Tengerbe süllyedő nagyvárosok, sivataggá változó édenkertek, aszteroida-becsapódás, atomháború és túlnépesedés. A következő évtizedekre ilyen és ehhez hasonló jóslatokat rendszeresen hallani. A pesszimista forgatókönyveket a tudományos élet számos ismert képviselője is magáénak vallja, de valóban ennyire borúsan fest a jövőnk, vagy lehet esélyünk egy jobb világra? – erről beszélgettünk Stumpf-Bíró Balázssal a veszprémi Pannon Egyetem Környezettudományi Doktori Iskolájának összeomláskutatójával.
Mivel foglalkozik, mint összeomlás kutató? Milyen témákat vizsgál munkája során?
A magánegészségügy területén dolgoztam az előző évtizedekben, a 2010-es éveket ezen belül is Írországban töltve.
Nagyjából négy évvel ezelőtt ismerkedtem meg Jem Bendell professzorral, aki 2018-ban egy nagy vihart kavart tanulmányt publikált. Bendell rámutatott arra, hogy a világ tudományos közösségének zöme azon az állásponton van, hogy a jelenlegi gazdasági, társadalmi és politikai rendszereink kellően rugalmasak ahhoz, hogy képesek legyenek alkalmazkodni a hatalmas kihívásokhoz, és így változatlanul fennmaradjanak.
Az angol tudós megalkotta a „mélyalkalmazkodás” fogalmát, annak a gondolatkörnek a leírására, amely a fentiekkel ellentétben elfogadja, hogy természeti és humán rendszereink összeomlása egy valós lehetőség, már a mi életünk folyamán. A magyar nyelven is elérhető tanulmány azokat a személyes és közösségi vonásokat tárja fel, amelyek segítenek az esetleges társadalmi zavarokra és összeomlásra való felkészülésben, és a folyamattal való együttélésben.
Kapcsolatunk oda vezetett, hogy magyar nyelvterületen a munkám eredményeképpen meghonosodott a mélyalkalmazkodás mozgalma. Az elmúlt évek alatt oda jutottunk, hogy a Deep Adaptation csoportok nemzetközi hálózatában a magyar lett a második legnagyobb és legaktívabb (Deep Adaptation Hungary).
Az elmúlt években már semmi mással nem foglalkozom, mint a polikrízis kutatással, a megszerzett ismeretek közérthető átadásával és a közösségszervezéssel.
Mi lehet az oka annak, hogy Hollywood hosszú évtizedek óta önti ránk a bizarabbnál bizarrabb jövő-forgatókönyveket?
Ennek nyilván praktikus okai is lehetnek, hiszen azt kell csinálni, amire vevő a nép, abból lesz bevétel és extra profit, ami a fogyasztói kapitalizmus egyetlen és legfőbb vezérelve. Másrészt azonban létezik egy olyan befolyásolási módszer, aminek folyamatosan és a tömegmédia hajnala óta ki vagyunk téve, de még talán sohasem működött olyan nagy hatásfokkal és eredményességgel, mint napjainkban.
A prediktív programozás a pszichológiai kondicionálás egy olyan finom formája, amelyet a média hajt végre azzal a céllal, hogy tudattalan szinten megismertesse az embereket a vezetőink által nem nyilvánosan tervezett társadalmi változásokkal. Így amikor ezeket a változtatásokat végrehajtják, a társadalom már ismert dologként tekint rájuk, és természetes helyzetként fogadja el őket, ezáltal csökkentve az esetleges ellenállást, zűrzavart és a konfliktus lehetőségét.
Ez a folyamat a közösségi média megjelenésével és elterjedésével szintet lépett, a mesterséges intelligencia színrelépésével pedig vélhetően dimenzióugrás előtt áll.
Hogyan változhat meg néhány évtized alatt a világunk, és benne az életünk?
Azt mondhatjuk, hogy egészen más lesz a mai életünkhöz képest.
Fajok tömeges kihalása, ismétlődő világjárványok, élhetetlen hőmérséklet, természeti rendszerek teljes összeomlása, emelkedő világóceán által fenyegetett százmilliók… Ezek és más, életünket teljesen felforgató, visszafordíthatatlan, gyorsuló éghajlati hatások válnak mindannyiunk számára életünk részévé még jóval azelőtt, hogy egy ma született gyermek betölthetné a 30. életévét.
A következő 30 év így valószínűleg egy folyamatos, megszokott létünket lassan felőrlő katasztrófára hasonlít majd: hozzá fogunk szokni minden új sokkhoz, a brutalitás és az új normalitás egyes formáihoz, míg egy nap felnézve a képernyőinkből egy új, sötét korban találjuk magunkat – feltéve persze, ha nem vagyunk már ott.
Bármi lesz is a kimenetele a következő időszaknak, annak az életmódnak, amelyet mi jó életként ismerünk, biztosan vége lesz.
Ilyen a folyamatos gazdasági növekedés, a végtelennek gondolt technológiai fejlődés, az a globális piac, amely képes kielégíteni a legkülönfélébb burjánzó emberi vágyakat, a lehetőség, hogy nagy távolságokat utazzunk be könnyedén, külföldi országok gyakori meglátogatása, az egész éves mezőgazdasági bőség.
Ilyen a légkondicionált környezet, az emberi élvezet számára fenntartott vadon, a tengerparti és hegyvidéki nyaralások, a reggeli kávé és az esti pohár bor, a jobb élet gyermekeink számára, a biztonság a természeti katasztrófák elől, a bőséges tiszta víz, az otthonok, autók és földek magántulajdonlása.
No és természetesen egy olyan „én”, amely különféle tapasztalatok, tárgyak és érzések felhalmozása révén tesz szert értelemre. Ő az, aki az emberi szabadságot úgy értelmezi, hogy megválaszthatja, hol él, kit szeret, ki ő és miben hisz; és végül egy stabil klíma, amely háttérként szolgál ahhoz, hogy előtte játszhassuk el emberi drámáinkat.
Migráció, globális klímaváltozás, túlnépesedés, járványok, világháború, totális kontroll? Léteznek köztük prioritások, vagy bármelyik reális veszély lehet számunkra?
Ezek mindegyike, külön-külön és együtt is.
A polikrízis fogalmát úgy értelmezhetjük, mint egymással összefüggő globális kockázatok halmaza, amelyek egymásra halmozódva hatnak olyan módon, hogy összhatásuk meghaladja az egyes részek hatásainak összegét.
A kifejezéssel azoknak a globális környezeti és társadalmi válságoknak a szövevényére utalnak, amelyek egyre csak halmozódnak és egyre súlyosbodó módon és mértékben, kölcsönösen hatnak egymásra.
A polikrízis kialakulása azt bizonyítja, hogy az emberiség belép a sokak által Nagy Felbomlásnak nevezett következmények időszakába, amikor az egyes hatások összeadódnak és éppen azokat a környezeti és társadalmi rendszereket veszélyeztetik, amelyek napjaink emberi civilizációjának alapjait jelentik.
A Nagy Felbomlás kora várhatóan egy sokkal nehezebb jövő kihívásai elé állít majd minket, amelyben elmélyülő akut, illetve krónikus válságok együttesen és összetett módon, eltérő mértékben és más-más végeredménnyel, kölcsönösen hatnak majd, alapvető változásokat okozva életünkben a környezeti és társadalmi rendszerek átalakulásán keresztül.
Elég borúsan látja a jövőt…
Inkább reálisan. Optimista realistának tartom magamat. Reziliencia (rugalmas ellenállási képesség – a szerk.) tekintetében ez a legszerencsésebb hozzáállás. Mert elfogadja a helyzetet, amiben létezik, ugyanakkor tisztában van vele, hogy egyetlen állapot sem tart örökké. És ami igazán nagy érték, ha az ember még nehéz körülmények között is képes meglátni a szépet és a jót. A humor és az alkalmazkodás képessége mellett talán ez az egyik legfontosabb emberi tulajdonság.
Azok az emberek élnek a legnagyobb harmóniában, akik a legjobban megbecsülik egymást és a kapcsolataikat. Azok, akik aktív és teljes életet élnek, állandóan lelkesednek az iránt, amit az élet számukra tartogat. Valójában nem kell semmilyen különleges ok ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, hiszen már önmagában a tény hatalmas ajándék, hogy élünk.
Fontos, hogy képesek legyünk elkülöníteni azt a két fogalmat, ami jelen világunkban szinte teljesen összemosódott: a szükség és az igény fogalmát. Az oly ritkán megélt hála érzése pedig valóban felemelhet minket a mindennapok nehézségei közül.
Bolyki Balázs kérdésével élve: „Mondd, mi lenne, ha reggel csak azt találnád magad körül, amiért hálát adtál?”
A jövőnk talán rajtunk is múlik. Mit tehetünk a globális forgatókönyvekkel szemben?
A környezeti összeomlás akár az emberi rendszerek katasztrofális, gyors és fékezhetetlen összeroppanását is előidézheti, amikor is a gazdasági, társadalmi és politikai sokkhatások a globálisan összekapcsolt összes emberi rendszeren végig söpörnek majd.
Az alkalmazkodásra való felkészülésnek haladéktalanul meg kell kezdődnie szervezeti és egyéni szinten egyaránt. A legnagyobb baj a „meg fogjuk oldani” szemlélet népszerűségével, hogy tabuvá teszi a szükséges párbeszédet arról, hogy mit is tehetünk annak figyelembevételével, hogy valószínűleg nem leszünk képesek helyrehozni a problémát.
Hiszem, hogy bárki hozhat az életével kapcsolatban bármilyen döntést szabadon, de ezt csak annak fényében teheti meg hitelesen, ha szembenézett a valósággal, és ennek tudatában határoz így, vagy úgy.
Jem Bendell professzor első könyve magyarul is megjelenik az Ön fordításában, Mélyalkalmazkodás címmel. Ez jelentős mérföldkő. Mit érdemes tudni a kötetről?
Igen, így van, és már dolgozom a második könyvének fordításán is. A Cassandra Program célja, hogy bármely szervezet, közösség vagy magánszemély felkészülhessen arra, hogy számtalan tényező együttes hatásának eredményeként életkörülményeink lényegesen megváltoznak, és az élhető élet fenntartásának érdekében a legjobb tudásunk és szándékaink szerint alkalmazkodnunk kell az új feltételekhez.
Elengedhetetlen, hogy minél többen átlássák a minket körülvevő folyamatokat, megértsék a bonyolult összefüggéseket, azért, hogy hiteles és őszinte döntéseket hozhassanak meg az életükkel kapcsolatban, és hogy világossá váljon a számukra, milyen elképesztően sokat kell tennünk azért, hogy a végkifejlet ne a lehető legrosszabb legyen.
A Mélyalkalmazkodás könyv az első kötete a „Holnapután” könyvsorozatnak, melynek szándéka, hogy a téma nemzetközi szakirodalmának javát magyar nyelven is elérhetővé téve segítsen ráébreszteni a közvéleményt arra, mit is jelent a Nagy Felbomlás folyamata. Fontos tisztában lenni azzal, hogy ez a folyamat mit hordoz magában az emberi civilizációra és az egész ökoszisztémára nézve, és milyen hiteles válaszokat is adhatunk erre.