A modern kor legnépszerűbb zeneszerzője

Dédapja, nagyapja, apja – valamennyien zeneszerzők voltak és szülővárosához, Luccához kötődtek. Dédapjának, a luccai hercegség zeneigazgatójának zenekarában egy időben Paganini volt az első hegedűs. Apja a luccai zeneiskolát igazgatta és operákat komponált maga is, akárcsak a nagypapa. Giacomo hatéves volt, legfiatalabb testvére pedig még meg sem született, amikor az apja meghalt. Hét gyereket nevelt az özvegy, aki a nehéz körülmények között is ragaszkodott hozzá, hogy a fiúk középiskolát végezzenek.

Giacomo rossz tanuló volt, a zene sem érdekelte különösebben. Fölöttébb elégedetlen volt vele szigorú nagybátyja, aki zenélni tanította. Azért csak bepasszírozták őt a luccai konzervatóriumba, ahol apja egyik tanítványa tanította őt sokkal rokonszenvesebb módszerekkel és sokkal eredményesebben. Az ő hatására lett Giacomo szenvedélyes természetjáró és vadász.

A sóher diák zongorázott a luccai kaszinóban és orgonált a templomban. Így sem volt pénze útiköltségre: huszonnyolc kilométert gyalogolt, hogy Pisában meghallgassa Verdi Aidáját. Állítólag ekkor határozta el, hogy operakomponista lesz.

A diplomamunkájaként komponált mise Isten bárányának (Agnus dei) szánt dallamát egy bukott nő budoárjából ismerjük. Ebből lett a Manon Lescaut gyönyörűséges madrigálja. A mise Gloriájának témája a Tosca Te deumában hasznosult.

Az anyakirálynő ösztöndíjával bekerült a milanói konzervatóriumba. Pénze ekkor sem volt, de elég gyakran bejutott potyán a Scala előadásaira. Milánóban tanáraiként, diáktársaiként megismerkedett a korszak kezdő és befutott komponistáival, Ponchiellivel, Catalanival, Mascagnival és másokkal. Itt élte át az olasz opera válságából kiutat kereső korszakváltást. Azt az időszakot, amikor a romantikus operák ideje leáldozott, az olasz zeneértő közönség jelentős része Wagner bűvkörébe került, és az új generáció erre a válságra a verizmussal, a realista operával válaszolt.

Puccini milánói diplomamunkájanak, a Capriccio sinfonico-nak a főtémája a Bohéméletben támadt fel.

Lidércek és botrányok

Puccini útja pályája kezdetén nem haladt együtt az új nemzedékével. Ő a romantika zászlaját próbálta tovább lobogtatni. Azzal kezdte, ami jutott neki. Amit fölajánlottak a számára. Az első operáját, a Lidércek címűt a Sonzogno kiadó pályázatán ugyan említésre sem méltatták, de a nagy konkurens kiadó főnökének, Giulio Ricordinak megtetszett. Megvették. A bel canto megmentőjét látták Pucciniben. Adtak neki egy vadromantikus szövegkönyvet és előleget. Ebből lett az Edgar, amely egyáltalán nem volt sikertelen, de a kritikusok levágták, a szövegét meg egyenesen nevetségesnek találták. Az is volt.

Ekkor határozta el Puccini, hogy ezentúl csak az általa választott történetből, az ő szigorú felügyeletével készülő szövegkönyvből ír operát.

De mire idáig jutott, elmúlt az ifjúság. Az Edgar bemutatója idején már 31 éves volt. Vadférj, apa és üldözött botrányhős. Az Edgar azért is készült olyan lassan, mert Puccini életét szétzilálta a szerelem. Egy gazdag fűszerkereskedő feleségének, egy kétgyerekes anyának, Elvira Bonturinak adott énekleckéket, és ennek súlyos következményei lettek. Elvira Bonturi válni akart, ami akkoriban a férj beleegyezése nélkül lehetetlen volt. Az asszony összeköltözött a komponistával, fiuk született. Elvirát mindenhol zaklatták, kiközösítették. Kiutasították őket a faluból, ahol megpróbáltak elbújni a világ szeme elől. Végül elköltöztek a mindentől és mindenkitől távol eső kis faluba, Torre del Lagoba, ami aztán Pucciniék igazi otthona lett.

Eltartott egy ideig, amíg Puccini megtalálta a kedvére való történetet Prévost regényében, a Manon Lescaut-ban, és a kedvére való librettistákat Giuseppe Giaccosa és Luigi Illica személyében, akiket azután folyamatosan gyötört, sürgetett, kritizált, változtatási parancsaival bombázott a következő tízegynehány évben, mialatt megszületett az operairodalom legsikeresebb, legtöbbet játszott művei közé tartozó négy közös operájuk, a Manon, a Bohémélet, a Tosca és a Pillangókisasszony.

Négy esendő, a keresztény erkölcs szerint elítélendő nő tragikus története.

Mire első maradandó művét megalkotta, már harmincas éveinek derekán járt. Nagyjából annyi idős volt, mint Mozart a halálakor.

A Manon Lescaut hatalmas sikert aratott. Rögvest megkezdte nemzetközi diadalútját. Egy évvel az ősbemutató után, 1894 márciusában a budapesti Operaházban is bemutatták. Itt azonban hűvösen fogadták, és a kritikusok szélsőségesen eltérő véleményeket fogalmaztak meg:

„Az opera egy balsikerrel, Nikis igazgató pedig egy keserű tapasztalással lett gazdagabb./…/ … csöndesen múlt ki egy jelenet a másik után, s a felvonások végén sajnálkozó mosolylyal nézte a földszint a harmadik emeletet, ahol négy kihívás volt megrendelve és ebből kettő is csak végső erőmegfeszítés árán sikerült./…/ Ahol szemünk láttára szomjan hal egy nő, kinek tulajdonképp nincsen tragikai vétke, csak az, hogy szeretett, ahol térden állva vivődik a halállal s mi már csak a fizikai processzust látjuk: ott elvesztette a zene az idealizáló hatalmát, az idegek működnek csak, a művészetnek vége van.” (Budapesti Hírlap, 1894. március 18.)

Ez az ária lett volna a művészet vége.

„Szablyájával hadonáz, de nem talál. Manonja hisztérikus és palettáján a színek ideges kankánban kavarognak./…/ A Puccini zenéjéből két dolog hiányzik, melyből a kellő adag elengedhetetlen: a dallam és a bon sens /értelem – R.S././…/ Puccinivel tehát egészen indokolatlanul kötöttük meg az ismeretséget, mikor a Mesterdalnokokat és más egyebet sem kebeleztünk még be műsorunkba, s mikor személyzetünknek nem szolgál oly jól az egészség, hogy ilyen fölösleges és súlyos megterheltetéssel enerváltassék.”

Ezt egy jeles zeneesztéta, Molnár Géza írta a Fővárosi Lapokban (1894. március 18.)
A Magyar Hírlap (1894. március 18.) névtelen kritikusa azonban szerfölött nagyra értékelte a művet. Ő viszont a verizmus klasszikusait szólta le „pincsi-operák” szerzőiként:

„Azoknak a zeneszerzőknek, akik nem követik vakon a Parasztbecsületet és a Bajazzókat, nagyon meg kell küzdeniük a közönség elrontott ízlésével. A pincsi-operák korszakában élünk, a nagy stíl megvetett és megunt dolog. Puccini Manonjának úgy szövege, mint megzenésítése merész dolog. Egy romlott leány tragédiája, amelynek csak az örökkévaló szerelem és a tragikus vég ad ideális színezetet. Szíve, kedélye és ereje legyen annak, aki ezt zenében akarja kifejezni. Puccininál megvan mind a három./…/ Puccini zenéje a modern operairodalom egyik legzseniálisabb és legfigyelemreméltóbb terméke. Az olasz melódia édessége egyesül benne azzal a hatalmasan jellemző és kifejező drámai erővel és színezéssel, amelyet röviden a Wagner nevének felhasználásával szoktak megjelölni. De nem az ő sokszor rideg formájában. Puccini erőteljessége mindig poétikus és a szívhez szól.”

A Nemzet (1984. március 18.) kritikusa szerint „Ha van realista zene, úgy bizonyosan ez az. Modernebb szellemű zenét még alig hallottunk.”
Puccini lelkesen járta a világot. Igyekezett ott lenni operái minél több bemutatóján. Figyelte a hatást, módosítgatta a partitúrát. Operáinak több változata is van. A Pillangókisasszonynak például öt.

1906-ban a komponista Budapestre érkezett a Pillangókisasszony bemutatójára. A magyar sajtó ekkor a legnagyobb élő zeneszerzőként üdvözölte őt. A tiszteletére adott vacsorán ott nyüzsgött a magyar művészvilág, írótársadalom színe-java. A Tosca zongorakivonatába egy lánynak Puccini ezt írta: „Emlékül Giacomo Puccinitől, a vándor komédiástól.”

Vétett nekünk Puccini?

Az egyik legelső lényeglátó elemzést Magyarországon a komponista jelentőségéről egy különc magyar író és orvos, Csáth Géza írta, és a Nyugat 1908/22. számában jelent meg: Puccini

„megtalálta a zenedrámaírásnak, ennek az örökösen nyílt kérdésnek egy sajátságos megoldását, amely ez idő szerint leginkább kielégítőnek látszik./…/ A drámaírásban, azaz a felvonások zenei konstruálásában Puccini Wagner nyomdokain halad. A forradalmár Wagner azt hirdette, hogy a muzsikának a zenedrámában a színpadi akciót kell követnie./…/ Teljes egységnek kell tehát lennie a zenedrámának és szó sem lehet arról, hogy a drámai akciót sablonos zenei kaptafákba kényszerítsük, amilyenek a régi opera kis formái./…/ Ezek után egy új művészetről kell beszélni, amely a muzsika, a szó és színpad eszközeivel akar hatni a komplikált élvezeteket óhajtó, differenciált lelkű ember öntudatára. Ennek az új művészetnek föltalálója Wagner volt, de a hatás pszichológiai követelményeit, titkait teljesen csak Puccininak sikerült megfejteni. Ez a teljesség nem tökéletességet jelent. Csak azt, hogy Puccini valóban reátalált a zenedrámaírás legfőbb titkára, ami nálánál különb muzsikusoknak nem sikerült. Ennek a titoknak a kulcsa az a pszichológiai kérdés, hogy mennyit lehet adagolni a muzsikából, drámából és a színpadból, hogy zavartalan kielégülési érzések jöjjenek létre a néző-hallgatóban?”

Azóta már sokan elemezték a rendkívül változatos, ötletgazdag és markáns kifejező erővel rendelkező mikromotivumoknak azt a folyamatosságát, amely Pucccini társadalomkritikus melodrámáit a vezérmotívumokkal együtt egységbe fogja. Közismert kifejezés a Puccini-parlando, „mellyel a cselekményt tovább vivő szövegrészeket, párbeszédeket mesteri módon ágyazza a dallamot vivő és a hangulatot híven tükröző zenekar hangegyüttesébe és ezzel beleilleszti a zenei gondolat vonalába”. (Fajth Tibor, Muzsika, 1959/1.)

Több mint másfél évtizedes vadházasság után Puccini házassága megszelidült. 1903-ban elhunyt a makacs férj és Puccini végre elvehette Antonio fia édesanyját, Elvirát. Aki azonban egyre gyakrabban, egyre hevesebb féltékenységi jeleneteket rendezett. Puccini nem volt monogám alkat, a feleségének volt oka a féltékenysége, de tragédia abból lett, amire nem volt oka. Elvira rögeszméjévé vált, hogy egy fiatal cselédlány elcsavarta az ura fejét, és ezt a lányt akkor is szisztematikusan üldözte, amikor már kilépett a szolgálatukból. A leány nem bírta a folyamatos zaklatást és öngyilkos lett. A boncolás során megállapították, hogy szüzen halt meg.

1915-ben Olaszország átállt a központi hatalmak ellenségeihez, és megkezdődött a hatalmas vérfürdő az olasz fronton. A magyar közvéleményt mélyen megosztotta a kérdés, hogy mi legyen most az olasz művészet és művészek sorsa Magyarországon. Sokan követelték például, hogy zavarják ki az országból Egisto Tangót, az Operaház kiváló karmesterét, aki a Scalában és a Metropolitanben aratott sikerei után telepedett meg Magyarországon. Magyar kollégáival szemben neki volt bátorsága betanítani és bemutatni Bartók korszakalkotó színpadi műveit, a Kékszakállú herceg várát és A fából faragott királyfit.

A legfőbb kérdés azonban az volt, hogy mi legyen Puccini műveivel, amelyek az Operaház repertoárjának fontos és a közönséget leginkább vonzó részét alkották. A Színházi Élet 1915 szeptemberében feltette ezt a kérdést olvasóinak, és több számon keresztül közölte a válaszokat:

„Vétett nekünk Puccini? Ő, szegény, igazán nem tehet arról, hogy a jellemtelen Salandrával /Olaszország akkori miniszterelnökével . R.S./ és d’Annunzióval honos. Bizonyára még most is szeretettel gondol a pesti publikumra.”
„Az olaszok aljas módon bontották meg azt a szövetséget, amely oly számos éven keresztül állt fenn — és álltak ellenséges zászló alá. Ilyen nemzet szülöttének művét ne játssza az Operaház.”
„Vajjon bűnhődhetik-e a gyermek apja vétkeiért? Gyűlölhetünk-e egy gyermeket, ha apja a világ gazembere is, ha az a gyermek jó, szép és kedves? És egy zeneszerző bizonnyal szülője muzsikájának, aki bár ellenségünk, de a zenéje ellen vétkezünk és kétszeresen vagyunk igazságtalanok, amikor először nem engedjük őt magunk közé s ha másodszor magunktól vonjuk meg az ő élvezhetését.”
„Bármennyire is rajongó híve voltam eddig az olasz muzsikának, az ő csúnya jellemük egészen elhomályosítja nagy művészetüket. Hiába! Annyi ártatlan vérontás tudatára felülkerekedik a hazafias érzés. Nagyon könnyen el lehet egyelőre Puccinit kerülni, ha az Opera a könyvtárában egy kicsit széjjelnézne, találna még körülbelül összesen harminc magyar, német és más művet, mely előadásra vár.”
„A zene erősen internationális, főképp Puccini zenéje. Nem érdemli meg, hogy mellőzük. A zene mindenkié és vétek lenne levenni a műsorról.”
„A háború legelemibb kulturális és morális eredménye lenne, ha zeneszerző és színész dolgában nem volnánk külföldre utalva. A háború utáni napok alkalmasabbak lesznek a probléma megoldására. Addig magyar zenét akarunk hallani.”

(Színházi Élet, 1915. szeptember 26.)
A többség Puccini kizárása ellen nyilatkozott, játszották is az operáit rendületlenül a Nagy Háború éveiben.

A magyar újságolvasók A Budapesti Hírlap 1915 június 25-i számából ekkor már értesültek arról, hogy Puccini megtagadta korábbi felfogását, miszerint a művésznek nem szabad politikával foglalkoznia, és hazája mellé állt a háborúban. Az akkori közhangulatban nemigen tehetett mást.

Lipcsében levették a műsorról a Toscát, a Pesti Napló (1915. július 1.) olvasói pedig arról értesülhettek, hogy Párizsban csak az Opera-Comique játszik operát, méghozzá kizárólag francia darabokat. A Nagy Opera Wagner, Gluck, Richard Strauss, Beethoven előadásai elmaradnak. A Le Figaróban Wagner és Richard Strauss „brutális” zenéjét gyalázzák s leszögezik: „Ameddig a háború tart a németekkel, minden német muzsika hallgasson.”

Akik Magyarországon Puccini mellőzése mellett nyilatkoztak, nem érezhették különlegesnek vagy szélsőségesnek az álláspontjukat a háborúba süllyedt Európában. Inkább az az érdekes, hogy a többség más véleményen volt.

Jegyezzük meg, Puccini egyáltalán nem volt olyan politizáló, „nemzeti” komponista, mint Verdi. Az ő művei között nem voltak politikailag hasznosítható darabok. Valóban internacionális zeneszerző volt. Japánig és Kínáig terjedt műveinek tematikája és motívumvilága. Csupán két operája játszódik Olaszországban (Franciaországban három).

És a gége megszorul…

A melodrámák korszaka a Pillangókisasszonnyal lezárult. Ezek (a Manon Lescaut, a Bohémélet, a Tosca és a Pillangókisasszony) népszerűségét a soron következő, nem kevésbé értékes, de szűkebb közönséget megragadó művek, A Nyugat lánya, a három egyfelvonásos (A köpeny, az Angelica nővér, a Gianni Schicchi) nem érték el.

A fecske című operett pedig kilóg az életműből. Az utolsó, az életművet lezáró nagy mű, a Turandot az, amelynek népszerűsége eléri a négy melodrámáét.

Puccini számára semmi sem volt fontosabb, mint hogy ezzel a művel megkoronázza az életművét. Még alig múlt hatvan, még semmi nem utalt arra, hogy nincs messze életének a vége, amikor már 1919-ben kétségbeesetten sürgeti szövegíróit, Renato Simonit és Giuseppe Adamit, hogy igyekezzenek már azzal a kézirattal. Nem is bírja türelemmel, előre dolgozik, még a szöveg elkészülte előtt megkomponál különböző részeket. Ezúttal is szoros ellenőrzése alatt tartja a librettót. Ő dönt úgy, hogy Liúnak meg kell halnia. Vannak, akik úgy vélik, hogy Liú halálával a felesége által a halálba hajszolt szolgálólánynak állított emléket. (Liú halála.)

Puccini habzsolta az életet. Imádta az autót, a motorcsónakot, a vadászatot, a nőket, a csavargást a természetben és a nagyvilágban, de nem nagyon vigyázott az egészségére, és egyre szaporodtak a betegségei. Sokat szenvedett a fogaival, isiásszal küszködött, cukorbeteg volt. 1903-ban nekihajtott egy fának, eltört a lába, rosszul forrt össze, ismét el kellett törni. Hosszú hónapokon át egyhelyben kellett feküdnie, dologtalanul tűrnie a fájdalmat, és ezt nagyon rosszul viselte.

Legkárosabb szenvedélye a dohányzás volt. Egyik levele szerint naponta több mint harminc szál cigarettát szívott el. Már többet fájt a torka, mint amennyit nem, már megtámadta a gégerák, amikor még mindig tagadta a dohányzás ártalmasságát: „A torkom most kicsit jobban van. A füst nem árt!” (Vértes László részletesen beszámolt Puccini betegségeiről az Orvosi Hetilap, 2006. augusztus 13-i számában.)

Élete utolsó évében végig a torokfájással küzd, és az operájáért, a főművéért, a „magna opus”-ért aggódik. Professzorok hosszú sorát látogatja végig bel- és külföldön. Egy idő után tudni véli, hogy mi a baja, de igazából nem tudja. Azt hiszi, mert nyilván ezzel áltatták, hogy csupán egy szemölcsszerű kis daganat van a torkában, ami nem súlyos, csak el kell távolítani. A halála előtt egy hónappal azt írja: „Reméljük, meggyógyulhatok, és újra elővehetem a Turandotot. Mostanában házamban csak egy zene van: a fájdalmas csend.” A kétségbeesés és a remény között hányódik: „Brüsszelbe küldenek! Súlyos! Elképzelheted, milyen lelkiállapotban vagyok … milyen nyomorúságos helyzet. Turandot? Ugyan! Elszomorít, hogy nem fejezhetem be ezt az operát! Meggyógyulok! Idejében befejezhetem még!”

Nem fejezhette be. Brüsszelben a rádiumkezelés után meghalt. A Turandot az utolsó felvonás közepéig elkészült, de a mű csúcspontját, Turandot és Kalaf kettősét már nem tudta megkomponálni. Az operát Puccini vázlatai alapján egyik tanítványa, Franco Alfano fejezte be. Az opera ősbemutatóján Arturo Toscanini lezárta az előadást a Puccini által leírt utolsó hangjegynél.