Nincs régészeti vagy nyelvi bizonyítéka annak, hogy a csángó magyarok a hunok leszármazottai– mondta a Tudás.hu-nak Hatos Pál történész. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Intézetének vezetőjével e távolra került magyar népcsoport történetéről, különleges nyelvéről, az idegen népek közötti fennmaradásáról is beszélgettünk.

Hatos Pál

A “világ legárvább, legelfelejtettebb népcsoportja” – mondta róluk gyakran egyik legjobb ismerőjük, “apostoluk”, Domonkos Pál Péter (1901-1991) néprajzkutató. Mások viszont, nem kevésbé tekintélyes tudósok – így például a híres kolozsvári nyelvészprofesszor, Szabó T. Attila tudománytörténeti áttekintésében arról írt, hogy szinte egyetlen magyar népcsoport sem állt a magyar tudományos és nagyközönség érdeklődésének fókuszában ilyen tartósan és hosszú ideje.

S a két állítás ellentétét szemléletesen foglalja szintézisbe az a tény, hogy, azóta, amióta a hazai közvélemény mintegy kétszáz éve elkezdett érdeklődni a magyarság e legtávolabbi csoportja iránt, – szinte egyidőben a magyar tudományosság kezdeteivel -, az aggódás, a féltés hangjaiba mindig is belevegyült a távoli, az egzotikus iránti érdeklődés, tudományos kutatást egyébként mindig is serkentő motívuma. Jellegzetes dokumentuma ennek Csokonai nagy versének, a Marosvásárhelyi gondolatoknak – utolsó soraiban éppen a moldvai csángók felé tekintő kulturális missziótudata.

„Vajha Moldvának is kies parlagjai,

Ameddig terjednek a Pontus habjai,

Magyar Koronánknak árnyékába menne,

S a csángó magyar is polgártársunk lenne!”

De az is éppúgy igaz, hogy a mostoha történelmi időjárás következtében a csángók iránti érdeklődés soha nem volt, sohasem lehetett tisztán tudományos, még a legtudósabb hajlamú kutatók is sorskérdésként kezelték a körükben folytatott kutatásokat.

Talán „tiszta”, természetközelinek vélt életmódjukon keresztül saját ősi múltunkat vágyjuk vissza?

Nyilvánvaló, hogy az említett nosztalgia végső soron ahhoz az illúzióhoz vezethető vissza, amely a paraszti kultúra és életforma „örök” értékeinek felfedezésétől a nemzet eredeti lényegének megtalálását, a nemzeti megújulás programját és/vagy a társadalom reformját remélte. Az értelmiségi réteg nélküli csángóságnál aligha lehetett jobb tárgyat találni e nosztalgia számára.

Igaz az a legenda, hogy a csángók tulajdonképpen a hunok utódcsapatai, akik keletről vándorolva a Prut és a Szeret termékeny völgyében telepedtek le?

Valószínűtlen, sőt kizárható, hogy a moldvai magyarok által a középkor végén benépesített terület örököse a hun szállásterületeknek. A hun birodalom 4. századi bukását követő majd’ egy évezred során a mai Moldva területe a népvándorlás hatalmas átjáróháza volt, s nem maradt fenn rajta egyetlen átvonuló népesség sem. Ha a besenyők, úzok, kunok eltűntek innen, hogyan maradhattak volna fenn a hunok, mint csángók? Nincs régészeti vagy nyelvi bizonyítéka a hun leszármazáselméletnek – ahogy írásbeli emlékek sem támasztják alá ezt a népszerű legendát.

Erdélyben és Erdélyen túl

Rajongjuk, féltjük őket, de valódi eredetükkel nemigen vagyunk tisztában. Akkor tulajdonképpen kik a romániai Moldvában élő csángók, a magyar nép keleti, elszakadt „széle”?

A csángó szó nagyon sok mindent takar, több tudós nem is javasolja tudományos használatát. Mai tudásunk – főképp Benkő Lórándnak, a moldvai csángók eredetéről szóló összegző tanulmánya – alapján a moldvai csángóság történetileg két alapvető rétegből áll. Egyrészt a középkori településű Szamos-menti magyarság leszármazottaiból származó úgynevezett északi csángókból, akik mára szinte teljesen elrománosodtak. Valamint az újkori, a 15.-16. századtól szórványosan, de folyamatosan zajló, majd a madéfalvi veszedelem, 1764 után tömegessé vált székely kivándorlás által felduzzadt, Bákó központú csoportjából. Ez utóbbiakat nevezzük kissé pontatlanul déli csángó, vagy székely-csángó csoportoknak. 1764-ben, Mária Terézia uralkodása idején ugyanis a császári seregek egyre több székelyt hívtak be katonának, de egy idő után ezt a székelyek megtagadták. Mire a császári csapatok Madéfalván rátámadtak a székelyekre és szörnyű vérengzést rendeztek. Több száz halott volt, köztük nők és gyerekek is. Ez a Madéfalvi veszedelem néven ismert esemény, amely után a székelyek tömegesen vándoroltak a Kárpátokon túlra és telepedtek le Moldvában, mert az már oszmán fennhatóságú terület volt, hogy elkerüljék a besorozást. A magyarság e két említett rétege az együttélés hosszú századaiban keveredett.

Csángók többfelé élnek a mai Romániában is. Van-e általánosan elfogadott álláspont ma a csángók eredetéről?

Az 1940-50-es évek fordulóján kezdődő kolozsvári nyelvföldrajzi kutatások eredményeképpen ma az az elfogadott, hogy az eredetükben csángó néven azonosítható magyar csoportok a történeti Erdély két, területileg is meglehetősen elkülönülő magyar nyelvi közösségéből erednek: a székely, illetve a mezőségi magyarságból. A gyimesi csángók felcsíki székelyek, ők a Gyimesek rideg völgyeit -, amelyek túl vannak a Kárpátok vízválasztóin, de innét a történelmi Erdély keleti határain -, csak a 18. század utolsó harmadától népesítették be.

Elcsángáltak

Honnan ered maga a csángó elnevezés?  

A csángó név nem önelnevezés, külső hatásra született, s a jelentése lenéző értelmű. Ahogy Kósa László történész néprajztudós megjegyzi, a ’csángó’ név általában gúnynévnek számít. A leggyakoribb etimológiai magyarázat, amelyet A magyar nyelv történeti etimológiai szótára szerkesztői elfogadtak, úgy szól, hogy a csángó elnevezés származékszó. Folyamatos melléknévi igeneve annak a “csáng”, tehát ‘ide s tova kereng’ igének, amely valami olyasmit jelent, hogy ‘ide-oda lóbál, terel, hajt’, ‘félre, oldalt dob’ stb. Azaz a csángó szó végső soron a ‘helyestől, az egyenestől eltérő’ jelentésből érthető meg. A szónak a népcsoport nevévé válása e szerint a sokak által osztott magyarázat szerint összefügghet a csángók Erdélyből való, a középkor végén kezdődő kiköltözésével, „elkóborlásával”. Vonzó magyarázat, amely megerősíti azt a feltevésünket, hogy a csángók sorsa valahogy az Ady Endre-i “utat vesztett” magyarság szimbóluma. Péntek János kolozsvári professzor több tanulmányban részletezett álláspontja szerint azonban a csángó szó etimológiája teljesen mást takar. A csángó szóval az egyik, a “székely-csángó” csúfolta a másikat a mezőségi eredetű, régebbi nyelvjárást beszélő “északi csángót.” Péntek professzor szerint a moldvai székelyek azt találhatták feltűnőnek a másik csoport beszédmódjában, és azért csúfolták csángónak, mert leggyakoribb szavukat – tőlük és más magyar csoportoktól eltérően – nem ’csinál’, hanem ’csán’ alakban használták.

Ma azonban, különösen Magyarországon ez az eredetileg pejoratív jelentés eltűnt, s átadta helyét egyfajta különlegességet sugalló, értéktartalommal telített szemantikának. A csángók ebben az értelemben a magyarság segítségére, támogatására különösen rászoruló népességet jelölnek.

Csúfolódás

A kívülálló számára, a távoli, apró információ-morzsákat felcsipegetve, úgy fest, mintha valami lappangó ellentét lenne a székelyek és a csángók között. Igaz, hogy a székelyek egyes csoportjai, vagy más erdélyi magyarok egy kicsit lenézik a csángókat?

Ahogy jeleztem, túlnyomó részük székely eredetű, legrégebbi rétegük viszont valószínűleg a Szamos-menti magyarság leszármazottja. Az ellentét pedig ismerős lehet mindenkinek, akinek van vidéki rokonsága, vagy csak ismeri ’A rátóti legények’ kezdetű vidám népdalt: a falusi kisközösségek sokszor a szomszédaikat is gúnynévvel illetik, életmódjukat, beszédjüket kifigurázzák.

A csángók mind magyar anyanyelvűek?

A moldvai csángók nagy része elvesztette az idők során magyar- nyelvűségét, akik ma magyarul beszélnek közülük, azok a moldvai katolikusok kisebb részét alkotják csupán. Benkő Lóránd már idézett kutatása szerint az archaikusabb, úgynevezett északi csángó nyelvjárás az erdélyi mezőségi nyelvjárásterület középső és déli részével (az Aranyos alsó folyása, Torockó – Torda vidéke, s ettől délre eső erdélyi magyar területek) mutat közelebbi rokonságot.

Adjon a Mária!

Tudna sorolni jellegzetes csángó magyar nyelvi vonásokat?

Újfent Szabó T. Attila és a kolozsvári egyetem nyelvtörténeti kutatásaira tudok visszautalni. Különösen feltűnő a diftongus használat, azaz a kettős magánhangzók gyakorisága, kicsinyítő képzők gyakorisága, archaikus szavak használata: „Kondorodjék bé” – azaz kanyarodjon be, hangzott első moldvai utamon az útbaigazítás, miután „Jó napot kívánok” köszöntésemre „Adjon a Mária-val” válaszoltak. Egy fiatal bukaresti tudós pedig a közösen elköltött ebéd után megjegyezte: ti mondjátok „hús”, mi mondjuk „pecsenye.” Különben társalgásunk angolul folyt, hiszen ő szerényen úgy tett, mint aki már elfelejtette somoskai nagyszülei nyelvét.

Manapság milyen életmód jellemzi az egyes csángó csoportokat?

A sokáig szinte önellátó gazdálkodást folytató, elzárt falusi népcsoportok rengeteg kézműves- és mesterségbeli tudást halmoztak fel, a halászattól kezdve a fazekasságig, és a földművelést és a pásztorkodást segítő népi tudásokig. Bár más magyar tájakhoz és néprajzi csoportokhoz képest a moldvai csángók tárgyi néprajzi kultúrája nem tekinthető különlegesen gazdagnak, de nevezetesek voltak például a gorzafalvi fazekasok, a falunként változó mintázatú szőttesek, kendők vagy, ahogy ők mondják „kendezők” az egyszerű téglalap alakú „katrincák”, azaz lepelszoknyák stb. Mára ez már történelem és kuriózum, a hagyományos életforma és a hozzá kapcsolódó tárgyi kultúra a moldvai csángók körében is szinte teljesen felbomlott a 20. század utolsó harmadában. Az idősebb nemzedékek emlékezetében és a hagyományőrzés tiszteletreméltó erőfeszítéseiben maradtak meg csupán.

Őrzik a hitüket

Milyen vallásúak a csángó magyarok?

Szinte kizárólag római katolikusok, s a vallásnak nagy szerepe van a mindennapi életükben – amit a szekularizáció máig sem tudott igazából kikezdeni. A reformáció a Kárpát-medencei magyarságtól eltérően nem tudott körükben jelentős tért hódítani. Így a 19. századi, a magyarság megőrzésének céljából szervezett, Magyarországról bátorított protestáns missziós kezdeményezések is hamar elhaltak. A moldvai katolikusok azonban jelentős részükben megőrizték magukat a környező ortodox románság befolyásától is. A katolicizmus mára Moldvában demográfiailag is jelentős tényező lett. Ám a népi katolicizmus magyar nyelvű formáit a főképpen lengyel, majd olasz nyelvű missziós papság sohasem bátorította. S még kevésbé hagyta virágozni a 19. századtól kiépülő, a román állammal jó viszonyt kereső katolikus egyházi hierarchia.

Izoláló történelmi sorsközösség

Tulajdonképpen a csángók azzal tudták megőrizni magukat évszázadokon át, hogy némiképp bezárkóztak?

A hazai nyelv- és néprajztudomány Szabó T. Attilától Kallós Zoltánig, Tánczos Vilmosig és Peti Lehelig stb. számos értékes tanulmányban tárta fel az elzárkózás és a befogadás dinamikáját és dialektikáját. Mindenképpen megjegyzendő, hogy ami a heterogén kultúrájú és eredetű, különböző földrajzi viszonyok között élő moldvai magyar települések kultúrájában közös és egyre inkább egységesítő vonás, az az évszázadok szabta történelmi sorsközösség. Egy olyan műveltségkörrel való kényszerű találkozás hatása, amely sem önálló fejlődést, sem a moldvai magyarság Kárpátoktól nyugatra eső igazodási pontjaihoz való kulturális alkalmazkodást nem tett lehetővé. Ezáltal izoláló, és ebből következően konzerváló hatású volt. Ezért például a sokat és sokszor értéktartalommal emlegetett “archaikusság” nem saját utat jelöl, még kevésbé az interetnikus érintkezés által integrált román hatás, hanem egy valaha Közép-Kelet-Európát egységesen jellemző kultúrkör kényszerűségből fennmaradt maradványa.

Hasonlíthatjuk-e ezt a kemény kis népcsoportot ahhoz, ahogy például a bretonok léteznek Franciaországban, vagy a szárdok Olaszországban?

Kemény? Ezt inkább a székelyekre mondják, mint a csángókra, de egyébként is minden analógia sántít.  Ám kétségtelen, adódhatnak közös pontok a közös peremterületi népcsoportok sorsában. A moldvai magyar katolikusok, a csángók ügye a legutóbbi évtizedekig a román etnikai nemzetállam-építés programjának egyik fontos tabuja volt, így a magyar identitás megőrzése és ápolása, vagy tiltott, vagy csak nagyon korlátozott mértékben volt lehetséges – intézményesen szinte napjainkig akadályokba ütközött.

Vannak-e adatok arról, hogyan alakult a csángó magyarok lélekszáma a századok során?

Nehéz ezt megbecsülni. Egy 19. századi becslés szerint akkor a kb. 60 000 moldvai katolikus kétharmada, legalább 40 000 ember beszélt szinte kizárólag magyarul. Az asszimiláció elszomorító valósága, hogy százhúsz évvel később, a mára majd négyszeresére duzzadt moldvai római katolikusok közül kb. ugyanennyien vannak, akik valamilyen szinten még értenek, de kevesebben, akik beszélnek is magyarul. Elsősorban az idősebbek.

Nyisztor Ilonával, a kitűnő moldvai csángó énekessel és pedagógussal beszélgettem nemrég. Ő nagyon sokat tesz azért, hogy a moldvai csángó gyerekek, családok szeressék és őrizzék a magyar hagyományokat. Egyebek között azt mesélte, az ő falujukból, Pusztináról is sokan elmentek a válságok hatására Németországba szerencsét próbálni, aztán hazatérve, a gyűjtött pénzen nagy házakat építettek, majd a gyerekeik is kimentek, de azok közül már sokan nem tértek vissza. Ön történészként hogyan vélekedik, a csángó magyar népcsoport tehát lassú sorvadásra van ítélve?

Az elmúlt évtizedek kutatásai azt valószínűsítik, hogy a nyelvi asszimiláció visszafordíthatatlanná vált. Jellemző politikatörténeti adalék, hogy a kétezres évek kezdetén Csurka István egy interjúban arról beszélt, hogy be kell ismerni: a moldvai csángók véglegesen elvesztek a magyarság számára. Ez természetesen nincs így, de a kutatók többsége károsnak és félrevezetőnek tartja azt az illúziót, amely a moldvai csángókat ugyanazon nemzeti diskurzus terében helyezi el, mint a határon túli magyarok többi csoportját.