Mikor egy selfie-t készítünk a barátokkal, vagy lefotózzuk a gusztusosan tálalt éttermi vacsoránkat, eszünkbe sem jut, hogy ezt a már hétköznapivá vált dolgot hogyan csinálták elődeink. A nagyszülők és dédnagyanyák idejében már fényképezőgépekkel örökítettek meg jeleneteket életükből, de mi a helyzet a barokk kor módosabb néprétegeinek művészetkedvelő mecénásaival?
A telefon vagy egyáltalán a fényképezés megjelenése előtt több évszázaddal, mikor a barokk korszak söpört végig egész Európán, az emberek ugyanúgy szerették megörökíteni saját magukat vagy éppen az egyik családi ebédet, mint mi, a 21. században. Az ezerhétszázas években rengeteg kismester kapott megrendelést a gazdagabb családoktól portrék, asztalcsendéletek elkészítésére. Nem csoda, hogy ebben az időszakban igazán népszerűek voltak az ételt ábrázoló festmények. Akkoriban csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy sonkát, zsenge zöldségeket, friss gyümölcsöket egyenek. Egy jól megkomponált asztalcsendélettel igazán meg lehetett mutatni a ház vendégeinek, hogy a tulajdonos egy gazdag, tehetős személy. Ezek a képek rendkívül élethűek és étvágygerjesztőek voltak. Egyes művészek annyira törekedtek a valóság visszaadására, hogy még az alma csillogó héján mászkáló csacska legyet is felfestették csendéleteikre. Napjainkban mi is gyakran osztunk meg egy-egy jól tálalt fogást a közösségi oldalainkon, a gusztusos „csendéletek” készítése mára napi rutinná vált.
Az ételek mellett a szebbnél szebb virágcsokrok is helyet kaptak a képeken. A virágcsendéletek életet vittek az egyszerű, sivár falakra, remek díszítő elemek voltak. Sokszor itt is felkerültek a szirmok közt kúszó lepkék, szöcskék, legyek a képre, ezzel még jobban életre keltve azt. Az elszáradt növények, lehullott szirmok, levelek is vászonra kerültek, mondanunk sem kell, ezzel szintén a valósághűséget szolgálva.
A csendéletek egyik legkülönösebb fajtája, a vanitas, más néven mulandóság csendélet volt. Az ilyen festmények általában az értelmiségi, az életről-halálról filozofáló emberek otthonait díszítették. De hogyan is fejezik ki a mulandóságot a vanitas csendéleteken? Rengeteg, az időre és annak visszafordíthatatlan folyására utaló elem található az ilyen képeken. Homokórák, combcsontok, koponyák, hangszerek, kiborult boroskelyhek. Ez az ágazat napjainkban legtöbbször a csontvázakat ábrázoló tetoválásokon vagy a divaton belül köszön vissza. Rövidujjú pólókon, pulóvereken és bármely másik ruhadarabon is kedvelt motívum a koponya. Emellett sokszor látni hasonló szimbólumokat metalbandák albumainak borítóján, vagy az adott együttes logójában.
A portrék is nagy népszerűségnek örvendtek a barokk korban, és ez azóta se változott. A különbség csupán annyi, hogy az ezerhétszázas években egyetlen egy selfie akár több napon keresztül is készülhetett. A művész sok-sok órán át ült képe előtt, azt minél élethűbbre, valóságosabbra alkotva. Az egyik legismertebb önarcképfestő Diego Velázquez volt, de például Rembrandt is készített saját magát ábrázoló alkotásokat. Hiába, változnak az idők… manapság bárki lehet selfie-művész.
Ha társaságban vagyunk, nemcsak saját magunkra gondolunk, hanem az adott emberközösségre is, akikkel éppen jól érezzük magunkat egy iskolai szünetben, osztálykiránduláson, munkahelyen, esetleg a sörünket iszogatva egy kocsmában. Ahogy napjainkban, úgy a barokk korszakban is készültek csoportképek, csak akkoriban “csoportportréknak” nevezték őket. Legtöbbször azonos foglalkozást űző embereket ábrázoltak ezek a festmények. Orvostanhallgatókat, akik figyelmesen hajolnak az éppen a boncasztalon fekvő halott fölé, strázsáló őröket, mind harci öltözetben, politikusokat, akik épp a haza sorsáról vitatkoznak és még sorolhatnám. Franz Hals volt a barokk egyik ismert csoportportré festője, de Rembrandt is többször alkotott ebben a műfajban.
A hasonló foglalkozású emberekről készített képeket manapság is gyakran láthatjuk, például politikusok esetében. Jó példák még zenekarok csoportportréi, melyen az együttes tagjai a legelőnyösebb énjüket előhozva pózolnak egymás mellett.
Ha már pózolás és idealizált megjelenés, meg kell említeni a reprezentatív portrékat is. Vannak dolgok, melyeket nem koptat el az idő vasfoga. Ha egy átgondolt, jól beállított kép készül valakiről, természetes, hogy az illető a legszebb ruháját veszi fel, a legelőnyösebb oldalát mutatja a tökéletes benyomásra törekedve. Régen persze nem gombnyomásra készültek a képek, így a modellnek órákon keresztül türelmesen kellett várnia, míg a művész végzi a dolgát. A reprezentatív portrék elsődleges célja azt volt, hogy minél idealizáltabban mutassa meg a képen látható személyt. A gazdag családokban bevett szokás volt generációnként lefestettetni a családfőket, gyermekeket akár az egész famíliát. Napjainkban például az esküvői képekben tisztelhetjük a reprezentatív portrékat, vagy az egyes üzletláncok reklámtábláin villogva. A reprezentatív portréfestészet kiemelkedő alakja volt többek között Diego Velázquez.
Ha egy családi vacsorára készülünk, sokszor nemcsak a vendégek érkezése után készítünk képeket, hanem még akkor is, mikor a csodaséf épp a hozzávalókat készíti elő, a rántással foglalatoskodik vagy megteríti az asztalt. Akkor is szeretünk fotózni, mikor épp unatkozunk. Egy tanórán ülve érdekesebbnek találjuk, ahogy a padtársunk beleharap otthonról hozott szendvicsébe, mint a tananyagot vagy amikor nincs semmi dolgunk és vicces filtereket próbálgatunk a különböző közösségi oldalakon. Ezeknek a mindennapi pillanatokról készített, mondhatni legátlagosabb képeknek az elődje a zsánerkép. A számtalan idealizált ábrázolás után igazi különlegességnek számított, ha a mindennapokból kiragadott jeleneteket festette meg valaki, azok mindennél természetesebb mivoltában. A barokk korban ugyan még nem voltak szendvicset majszoló diákok minden iskolában, ezért gyakoribbak voltak az elbóbiskolt vadászokat, kocsmajeleneteket megörökítő alkotások. Eléggé bizarr zsánerképeket is találhatunk, Adriaen Brouwer egyik festményén például egy gyermeket tesznek tisztába egy ivóban.
A természetesség más ágazatokban is jelen volt. Az egyszerű, mégis egyedi, önmagában is különleges egyéni portrékon olyan emberek is szerepelhettek, akiknek addig nem állt módjában megfizetni egy saját portré elkészítését. Szolgálólányok, udvaribolondok, törpék kerültek a vászonra, egy elég újkeletű irányzatot elindítva. Manapság nem ritka, hogy a mindennapok polgárai is készítenek magukról egy-egy képet. Az egyéni portrék tulajdonképpen ezer meg ezer profilkép alapjai.
A természet, természetesség szóba kerülésével kihagyhatatlanok a tájképek. Itt az emberi karakterek csak mellékszereplőként vannak jelen, szakszóval staffázs figurákként. A lényeg maga a táj, ami addig nem kapott külön szerepet a képeken, csak háttérként funkcionált. Fontosabbá vált a perspektíva tanulmányozása, annak érdekében, hogy minél jobban életre keljenek a távlatok is. A térbeli ábrázolás már a reneszánsz korban vált elterjedté, de a barokk tájképeken is fontos szerepet játszik. Ezeken a festményeken sokszor láthatóak várak, hegyek, nagytermetű fák. Bevett kompozíciós fogás volt a két nagy elem között elhelyezkedő, kiemelt helyszín. Például egy hatalmas fa és egy várrom között megbúvó hangulatos tavacska, egy nagyobb épület, egy épp lehorgonyzó hajó között megcsillanó óceán, melynek vége elvész a horizonton. Az Instagramon, Facebookon mostanság rengeteg hasonló képet lehet látni, akár borítóképként is. Claude Lorrain, a méltán híres festő volt a barokk tájképfestészet egyik ismert alakja.
Jól látható tehát, hogy a huszonegyedik században is őrizzük azt, amit elődeink elkezdtek. Az emberek évszázadok óta rajonganak a természetért, az ételért, a jól beállított képekért. Vajon megérte, hogy a sokszáz ecsetvonást mára felválthatta egyetlen gombnyomás?
