántukból, de magas szintű kreativitásra volt szükségük azoknak is, akik nem fértek bele a konfekció méretekbe, magasabbak vagy testesebbek, egyszóval szabványon kívüliek voltak. A Belkereskedelmi Minisztérium és a hirdetések nekik a Rákóczi úti Extra Áruházat ajánlották, a tapasztaltabbak azonban tudták, hogy maguknak kell átalakítaniuk a ruhákat vagy maszek iparosokhoz kell fordulniuk segítségért. Esetleg vonatra ültek, hogy a szép és nagyméretű női cipőért például az NDK-ba utaztak. A magyar vámosoknak állítólag már a szeme sem rebbent, ha egy nagyobb lábú turistanő két-három cipősdobozt is cipelt a határállomásra érkezve.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/az-ellenallok-divatja
