Miért a közemberekből álló esküdtszék dönt a bűnösökről Amerikában?

Úgy tűnik, a nyugdíjkorhatár emelésével számolnak szerte Európában – Ránk is ez vár?
2021-03-21
Tizenöt perc alatt végzett Pompeji lakóival a Vezúv kitörésekor kialakult vulkanikus törmelékár
2021-03-24
Show all

Miért a közemberekből álló esküdtszék dönt a bűnösökről Amerikában?

Megszokott kép, visszaköszönő toposz amerikai filmekből: a pattanásig feszült légkörben az esküdtszék az ügyész és az ügyvéd szikrázó csatája után visszavonul, majd kihirdetik az ítéletet, bűnösnek találták-e a vádlottat avagy nem? Guilty vagy not guilty – ez a két lehetőség van, olyan, hogy ártatlan, nincs. A precedensalapú angolszász jogrendszerre olyannyira jellemző esküdtszéki bíráskodás kapcsán joggal merül fel a kérdés: hogyan és miként alakult ki ennek gyakorlata?

A kérdés jogos, hiszen éppenséggel már az ókorban is volt példa arra, hogy kvázi laikusok ítélkeztek bizonyos kérdésekben. Róma köztársaságának alkonyától, Lucius Cornelius Sulla diktatúrájából van arra adat, hogy úgynevezett qestio-k előtt zajlottak a büntetőeljárások, ezek tagságát a gyakorlatot tekintve megfeleltethetjük a modern kor esküdtjeinek. Azt azonban dőreség lenne állítani, hogy e római jogszokás élt volna tovább.

A szokásjogot alkalmazták

Az angol jury – hiszen ezzel a szóval jelölik eredetileg az esküdtszéket – eredete meglehetősen bizonytalan. Antal Tamás kiváló összefoglaló munkája (Az angol esküdtszék történetének rövid foglalata), amelyre ezen írás is nagymértékben támaszkodik, pontosan jelzi a bírósági forma kialakulása körüli bizonytalanságot. Éppúgy felmerült a frank eredet, mint az angolszász, valamint az, hogy a népi joggyakorlat emelkedett magasabb szintre és kanonizálódott ott, mint az, hogy a királyi udvar törvénykezése szivárogott le. Az viszont tény, hogy II. Henrik király idején, a 11. század második felében

egy tucatnyi szabad és becsületes ember emelt vádat – pontosabban segédkezett abban – a kiemelkedő súlyú büntetőügyekben.

Rablások, gyilkosságok. lopások ügyében ítélkeztek tehát. Az eredet ezzel együtt erősen vitatott és bizonytalan.

Akadt példa hasonló intézményekre máshol is, így a német ülnökök  (Schöffen) esete is említhető, vagy a Magyarországon, a török hódoltság területén a 17. századtól elterjedt fogott bírák hozhatók példának. A fogott bíró (latinul arbiter), vagy választott bíró egyébként olyan személy volt, akiket a vitázó felek közös megegyezéssel választottak ki, és aki az illetékes teljes jogkörrel eljár adott esetben. Vagy azért került erre sor, mert az illetékes bíró nem tudott eljárni (nem járulhattak elé például), vagy éppenhogy el akarták kerülni, hogy az döntsön. A döntés kötelezte a vitás feleket. A török hódoltság területén a jogilag létező vármegye hatáskörét nélkülöző településeken különösen nagy szerepe volt a fogott bíráknak. Főleg az ún. “három város”, vagyis Kecskemét, Cegléd és Nagykőrös esetében volt bevett gyakorlat, hogy a két másik városból meghívott bírákkal, valamint  városba került idegenekkel (fogott bírák) egészült ki a társas bíróság. Ezek meghatározott napokon, főleg sokadalmak, vásárok alkalmával működtek, határozataikat pedig azonnal ki is hirdették. Működésük túlnyúlt a török hódoltságon, a 18. század derekáig van rá adat, az eljárás és az ítélkezés csak a szokásjogon alapult.

Ami az esküdtek, a német ülnökök és a fogott bírók esetében is azonosnak mondható: az esküdtek (jurymen) fontos feladata volt, hogy a konkrét ügyekben felmerülő kérdések esetén az alkalmazandó szokásjogot megtalálják.

Erkölcsi alapja voltaképpen az, hogy ha adott egy közösség, amelynek egyik tagja a közösség érdekei, az azokat védő szabályok ellen vét, azt a közösség tagjaiból létrejött tanács, tehát az esküdtszék sújtsa ítélettel. A rendszer mellett szólt költségtakarékos volta is. A számos felmerülő kérdést így állandó nagyobb költségek nélkül lehetett kezelni, nem volt szükséges fizetett szakemberekre, nem kellett kirendelni az eljárásban résztvevőket stb. Ráadásul a helyi szokásjog érvényesülhetett, tehát annak morális és erkölcsi értékrendje: ez növelhette a közbizalmat az intézmény iránt, az emberek úgy érezhették, rálátnak a közügyekre, befolyásolhatják azokat.

Az esküdtek sokkal gyakrabban mentették fel a vádlottat

Az esküdtszékek mellett szólt az is, hogy a 12. és 13. századi angol büntetőjogban a fejvétel elterjedt büntetés volt súlyosabb vétkek esetében, de az esküdtszékek sokkal inkább hoztak felmentő ítéleteket. Hogy e mögött mi húzódott meg, nehéz megítélni, talán az, hogy csak akkor szülessen ilyen rendkívül súlyos, visszavonhatatlan büntetés, ha a vádlott bizonyosan bűnös.

1367-től vált általánosan elfogadottá, hogy az egyhangúság elkerülhetetlen, nem elég a többségi szavazat. Az esküdtszék Anglián kívül előbb Wales-ben, majd Skóciában jelent meg. A Bill of Rights, az angol alkotmányos monarchia alapvető jogszabálya az esküdtszékről 1689-ban már kiforrott jogintézményként szólt. Rögzítette, hogy az esküdteket hogyan kell lajstromozni, illetve azoknak az esküdteknek, akik esetleg felségsértési ügyekben ítélkeznek, a szabad birtokosok közül kell kikerülniük.

Az esküdtszék, John Morgan festménye (1861)

Az esküdtszék, John Morgan festménye (1861)

Az viszont még hosszú időt vett igénybe, amíg Európában máshol is meghonosodott az intézmény. Az 1791. évi francia bűnvádi perrendtartás, majd Bonaparte Napóleon (ma már kevésbé ismert) kodifikációs intézkedései nyomán terjedt el jobban az esküdtek döntési rendszere. A francia Nemzetgyűlés 1790-ben hozott döntést az esküdtszék bevezetéséről büntetőügyekben, ugyanakkor nemet mondott a polgári ügyekben döntő esküdtszékre. Azzal érveltek mellette, hogy az előző rendszer korrupt igazságszolgáltatásával szemben áll az esküdtszéki intézmény és nélküle nincs valódi szabadság. Az 1791. évi alkotmány rendelkezett végül az egyfokú büntető esküdtszékekről.  A bűnösségről tehát az esküdtek hoztak döntést, szavazataikat akkor kellett összevonni a szakbírákéval, ha azok nélkül csak egyszerű többség alakult ki. A szakbírák feladata a büntetés mértékének megállapítása volt, semmi más.

Az amerikai jogrendszernek máig alapja az esküdtszék, alapvető alkotmányos jog, amelyet az alkotmány 6. sz. kiegészítése garantál. Az esküdtek száma 12, de a joggyakorlat szerint minimum 6.

Magyarországon viszont nem vert gyökeret az intézmény, pedig, mint láthattuk, a „fogott bírák” révén működött hasonló rendszer egy időben itt is, de a török világ után e gyakorlatnak vége szakadt. A 19. század derekán merült fel ismét, hogy legyen esküdtszék, és ebben kulcsszerepet játszott az idén 145. éve elhunyt Deák Ferenc, a nemzet prókátora. Részben az ő javaslatára tervezték meg az esküdtszéki rendszert, amelyet az 1843. évi büntetőeljárási javaslat tárgyalásán az alsótáblán meg is szavaztak. Nem úgy a felsőtáblán, ahol a javaslat elbukott.

Deák Ferenc volt a magyar esküdtszék nagy pártolója

Deák Ferenc volt a magyar esküdtszék nagy pártolója

Deák Ferenc már a szabadságharc idején pártfogolta az esküdtek szerepét

Pedig Deák nagyon komolyan érvelt mellette:

Ha tekintjük Európának azon nemzeteit, melyek alkotmányos szabadsággal bírnak, nem lehet észre nem vennünk, hogy azoknak nevezetesen nagyobb része fölvette büntetőrendszerébe az esküdtszékeket. […] Szembetűnő különösen az, hogy éppen azon alkotmányos nemzeteknél állanak fenn az esküdtszékek, melyek számra és erőre s a polgári szabadságnak kifejlődésére jelesebbek.

Végül csak az esküdtbíróságok szervezéséről szóló 1897. évi XXXIII. tc. ütött nagyobb rést a falon Magyarországon:

Minden törvényszéknél, melynek büntető hatásköre van, esküdtbíróság szerveztetik. Az esküdtbíróság az elnökkel együtt három bírói tagból és tizenkét esküdtből áll.

A bűntetőperekben Szilágyi Dezső minisztersége alatt működött esküdtszék

A bűntetőperekben Szilágyi Dezső minisztersége alatt működött esküdtszék

Ám az esküdtszékek működése nem aratott osztatlan elismerést, 1919 után pedig, egy eredetileg ideiglenesnek szánt intézkedés nyomán, nem is működött tovább.

Az intézmény működése kapcsán végezetül talán nem indokolatlan zárásként idézni Antal Tamást:

Paul Vinogradoff 1923-ban írott összegzése ma is teljesen helytálló: a jog és a joglogika vizsgálatában világított rá arra, hogy a jury-rendszer nem csupán egy intézményi sajátosság, hanem egy új típusú jogászi gondolkodás forrása mind a szakbírák, mind a laikus közreműködők oldaláról tekintve. Egy sajátos kompromisszum a jogalkalmazás terén, mivel a hivatásos bíráknak elsősorban a jogkérdésekben, az esküdteknek pedig a tények tekintetében kell dönteniük.

Cikk küldése e-mailben

Vélemény, hozzászólás?