Ladányi Andrea: Markó Iván mágnesként vonzott magához férfit, nőt

Muzsikál az erdő – Szentpéteri Sándor: az erdő az életet jelenti
2022-05-29
Szirtes Tamás: Hatalmas veszteség érte a magyar színésztársadalmat Haumann Péter halálával
2022-05-30
Show all

Ladányi Andrea: Markó Iván mágnesként vonzott magához férfit, nőt

Markó Iván Ladányi Andrával

Majd’ hét évig volt a Győri Balett szólistája, máig emlékezetes Markó Iván koreográfiák, például A csodálatos mandarin, a Bolero és a Trisztán és Izolda sztárja, Ladányi Andrea. Nemrég a Post Mortem című filmben nyújtott fantasztikus – néma – alakítást, bemutatásra vár egy másik magyar film, az Eltörölni Frankot című, amiben szintén játszik. Ma többnyire Barcelonában él társával, Borlai Gergővel, a nemzetközi jazzvilág egyik legnevesebb ütőhangszeresével. Először a nemrég elhunyt Markó Ivánról beszélgettünk.

Markó Iván Ladányi Andrával  Forrás: Operaház Archívum

Markó munkássága táncosként, illetve koreográfusként hogyan hatott a magyar táncéletre?
Egyértelműen radikálisan, nagyon színvonalasan, nagyon újként.

Az mindenképpen hozzátartozik a dologhoz, hogy a Győri Balett létrejötte idején, 1979-ben az embereknek nem volt olyan széles kitekintésük a világra, mint most. Kevesen és keveset utazhattak külföldre, itt nem létezett internet. Voltak olyan új koreográfusok, akik – mondjuk – Pina Bausch iskolája nyomán építették föl a saját világukat.

Iván olyan alkotó volt, akit a Maurice Béjart-i koreográfiai stílus inspirált. Nem ok nélkül, hiszen táncosként Béjart felfedezettje volt, hét évet töltött nála Brüsszelben, a XX. század balettje társulatban. Aztán visszatért Magyarországra, és a Balettintézetben akkor végző évfolyammal teremtették meg a Győri Balettet. Ehhez tulajdonképpen mindent megkapott: anyagi, szakmai és kulturális támogatást. És mindenek fölött numero 1-ként Gombár Judit díszlet- és jelmeztervezőt, aki a felesége lett, s aki nem mellesleg 1972 és ’79 között szintén Béjart-nál dolgozott. Iván filozófiája, istentudata, munkafanatizmusa elvarázsolta a környezetét. Emberfeletti maximalizmust követelt meg másoktól, igaz, önmagától is. De ha Judit nincs, akkor nem tudom elképzelni, hogy mindaz létre tudott volna jönni, ami létrejött.

Győr fölött együtt álltak a csillagok

1986-ban az együttes Izraelben vendégszerepelt, egyebek között a számodra koreografált Boleróval. Téged azonban Markó Iván itthon hagyott.
Mire hazatértek, már összecsomagoltam, elköltöztem Győrből. Bementem az igazgatói irodába, és átadtam a felmondó- és egyben búcsúlevelemet Ivánnak. Az történt, hogy jelentkezett egy világhírű izraeli impresszárió, aki egyébként az UNESCO Táncszövetség elnöke volt, New Yorktól Párizsig mindenki ismerte.

Elvitte az együttest Izraelbe, ami óriási dolognak számított, hiszen nem volt még diplomáciai és kulturális kapcsolat a két ország között. És ez az impresszárió az előadások alatt-közben szeretett volna rólam egy dokumentumfilmet készíteni. Amikor Iván megtudta ezt, nem engedte, hogy kiutazzam Izraelbe. Úgy nem, hogy összesen fél napot hiányoztam a hat és fél év alatt, az apám temetése miatt.

Megakadályozott egy komoly lehetőséget, csak azért, mert nem tőle eredt. Önimádatban élt és fanatizált mindenkit: a politikai elitet, a műszakot, a táncosokat, a közönséget, mágnesként vonzott magához férfit és nőt.  Éreztem, nem lehet tovább úgy élni, hogy én csak egy embert szolgálok – már nem arról kell szólnia a napnak, hogy ő mit tud, hanem arról, hogy én mit tudok. Bodor Pál írói segítségével egyebek között az igazságosság iránti vágyamat fogalmaztam a levelembe, ami cseppet sem volt bántó, de, úgy gondolom, kellőképpen kemény.

Markó Iván és Ladányi Andrea a függöny előtt
Forrás: Operaház Archívum

Öt évvel a távozásod után, 1991-ben Markó is elhagyta a Győri Balettet és a koreográfiáit letiltotta – nem volt szép a szakítás. Visszatért Izraelbe, a Rubin Akadémiára, Jeruzsálemben, Bayreuthban, Bécsben, Párizsban koreografált. Kereste a helyét, de a szárnyalás, amit Győrben mutatott, elmaradt. Nem tudott a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodni?

-nkább sorsszerűnek látom azt, ami vele történt. 1978-ban Győr fölött fantasztikusan együtt álltak a csillagok. A benne hívő és őt vakon követő tehetséges, ambiciózus fiatal táncosok, és persze Gombár mellette voltak. Nem hiányzott sem az anyagi, sem a morális, sem a politikai támogatás.

De jöttek a magánéleti konfliktusok, amelyek egy kicsit túlmentek azon, hogy ugyanúgy lehessen folytatni a dolgokat, akár Judittal, akár az együttessel, ahogy addig. Aztán a Fesztivál Balett megalapításával nekifutott még egyszer, hátha sikerül… Akkor is kapott anyagi és politikai támogatást, de nem lehetett még egyszer előhívni azt a fanatikus imádatot, amit az a két tucat ember, őt választva, vele együtt Győrben átélt.

Egyszer kapott 150 millió forint állami támogatást, ami miatt forrongott a színházi világ.
A történetet csak az újságban olvastam. Lehet, hogy kapott ennyi pénzt, ezt nem tudom. Ha valaki azt érzi, hogy nem lehet ilyen mennyiségű pénzzel támogatni egy új együttest, mert nem képviseli az elvárt értéket, minőséget, akkor szerintem lehet ennek hangot adni.

A finn fényvarázslat

Beszéljünk most rólad, a Győr utáni életedről, a közelmúltadról, aztán a jelenedről. Elhívtad Magyarországra a csodálatos finn táncos-koreográfust, Jorma Uotinent.
Sokszor elmondtam, hogy én a szakmáról majdnem mindent Jormától tanultam, aztán rájöttem, hogy nincs igazam. Rengeteget tanultam-tanultunk, persze, Ivántól is. Mivel a Győri Balett volt az első munkahelyünk, nem nagyon fogtuk fel, mennyi fontos dolgot kaptunk tőle. A maximalizmusomat nem, az a sajátom volt. De sok minden mást. Aztán Jorma hívott, és én Helsinkibe, a Finn Nemzeti Baletthez szerződtem. Életem első külföldi együttese volt, szerettek és tiszteltek, sokkal nagyobb és több személyes elismerést kaptam, mint Győrben.

Tavaly a Nemzeti Táncszínházban adtál egy, csak egyetlen alkalommal látható estet.

Készült róla felvétel, és biztosan felkerül majd a videomegosztó portálokra, mert bár nagyon szép házunk volt, tudom, hogy aznap este például volt két nagyon izgalmas színházi bemutató, tehát mindenki nem tudott eljönni, akiről tudom, hogy érdekelte.

De, ami ennek az estének a küldetése volt, azt betöltötte: van egy lenyomata annak, ahol én tartok, ennyi idős koromban – és számomra a legfontosabbak benne azok az emberek, akikkel ezt a koncepciót kidolgoztam és akik dolgoztak ebben az előadásban.

Részlet a jubileumi estből
Fotó: Kaszner Nikolett

Külön truváj volt a világítás.

Mikki Kunttu a világ első számú világosítója a tánc területén, és ez nem ízlés vagy szubjektív vélemény kérdése. Nem azért, mert én dolgoztam vele és meg vagyok győződve a tehetségéről, hanem azért, mert a világ legnagyobb operaházaiban, legnagyobb koreográfusaival, legnagyobb látványtervezőivel dolgozott. Az egyik kedvenc történetem róla, hogy amikor – még Finnországban – Tero Saarinennel dolgoztam (Teronak készítettünk egy szólót, és én voltam az asszisztense), Mikki, aki a világítást készítette az előadáshoz, nem engedett a kulisszák mögé, nem engedte, hogy lelepleződjön az a varázslat, amit a fényekkel létrehozott. Megszállottja annak, amit csinál: napokon, heteken, hónapokon keresztül kísérletezik, és végül képes meghazudtolni a fény természetesen irányát.

Egyedülálló alkotóművész. Szóval irgalmatlanul megtisztelve érzem magam, amikor a piaci gázsijának töredékéért elvállalja, hogy megtervezi az én szerzői estem világítását, és elmeséli, hogy amikor engem világított kint Finnországban, akkor ő azt gondolta, hogy én a világ egyik legjobb táncosnője vagyok – és ha én őt felkérem vagy 30 év után, akkor arra nem mondhat mást, mint igent. És ez nekem többet ér, mint bármilyen pozitív kritika, például.

81 napnyi szólótánc

A vizuális művészetek is hozzá tartoznak a mindennapi életedhez.

Periodikusan visszatérő módon foglalkozom képzőművészettel, fotózással, filmmel. Bánki Ákossal majdnem öt évig hoztunk létre performanszokat: ő szórta a festéket, én meg a testemmel a vásznon hoztam létre a formákat, és az én mozgásomra ő is reagált. De két dokumentumfilmet is készítettünk a közelmúltban Borlai Gergővel, egyet Los Angelesben, egyet pedig Barcelonában, ez utóbbit a karantén ideje alatt.

A Los Angeles-i anyag alapja, hogy abban a városban borzasztóan erősen jelen van a street art, ami nem a graffiti, hanem tulajdonképpen figuratív festmények, de őrületes a méretük, mert több tíz emeletes házak falára készíti ezeket az alkotó. Lenyűgözött ez a hihetetlenül demokratikus, mert mindenki által elérhető, sőt kikerülhetetlen művészeti forma.

Persze mivel utcai művészetről beszélünk, lehet, hogy másnapra az egész eltűnik – átfestik, átszínezik, bármi, tehát van egy megejtő mulandósága is a dolognak. Szóval nagyon felizgatott, hogy van ez a képzőművészeti forma, és minden tűzfal színvilágához, témájához, hangulatához felöltöztem, és a fal előtt improvizáltam, tehát tulajdonképpen egy élő alak került a statikus kép elé. Ilyen fal előtti egy-másfél perces etűdből felvettünk vagy százat – ezekből készül a Lost Angel című dokumentumfilm – LA mint Lost Angel, LA mint Los Angeles és LA mint Ladányi Andrea. A barcelonai projekt a Space Matters, vagyis számít a tér.

Forrás: Ladányi Andrea

Ez hogyan kapcsolódik a járványhoz?

A karantén alatt minden este nyolckor felhangzott taps a rendőrökért, a kórházi dolgozókért meg a tűzoltókért itt Barcelonában, és én minden este kimentem a teraszra, és minden este erre a tapsra improvizáltam.

Drámaian hatott rám, hogy a taps, ami az egész életem része volt, az öröm, a boldogság, az elégedettség pillanata, mennyire más jelentést kapott a járványhelyzetben. És hogy egész életemben látszottam – most pedig, 81 estén keresztül, amíg ez a sorozat zajlott, nem látott, mert nem láthatott senki. Közben meg Barcelonában, ebben a majdnem kétmilliós városban annyian tapsoltak – áttételesen – nekem, mint soha életemben. Tehát, hogy mondjam, ez a 81 napnyi szólótánc nonprofit reakció volt. Érzelmi reakció. Természetesen nagyon megviselt érzelmileg a Covid, ahogy, úgy gondolom, mindenkit. Művészként is iszonyatos volt látni és hallani, hogy voltak művészek, akiket nagyon szerettek volna elküldeni, mondjuk, áruházi eladónak. Mert nem volt rájuk szükség. Olyan szempontból pedig nincs még vége, hogy senki nem mérte föl, mit okozott az emberekben, kicsi és nagyobb gyerekekben, tinédzserekben, fiatalokban, idősekben…

Szenvedélyed a mozgókép.

Én tényleg rabja vagyok a filmnek, a műfajnak magának is, imádok forgatni, és persze Bergendy Péterrel is fantasztikusan jó volt dolgozni a Post Mortem című filmen.

És nagyon-nagyon szerettem volna, hogy jó legyek, hogy a stáb szeresse, amit csinálok. Nem tudom, hogy elkészült-e a Bunker, a forgatás befejeződött, ennyi biztos. Valószínűleg az utómunka fázisában van a film. De milyen érdekes, hogy tulajdonképpen az élet írja a forgatókönyveket meg a színdarabokat, mert hát ott van ez az acélmű, amit bombáztak, és tulajdonképpen az is egy bunker, ahol emberek iszonyatos életveszélyben, krízishelyzetben voltak.

Ladányi Andrea a Post Mortem c. filmben
Forrás: Post Mortem produkció

Hogy vagy?

Az a fantasztikus, hogy úgy tudom összegezni az eddigi pályámat, hogy minden egyes pillanatában az életemnek, ami a szakmával kapcsolatos, egy másodperc sincs, amelyikben ne lettem volna mérhetetlenül boldog és elégedett, kihívásnak tekintve, ami szembe jött, megpróbálva megfelelni annak, aki szemben áll velem, legyen az Székely Gábor, Jancsó Miklós, egy tanítványom, vagy bárki, tényleg bárki. Szóval az életemet nagyon csodálatosnak tartom. Na mindegy. Vagyis pont, hogy nem mindegy.

Comments are closed.

Weboldalunk bizonyos funkcióinak működéséhez és a célzott hirdetésekhez sütikkel gyűjt névtelen látogatottsági információkat. Az Elfogadom gombra kattintva a webhely használatával Ön elfogadja a weboldal sütikre vonatkozó aktuális adatévelmi irányelveinket. További információért kattintson ide.

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close