Ma már csak felkapcsoljuk a lámpát, de hogy fejlődött a világítás?

A Kiscelli Múzeum a Világ-Város című tárlata Buda, Pest, majd Budapest világításának eszközeit mutatja be a 19. században, azokban az évtizedekben, amikor a mesterséges világítás a leglátványosabb fejlődésen ment keresztül: a napóleoni háborúk idejének gyertyáit és olajlámpáit felváltja a gáz és a petróleum, majd a korszak végén az elektromosság.

A történet és a kiállítás azonban sokkal korábban kezdődik: az ősember tábortüze még világított, melegített, elijesztette a vadállatokat. Évek tízezrei múltak el, amíg a funkciók elkülönültek: a tűzből kiragadott faág volt a fáklya, a mamuthúsból a tűzbe csöppenő zsír a mécses őse. Tárgyi emlékek már ebből a korból is előfordulnak: egy-egy kormos kagyló vagy homorú kő jelzi, hogy talán primitív világítóeszközül szolgált az őstörténet kezdetén, a mécsesek széles körű elterjedését azonban az ókori ásatások gazdag leletanyaga mutatja.

Mécsestől a lámpáig

Molnár Álmos, a tárlat rendezője az egykor Aquincum otthonaiban világító agyag- és bronzmécsesekből válogatott: ezek jellemzően lapos, tálkaszerű de fedett eszközök; egyik oldalukon nyílás az olajba merülő kanóc számára, középen egy másik az égőanyag betöltéséhez, és fogantyú a lánggal ellentétes oldalon. Az ókor és középkor mécseiben általában a mindenhol bőségesen rendelkezésre álló növényi olaj égett, de szegényebb háztartások gyakran felhasználták az állati zsír- és faggyúmaradékot is világítás céljára. A mécses egyszerű konstrukciója a középkorban szinte változatlan maradt. A lapos elrendezéssel a lángot az olaj csökkenő szintjének közelében tudták tartani, így a mécses akkor sem kezdett el pislákolni, füstölni, amikor kifogyóban volt az üzemanyag.

Az olajmécsesekkel egyidejűleg az ókortól használatban voltak a faggyú- és viaszgyertyák egészen a modern korig. A kiállításban is megjelennek a gyertyatartók és gyertyás csillárok – az előbbiből szép, ezüstműves kollekció – a 19. században második felében a petróleum és gázvilágítás mellett a szerepük másodlagos. A tárlat magyarázatait kiegészíthetnénk azzal, hogy az olcsó faggyú- és a luxuscikkszámba menő viaszgyertya készítése és használata mindig élesen elkülönült egymástól: míg a faggyúgyertya az olajmécses alternatívájaként a szegényebb háztartások világítóeszköze és házilag is mártják, a viaszgyertya öntése szakipari tevékenység, és használata a középkorban egyházi privilégium. Később, a 17-18. században is csak a gazdag családok engedhetik meg maguknak ezt a fényűző cikket.

A faggyú és a viasz nem csak a hozzáférhetőség szempontjából volt különböző: míg a keményebb, tisztított és fehérített méhviaszból készült gyertya a mai paraffingyertyához hasonlóan egyenletesen, fényes lánggal égett, a lágy faggyú hamar leolvadt a láng körül, a gyertya oldalán megfolyt, egyre hosszabb kanócot hagyva szabadon. Ennek következtében a láng nőtt, a kanóc vége összegöbösödött és füstölni kezdett. A faggyúgyertyát tehát gyakran, akár negyedóránként igazgatni kellett: az elszenesedett göböt a kanóc végéről lecsippentették egy kis ollószerű készséggel, ez volt a gyertyakoppantó. A művelet pedig a gyertya elkoppantása – a közkeletű tévedéssel ellentétben ez nem a gyertya eloltását jelentette. A gyertyát elfújták, megnyálazott két ujjal összecsippentették a kanócát, vagy egy kis kupakszerű szerszámmal oltották el. Logikusan ennek az eszköznek a neve gyertyaoltó és nem –koppantó.

A folyamatos felügyeletet igénylő faggyúgyertya, a drága, de mégis kevés fényt adó viasz és az olajmécses a 18. század fejlődésének, tudományos ismereteinek tükrében többé nem felel meg a kor igényeinek.

Ekkor már tudjuk, hogy az égéshez a levegő oxigénje szükséges: egy felfedezés, ami többek között a világítástechnika fejlődése előtt is utat nyit. Felismerték, a mécses lángja hosszabb kanóccal azért füstöl, mert a láng nem kap elég oxigént, ezt először széles, szalagszerű kanóccal, lámpabéllel igyekeztek megoldani: a laposbél nagyobb felületű lángot adott, amit két oldalról táplált a környező levegő. Ezt hamarosan követte a valóban forradalmi találmány, Ami Ami Argand scájci származású fizikus 1784-ben szabadalmaztatott lámpája.

Duplaégős, óraműves-szivattyús és a rugós

Alapötletét egy széles cső alakúra hajtott laposbél adta, aminek a közepébe a feltaláló levegőt vezetett. Az első elképzelés szerint egy, a láng fölé helyezett fémkürtő segítette volna a láng levegőellátását – mint egy kandalló esetében -, ezt azonban hamar fölváltotta az azóta ismert üvegcilinder. Az Argand lámpák égője többnyire ejtőtartályból kapja az olajat – ez szájával lefelé fordított palack, amiből mindig csak annyi olaj folyik ki, amennyi el is ég. Ekkor a kifolyó olaj szintje kicsit megemelkedik, és a tartályba jutó levegő útját elzárja.

A találmány nagy lépéssel vitte előre a világítástechnika fejlődését: az Argand égő 10-12 gyertya fényerejével szolgált, egyenletesen, lobogás nélkül, fényesen égett, és működése felügyeletet sem igényelt.

Jelentőségét nem lehet eléggé méltatni: szinte változatlan formában megtaláljuk a 19. század első felének egyéb olajlámpatípusain, hamarosan ez lett az alapja a gáz-körégőnek, aztán előképe a petróleumlámpák egyik alapváltozatának.

A kiállítás korabeli metszeten mutat egy szép, duplaégős darabot, külön táblán olvashatjuk a találmány leírását. Jó lett volna ugyanakkor magát a lámpát, annak szerkezeti vázlatát is bemutatni; a szöveges magyarázat elolvasása után a látogatónak nem feltétlenül lesz képe arról, hogyan nézett ki valójában, a szerkezetben hogyan közlekedett az olaj, miként áramlott a levegő.

Hasonló módon hiányoltam a kiállításból az óraműves-szivattyús Carcel és a rugós, önszabályozós „moderateur” repceolajlámpákat, a gáz- és petróleumvilágítás előtti évtizedek jellemző eszközeit.

Ez a két típus abban tér el a korai Argand lámpáktól, hogy az ejtőtartályos elrendezés helyett – ahol az olaj egyszerűen lefolyt az égőbe – a tartály az égő alatt helyezkedik el, ahogyan a későbbi, közismert petróleumlámpán is látjuk.

A sűrű, nehéz repceolaj azonban nem képes a lámpabélben 1-2 centiméternél magasabbra kúszni, ezért mechanikus szerkezet juttatja fel a tartályból az égőbe az olajat: a Carcel finom óraművel hajtott kicsi szivattyúval, a „moderateur” egyszerűbb, rugós-dugattyús megoldással. A 19. század első felében ez a két típus jelentette a világítási technológia csúcsát, és a polgári háztartások többsége legalább az olcsóbb és elterjedtebb „moderateur” változattal rendelkezik a gáz és a petróleum megjelenése előtt, Pest-Budán 1840-1865 között.   A kiállításon ne kerülje el figyelmünket egy archív fotón szereplő enteriőr a Károlyi-palotából: a falikarokon Carcel vagy „moderateur” olajlámpákat látunk, bár a képaláírás ezt elmulasztja megemlíteni.

Gáz és petróleum

A gázvilágítás Pest-Budán kicsit megkésett az európai nagyvárosokhoz képest, főleg az 1848-as forradalom és az azt követő szabadságharc nyomán kialakuló zűrzavar miatt. Pesten 1856 karácsonyán gyulladtak ki a gázvilágítás első pillangóégői a Rákóczi úton. A „levegő, ami ég” a mai II. János Pál pápa téri első gázgyár retortáiban készült, és a következő évtizedekben a várost egyre jobban átszövő vezetékrendszeren keresztül a belső kerületek szinte minden házába eljutott. A gázzal világított utca volt a gáztársaság számára a legjobb reklám.

A szépen égő, de sok vesződséges tisztítást, karbantartást igénylő olajlámpával szemben a gáz végtelenül praktikusnak tűnt: nem kellett a lámpákat töltögetni, csak a körégők üvegcilindere kormozódott be időnként, ha hirtelen változott a vezetékben a „légszesz” nyomása. A gázvilágítású háztartásokban többkaros csillárt és falikarokat találunk a nagyobb szobákban, egyszerű függőlámpákat a kisebb helyiségekben, de nagyon népszerűek voltak a vezeték falból kiálló csapjához gumicsővel csatlakoztatható asztali olvasólámpák is.

Ezek formai gazdagságát nem domborítja ki a tárlat, és nem kapunk megfelelő információt azok műszaki sokoldalúságáról sem: a kiállított két falikar égője hiányzik, és ugyan az írott háttér egymástól elkülönülve említi a pillangó- és körégőt majd az izzóharisnyás Auer-lámpát, ezeket jó lett volna együtt, szemléletesebben, a laikus közönség számára didaktikusabban megjeleníteni.

A kiállításban központi szerepet kap a petróleum, mely Magyarországon a gázvilágítással majdnem egyidőben, pár évvel később jelenik meg.A kőolajfinomítás technológiáját az 1850-es években tökéletesítik, a pennsylvaniai olajmezők 1859-es felfedezésével pedig úgy tűnik, korlátlanul áll majd rendelkezésre az új világítóanyag, amely a növényi olajnál tisztább, kevésbé ragacsos és még fényesebben is ég.

A petróleum „vékonyabb”, kevésbé viszkózus, mint az olaj, így nincs szükség már a Carcel vagy „moderateur” lámpák bonyolult szerkezetére ahhoz, hogy a tartályból valahogy eljusson a lángig – a petróleum könnyedén felszívódik a tartályba lógó bélen keresztül.

A petróleumvilágítás képi és szöveges anyaga az előzőkhöz hasonlóan színvonalas, de tartok tőle, hogy a látogató azzal a képpel távozik, mintha az éppen megszületett, egyesült főváros polgársága nem is világított volna mással, és nem lett volna lakásaikban gázvezeték.

A bevezető parádés gyertyatartókollekciója mellett ebben a részben láthatjuk a legnagyobb tárgyi anyagot, ugyanakkor a társintézményektől, magángyűjteményekből lehetett volna kevésbé átlagos darabokat kölcsönözni. Ügyes ötlet egy asztali lámpát darabjaira szedve kiállítani, de hasonlóan a gázvilágítás bemutatásához, itt is jó lett volna 8-10 különböző égőt felsorakoztatni a korszak sok száz modellje közül.