Először is arra a kérdésre kerestem a választ, hogyan történhetett, hogy Rákosi Mátyás, ez a Moszkvából idepottyantott, stílustalan politikai akarnok majd’ egy évtizedig hatalmaskodjon egy népen – mondta a Tudás.hu-nak  Orosz István Kossuth –díjas grafikusművész, akinek Páternoszter című lenyűgöző regénye a napokban jelent meg a Helikon Kiadónál. Az egykor világhírűvé vált ’Továriscsi konyec” című plakát alkotójával a rejtélyek iránti vonzódásról, álnevekről és az egykori keleti tömb politikai érzékenységéről is beszélgettünk.

Meghökkentően abszurd, ugyanakkor zseniális pontossággal felépített, szinte krimiszerűen kibontakozó történetet írt, amelynek első pillantásra a Rákosi-rendszer áll a középpontjában. Miért volt fontos ennek a politikai személyiségnek és korszaknak a jellemzőit felmutatni a mai emberek számára?

Nincs ellenemre, ha kriminek nevezi a történetet, azt gondolom én is, hogy a könyv talán legolvasmányosabb és legizgalmasabb része a bűnügyi szál bogozgatása, ugyanakkor épp erről, a krimiről szabad legkevesebbet elárulnom, hiszen az olvasókkal szembeni udvariatlanság lenne, ha idő előtt bármit lelepleznék.

Legföljebb annyit mondhatok, hogy a politikával igencsak összefügg a dolog, és akkor máris a kérdés második felénél vagyunk, Rákosinál. Akik egyszer is látták, vagy hallották szónokolni –  most olvasom, hogy hozzáférhető lett a neten az összes vele készült híradó  –, azokban óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogyan történhetett meg, hogy ez a lúdtalpas, kicsi, kopasz, golyófejű, nyaktalan és totyakos emberke, akit a kommunista internacionáléban csak pingvinként emlegettek, ez a magyartalanul, rossz hangsúlyokkal szónokló, hiú és végtelenül ártalmas manó, ez a Moszkvából idepottyantott, stílustalan politikai akarnok majd’ egy évtizedig hatalmaskodjon egy népen.

Igen, megpróbálkoztam megtalálni erre a választ, illetve megpróbálkozott helyettem könyvem főszereplő-narrátora, aki viszonylag elfogulatlanul figyelhette a magyar világot. Az elfogulatlanságához szükséges tisztánlátás a kívülállásából következett, hiszen 1990-ig nem Magyarországon élt. Ahhoz persze, hogy ez a jótékony elfogulatlanság megszűnjön, már azok a meghökkentő abszurditások is kellettek, amelyekre a kérdésében utalt. Látszólagos véletlenekbe, hihetetlennek tűnő eseményekbe botolhatnak az olvasók, akik meg is kérdezhetik, hogy a csudába lehet ilyeneket kieszelni.

Noha a könyvem nem kulcsregény, nem hasonlítok különösebben egyik szereplőre sem, azért itt-ott saját élményeket is beleszőttem a könyvbe, olyan eseményeket, amelyek velem történtek, vagy a közvetlen környezetemmel. Akár hiszi, akár nem, a leghihetetlenebb dolgok valóban úgy estek meg, ahogy leírtam őket, a könnyebben elhihetőket pedig egyszerűen kitaláltam melléjük.

Kádár – oldalról

És miért érezte úgy, hogy ebben a történetben Kádár János figuráját is különös fénytörésbe kell állítania?

A két férfiúról, Rákosiról és Kádárról történelmünk egy-egy korszaka van elnevezve. Előbbiről egy évtized, utóbbiról több mint három. Ez az a bő negyven év, amelyben a könyv legnagyobb része játszódik, így aztán nehéz lett volna megkerülni a névadókat. A Kádár-kort nyilván sokkal jobban ismerem, mert – legalábbis a második felét – már felnőttként figyelhettem, így szereplőimet is olyan szituációkba tudtam helyezni, amelyekről személyes élményeim is voltak. Amit a kérdésben „fénytörésnek” nevez, azt a magam számára úgy fordítom le, hogy Kádár megítélésével kapcsolatban nincs igazi konszenzus, illetve sokkal kevésbé van, mint Rákosi esetében, vagyis szereplőim nézőpontja igencsak szubjektív. Nézőpont helyett akár szemszöget, vagy perspektívát is mondhatnék, mert a könyvben elég sok utalás történik arra, ahogyan a látvány megváltozik a különféle optikai áttételek révén.

A kitalált szereplők mellett más ismert magyar politikusok, művészek, csoportok és helyszínek sokaságát vonultatja fel a könyvben. Ez a nagy emberi-társadalmi tabló tulajdonképpen képzőművészeti, vagy írói gondolkodásmód és megformálás eredménye?

Tanult szakmám szerint képzőművész vagyok, az ő világukat jobban ismerem, néhány szegmensét talán belülről is, így valószínűleg hitelesebben tudtam ábrázolni őket, mintha mondjuk a vadászok, vagy a kalauzok társadalmát kellett volna bemutatnom. Amikor az imént a szemszögekről és a perspektívákról beszéltem, arra akartam utalni, hogy talán maga az ábrázolási technika is képzőművészeti egy kicsit, legalábbis a könyv első méltatója az anamorfózisokhoz hasonlította, vagyis azokhoz az eltorzított grafikáimhoz, amelyek csak úgy válnak érthetővé, ha egy speciális tükörben nézi meg őket az ember.

A társadalmi-politikai jelenségek iránti érdeklődés már korábban is megnyilvánult a művészetében. A szüleitől hozta ezt az érzékenységet?

Nyilván ők is benne voltak, különösen apám, aki maga is irodalmár volt, ráadásul meg is szenvedte a kort, de nem hiszem, hogy különleges lennék ebből a szempontból. Európának ezen a vidékén mindegyik náció érzékeny volt a politikai jelenségek iránt, sőt kialakították – talán egymástól lesték el azokat az álcákat, amelyekkel el is tudták mondani a véleményüket. Az ’olvass a sorok közt’, a ’nézz a képek mögé’ – kezdetű mondatok kora volt ez, és a sok bosszantó körülmény és undok díszlet közt olykor kifejezetten szórakoztató jelenségek is feltűntek. Utólag persze könnyű nevetni rajtuk, és azt venni észre, hogy némely időszak már-már saját paródiájaként jelent meg.

Az idő, a mozgás és a történelmi-emberi viszonyok összefüggéseinek pillanatait ragadta meg animációs és dokumentumfilmjeiben is. Azért kezdett dolgozni ebben a műfajban is, mert Kecskeméten született és az ottani animációs műhely világhírűvé vált?

Animációs filmjeim egy részében, különösen a koraiakban, a nyolcvanas években készült filmekben valóban sok a dokumentumfilmes elem, illetve erős bennük a történelmi események iránti érdeklődés. Az, hogy filmezni kezdtem, egy véletlennek köszönhető, ami nem Kecskeméten, hanem a budapesti Pannóniában történt. A kecskeméti stúdióval, bár szinte minden animátorukat jól ismertem, igazi munkakapcsolatba csak jó harminc évvel később kerültem, amikor a Sakk című filmemet velük csináltam meg. Érdekes szál viszont, hogy a Sakk film témájához –  vagyis Lenin és a kor kiváló sakkmestere, Alekszandr Bogdanov párviadalához, amelyet Gorkij házában, Capri szigetén tartottak – tartozó világ már a forgatás során elkezdett burjánzani, mondhatni, „kinőtte a film a kabátját”, és a hozzá kapcsolódó kutakodás eredményeként született meg előző regényem, a szintén sok történelmi dokumentummal dolgozó Sakkparti a szigeten.

Örökmozgóval a titkok nyomában

Kihallgatás, liftezés, elégett kézirat, csúnya politikus és szépséges aktmodell egyaránt felbukkan a legújabb, hatalmas huszadik századi magyar tényanyagot felvonultató regényében. De még a szerelmi szál finom ábrázolása közepette is állandóan a „páternoszterre” kell figyelnünk. Mi mindent jelent az Ön számára ez a fogalom?

A páternoszter, vagyis a háború utáni évtizedek magyar közintézményeiben folyamatosan járó, nyitott lift, egy meghökkentő és abban az időben „haladónak” nevezett képzőművészeti projekt révén került be a történetbe, de folyamatos föl-le mozgása miatt a történelmi folyamatok jelképeként is használhatónak tűnt. Ráadásul a „krimi-szálhoz” is volt köze, nem is kevés, hogy a szó elsődleges, biblikus jelentését, amire szintén történik utalás, már ne is feszegessem. Szóval, amikor címet kellett adnom a könyvnek, nem is nagyon merült föl más alternatíva a Páternoszteren kívül, illetve csak egy, az alcímként használt DCXCI, amit most nem fogok megmagyarázni, mert úgy hallom, olvasók egy csoportja épp versenyez, ki jön előbb rá a jelentésére.

Az alcímen kívül is számos talány tartja izgalomban az olvasót, amelyekről csak fokozatosan oszlik a köd. De az Ön grafikusi életművében is jelentős szerepe van a rejtélynek, az optikai csalódásnak. Ennyire érdeklik a titkok?

Elég régen elkezdtek érdekelni – hol ösztönösen, hol már tudatosan is – a képekbe, szövegekbe tehető rejtvények, és ennek, legalábbis egy időben „kedvezett” a kelet-európai lét is, ahol kockázatosabb volt az egyenes beszéd, mint a világ más tájain. A rajzokon és az szövegekben nyilván nem lehet ugyanazokkal a fogásokkal élni, de néha sikerül valami hasonlót csinálni, valami olyat, ami kapcsolatot teremt a két műfaj között.

Kicsoda az Utisz, és miért használja többféle művészi megnyilatkozásánál is ezt a nevet?

Ez egy álnév, a jelentése: Senki. Nem én találtam ki, sőt nem is én használtam álnévként először. Odüsszeusz ezen a néven mutatkozott be Polüphémosz küklopsznak. 1984-ben vettem fel Török András barátom javaslatára, aki fölhívta a figyelmem a közéletben akkor szereplő többi Orosz Istvánokra. Hogy miért pont Utisz? Aki ismeri Homérosz Odüsszeiáját, tudja, hogy egy szemkiszúrással zárul a mese, és noha én valódi szemeket nem szoktam kiszúrni, de fölfogható egyfajta szem elleni támadásnak – művészettörténeti szakszó is van rá, a trompe-l’oeil –, amit a grafikáimmal az optikai illúzió terén művelek.

Most eszembe jut Kernács Gabriella művészettörténész megfejtése, el is mondom, hogy emlékezzek Gabira, akit nemrég búcsúztattunk el, szerinte szeretek hadakozni azokkal, akiknek túl kevés szemük van a látásra. Hát lehet. Olykor egyébként kifejezetten praktikus egy-egy álnév az úgynevezett „kettős jelentésű képek” esetén, az egyiket szignálhatja Utisz, a másik jelentést meg másvalaki – mondjuk egy másik álnéven…

Miért, más álneveket is használ?

Igen, és talán előbb-utóbb a Páternoszterből is kihámoz egy olvasó egy másikat. Mindig is érdekelt az ilyesfajta szerepjátszás, és persze az, amit az anamorfózisok rajzolójaként oly sokszor kipróbáltam, hogy ugyanazok a dolgok különböző nézőpontokból egészen másként jelennek meg és mást jelenthetnek. De visszatérve Utiszhoz, az már csak hab a tortán, hogy anyám ága révén valami kevés görög vér is van bennem, szóval a vak költő eposzait nem csak iskolai kötelező olvasmányként szoktam lapozgatni.

Játékosság és valamiféle komoly felelősségérzet egyszerre varázsol el minket az Ön alkotásaiban. Hogyan játszik és mi mindenért érez felelősséget Orosz István?

Talán alkati vagy ösztönös dolog, de tudatosan is élek a játékossággal, hiszen komoly, magasröptű formákkal nehezebb fenntartani az érdeklődést – az bizony gyakran unalmassá válik. Könnyedebb hangvétellel sokkal egyszerűbb, persze ez akkor szerencsés, ha a könnyedség, a játékosság olykor – lehetőleg észrevétlenül -, el is tud mélyülni. A másik fogalomról, a felelősségről nehezebb lenne pátoszos szavak nélkül beszélni, nem is próbálom meg, inkább fölütöm a könyvet, hátha találok benne valami ideillőt. Tessék, egy mondat a 43. oldalról:

A megszállások, a diktatúrák, az önkényuralmak fölmentik a népeket az alól, hogy saját felelősségükön morfondírozzanak, a szabadság azonban dilemma, bonyodalom, macera, kolonc…