Fáradhatatlanul járja az országot, ha elhívják. Beszél Habsburg Mária Antóniáról vagy John Fritzgerald Kennedyről. Lazán szórja a pontos történelmi tényeket, adatokat, amelyeket színes anekdotákkal fűszerez. Hahner Péter, nyugalmazott egyetemi docens, a nemrég 30. évfolyamát ünnepelt Rubicon folyóiratot kiadó Rubicon Intézet főigazgatója a napokban lett 70 éves. A világtörténelem forradalmairól szóló átfogó, elméleti, részletes tanulmányon dolgozik. A tudás.hu-nak nyilatkozott
Történésznek készült? Hogy került épp Szombathelyre?
A középiskolai osztályfőnököm nem tartott képesnek rá, hogy egyetemet végezzek. A szüleim műszaki emberek voltak, bölcsész berkekben tehát nem járatosak. Engedtek, engedtünk a javaslatnak, hogy a Szombathelyi Tanárképző Főiskola három éves népművelő-könyvtár szakára jelentkezzem.
Amikor felvételiztem, közölték velem, hogy választhatok népművelő-könyvtár vagy magyar-könyvtár szak között. Mivel az utóbbit választottam, csak 11 hónapra vittek el katonának.
Elvégeztem a tanárképzőt, de a feleségem figyelmeztetett, lássam be végre, hogy engem legjobban a történelem érdekel. Ezért kiegészítő tanulmányokat folytattam az ELTE-n, magyar és történelem szakon.
Ennyire világos volt a belső indíttatás?
Már középiskolás koromtól érdeklődtem a francia forradalom iránt Inspirált Romain Rolland Robespierre című drámája. Egy-egy irodalmi mű vagy képzőművészeti alkotás nagy erővel idézhet fel egy távoli korszakot, és a száraz szaktanulmányoknál sokkal sikeresebben keltheti fel az érdeklődést.
Olyan írók is akadnak, mint a mi Szerb Antalunk, akinek a szépirodalmi igényű esszé-regényét, A királyné nyakláncát máig élvezettel és haszonnal forgathatjuk.
A történésznek természetesen nem árt ismernie az általa vizsgált korokat bemutató műalkotásokat, de hangsúlyoznia kell, hogy olykor sokkal többet árulnak el arról a korról, amelyben készültek, mint arról, amelyet bemutatnak. Először két évig könyvtáros voltam a Nemzetközi Előkészítő Intézetben, összegyűjtöttem a francia forradalom magyar nyelvű szakirodalmát.
Az 1970-es évek elején úgy neveltek bennünket, hogy forradalmak a világtörténelem legfényesebb pillanatai, nagyszerű időszakok, valamelyest ez a marxista szemlélet is hatott…
Mozitól a történelemig
Indokolt, hogy a francia, illetve az októberi orosz forradalom mellől kikopott a nagy jelző?
Az 1789-es francia forradalom mellett jogos lenne használni, mert ezt követően több revolúció volt, például 1830-ban, 1848-ban, és ott volt a párizsi kommün. A nagy októberinél a jelző csak puszta magasztalás.
A könyvtár után közművelődési csoportvezetőként dolgozott a FŐMO-nál (fiatalabbaknak: Fővárosi Moziüzemi Vállalat), hogy került végre a történettudomány közelébe?
1981-től négy évig az Akadémiai Kiadó Lexikonszerkesztőségében dolgoztam. Újkori világtörténeti szócikkeket írtam, ott ismerkedtem meg Ormos Máriával, ő lektorálta ezeket a szócikkeket. Nagyon megkedveltem ezt a színes, változatos munkát. Sajnos az internet végzett ezzel a műfajjal: pár kattintással sokkal több információra tehetünk szert, mint amennyit a régi lexikonokban találhatunk. De ma is megdobban a szívem egy Encyclopædia Britannica láttán. A lexikonszerkesztőségben találtam ki, hogy én is írok egy könyvet. Ez a Bastille bevétele című munka, ami 1985-ben jelent meg a Kossuth Kiadónál, és olyan szerencsém volt, hogy ennek is Ormos Mária volt a lektora, ő javasolta a kiadásra is. Amikor pedig a Pécsi Tudományegyetem rektorává nevezték ki, szüksége volt valakire, aki tanítja az 1700-as évek világtörténetét. Próbát tett velem, és 1985-től 2018-ig Pécsen taníthattam. 2001 és 2016 között álltam az Újkortörténeti Tanszék élén.
Délután egytől ötig egy kis lövöldözés a puskaporért – ennyi lett volna a rendzavarás a párizsi Bastille- nál?
A Bastille bevétele 1789. július 14-én valóban csupán egyik tényezője volt az országos erőszakhullámnak.
A rendi gyűlés összehívása felfokozta a várakozásokat.
A népszerű pénzügyminiszter, Jacques Necker elbocsátásának hírére Párizsban július 12-én felkelés tört ki. A városházán nemzetőrséget és új városi elöljáróságot hoztak létre, majd 14-én a fegyvert és lőport kereső felkelők elfoglalták a Bastille-t.
Hét foglyot találtak benne, négy hamisítót, két őrültet és egy perverz nemest, akit családja kérésére zártak ide. A hadseregek nem léptek közbe, mert tisztjeik attól tartottak, katonáik megtagadnák a parancsot, ha a felkelők ellen vezérelnék őket. A király is el akarta kerülni a további vérontást: eltávolította a hadseregeket, visszahívta Neckert, s 17-én békítő látogatást tett a fővárosban.
A városok országszerte követték Párizs példáját, új elöljáróságot és nemzetőrséget választottak. Ezzel a régi, királyi kormányzat megsemmisült.
Vidéken folytatódtak a felkelések: a rossz termés, a politikai agitáció, valamint a terjedő rémhírek felerősítették a falvak nyugtalanságát. A fegyveres parasztok lemondatták a földesurakat kiváltságaikról, hatalmuk dokumentumait és külső jeleit pedig megsemmisítették. A történészek által „nagy félelem” névre keresztelt pánik és felkelés-sorozat halálos áldozatainak száma nem ismert, de huszonnyolc kastélyt felégettek. Később harminckét embert ítéltek halálra a történtek miatt. Nem a Bastille bevétele, hanem ez az országos felkelés-hullám bírta rá az immár Alkotmányozó Nemzetgyűlés nevet viselő rendi gyűlést a régi rend teljes felszámolására 1789. augusztus 4-én.
Milyen hosszabb távú előzmények vezettek idáig?
1787-től egyszerre bontakozott ki egy gazdasági válság és egy pénzügyi válságból kinőtt politikai válság, amelyek kölcsönösen felerősítették egymás hatását. A gazdasági válság mozgósította a városi és vidéki tömegeket, a pénzügyi válság pedig megbénította a kormányzatot. A rendi gyűlés 1789-es összehívásával az abszolút monarchia tulajdonképpen „beadta lemondását”, megtette az első lépést a képviseleti rendszer irányába. Hatalmi vákuum alakult ki, és megindult a politikai küzdelem a betöltéséért. 1788 folyamán ötvennyolc kisebb-nagyobb lázadás tört ki. 1789 januárjában tizenegy, februárjában tizenhat, márciusában kilencvenkilenc, áprilisában pedig nem kevesebb, mint százöt lázadásra került sor. A pénzügyi reformok céljával összehívott rendi gyűlés felvilágosult nemesi, papi és polgári képviselői hamarosan Franciaország teljes átalakítását tűzték ki célként maguk elé.
Mi volt a Bastille?
Középkori erőd, állami börtön és királyi kastély – bár egyetlen uralkodó sem lakott itt. Nyolc, huszonöt méter magas tornyát három méter vastag falak kötötték össze egy nagyjából hatvanhat méter hosszú és harminc méter széles területen. A százéves háború harminckettedik esztendejében V. Károly francia király úgy vélte, Párizs kelet felől sebezhető leginkább, ezért 1369-ben elrendelte az erőd megépítését. 1370-ben kezdték meg az építkezést és 1383-ra fejezték be.
Különös, de igaz: vastag falai, ágyúi és fegyvertára dacára az erődöt újra meg újra feladták, komolyabb harc nélkül – pontosan úgy, ahogy 1789-ben tették. 1413-ban a lázadó nép foglalta el, 1418-ban a burgundiai párt, két év múlva pedig az angolok, akik 1436-ig itt is maradtak.
A vallásháborúk idején, 1565-ben Condé herceg vette birtokba, 1588 után a Katolikus Liga fegyveresei, 1591-pedig a lázadó Mayenne herceg. A Fronde néven emlegetett lázadás-sorozat idején, 1649-ben az erőd harc nélkül kapitulált. 1652. július 2-án Montpensier hercegnő, XIV. Lajos nagynénje innen rendelte el, hogy vegyék ágyútűz alá a Párizst ostromló királyi sereget. Pár hónap múlva viszont a Bastille helyőrsége ugyancsak harc nélkül adta meg magát a királynak.
E dicstelen epizódokról 1789-re sikerült megfeledkezni, s Thomas Jefferson amerikai nagykövet így írt öt nappal az ostrom után: „A nép rohamozott és szinte pillanatok alatt elfoglalt egy száz fő által védett, hihetetlenül erős erődöt, amely már több szabályos ostromot kiállt, és még sohasem vették be.” Így született a máig élő mítosz: a „nép” elfoglalta a „zsarnokság börtönét”…
Forrás: Wikipedia
Mikor szűnt meg az erőd védelmi funkciója?
A XVIII. századra. A börtön a régi rendszer idején nem a büntetés, hanem az őrizet helyszíne volt: ide zárták az elfogott bűnösöket, amíg ítéletet nem mondtak felettük.
És ide kerültek azok is, akikre „atyai megrovás” várt – a király vagy a tényleges apjuk részéről. Egyes nemesi családfők ugyanis hosszabb-rövidebb elzárással kívánták megleckéztetni kicsapongó vagy pazarló fiaikat, s ezért a királyhoz folyamodhattak, mint valamennyi nemes családfőjéhez. Ezért a börtönbüntetés önmagában nem jelentett megalázást, viszont nem volt határozott ideje sem. A foglyok túlnyomó többsége csak rövid ideig maradt elzárva, de ha az államérdek megkívánta, egyeseket éveken át börtönben tarthattak. A szakértők becslése szerint a XIV. század végétől a XVII. század közepéig mintegy 800 foglyot őrizhettek a Bastille-ban. Ezután viszont pontosan ismerjük a foglyok számát, mert az iratok fennmaradtak. 1659-től 1789-ig 5279 fogoly került be hosszabb-rövidebb időre a Bastille-ba. Vagyis négyszáz év alatt összesen mintegy 6000 foglyot őriztek itt. XIV. Lajos idején évente átlagosan 43 foglya volt az erődnek, 1715-től 1743-ig 52, XV. Lajos személyes kormányzata alatt 33, XVI. Lajos kormányzata alatt pedig 20.
E foglyok között hatszor annyi volt a férfi, mint a nő. Az ismert okból bebörtönzöttek 20,9 százaléka politikai bűn miatt került ide (árulás, kémkedés, a katonai fegyelem vagy az etikett megsértése miatt), 22,4 százalékuk tiltott könyvek forgalmazásáért, 15,7 százalékuk pénzügyi vétséget követett el, 13,8 százalékuk pedig vallási okokból (protestáns volt vagy janzenista). A többi köztörvényes bűnöző volt.
A Vasálarcostól Savoyai Jenőig
Ideköthető a Vasálarcos – hamis – mítosza is?
A legendák szerint XI. Lajos francia király vasketrecben őriztette az áruló Jean Balue-t, Angers püspökét. Valóban bebörtönöztette a bíborost tizenegy évre a XV. század végén, de nem a Bastille-ba, és nem záratta vasketrecbe sem. A Vasálarcos legendája azon alapult, hogy 1698-ban Bénigne Dauvergne de Saint-Mars, az erőd új kormányzója egy fekete selyem álarcot viselő foglyot hozott magával korábbi állomáshelyéről. A neve Eustache Danger volt, alacsony sorból származó szolga lehetett, mert korábbi börtöneiben főnemesi foglyok háziszolgájaként tevékenykedett.
Valószínűleg megtudott valamilyen államtitkot, s ezért nem bocsáthatták szabadon. 1703-ban halt meg a Bastille-ban. A XVIII. században a kínvallatást megszüntették, a láncokat és föld alatti cellákat már nem használták. A foglyok írhattak, olvashattak, vendégeket fogadhattak, egyesek kijárhattak a városba, és az erőd kormányzójának asztalánál étkezhettek.
A nyakláncper idején letartóztatott Rohan bíboros két lakosztályt foglalt le, három inas állt a rendelkezésére, s esténként pezsgős vacsorákat rendezhetett. 1788-ban tizenkét letartóztatott breton nemes egy biliárdasztalt is behozatott. A szegényebb foglyok természetesen nem éltek ilyen fényűzően, de a kormány az ő ellátásukról is gondoskodott.
Olympe Mancinit, Soissons grófnéját 1680-ban csak fenyegették a Bastille-jal. Miért?
Mert oly sok udvarhölgyhöz hasonlóan ő is igénybe vette méregkeveréssel és jóslással foglalkozó bűnözők szolgálatait. Valószínűleg szerelmi bájitalt kért tőlük, de amikor az ügy napvilágra került, sietve elhagyta Franciaországot, és soha többé nem tért vissza. Ha Olympe nem kompromittálja magát a méreg-affér során, akkor a király minden bizonnyal nem bánt volna olyan barátságtalanul egész családjával. Szívélyesebben fogadta volna pár év múlva a fiát is, aki arra kérte, engedje meg, hogy az egyházi pálya helyett inkább a hadseregben szolgálja őt. XIV. Lajosnak azonban eszébe juthatott, mennyi baja volt a kérelmező anyjával, az ő régi, kegyvesztett barátnőjével, és rosszkedvűen elutasította a kérést. A fiatalember lóra ült, és örökre otthagyta Franciaországot. Hazánkban Savoyai Jenő néven emlegetjük. Ő aratott döntő győzelmet Magyarországon az oszmán hadsereg felett, és rendkívül nagy szerepet játszott választott hazája, a Habsburg Monarchia történelmében I. Lipót, I. József és VI. Károly császárok uralkodása idején.
Mennyibe került a királynak a Bastille fenntartása?
Igen sokba került. Az évi fenntartási összeg 120 és 140 000 livre között ingadozott. (A XVIII. században egy livre 20 sou-ból állt, egy építkezésen dolgozó napszámos 30 sou-t keresett naponta, s egy négyfontos cipó 9 sou-ba került.)
A Bastille királyi börtön volt, tehát az uralkodó fizette a fenntartást, a személyzetet és a foglyok ellátását. Fejenként 10 livre járt egy fogolynak naponta, s aki ezt az összeget nem költötte el, szabadlábra helyezésekor átvehette. Többször is felmerült, hogy maroknyi fogoly őrizete céljából felesleges fenntartani egy ilyen költséges börtönt, s újra meg újra terveket szőttek a lebontására. 1784-ben egy Corbet nevű építész parkot tervezett a helyére, középen XVI. Lajos szobrával, talpazatán az erőd láncaival. 1789. június 8-án Davy de Chavigné építész hasonló tervet nyújtott be a királyi akadémiához: emeljenek a helyére Traianus oszlopához hasonló emlékművet XVI. Lajos, a Felszabadító számára. Houdon, a híres szobrász támogatta a tervet, s Pierre-François Palloy építész fel is ajánlotta szolgálatait a bontáshoz.
Forrás: Wikipedia
Tehát az ostromban megroppant, de nem semmisült meg az építmény.
A vaskos falakat csak komoly építészeti szaktudással sikerült lebontani 1790 februárjára. A munkálatokat vezető Pierre-François Palloy alaposan meg is gazdagodott hazafias vállalkozásából. A kövek egy részét építkezésekhez adta el, a maradékból apró Bastille-modelleket faragtatott, az ajtókból, zárakból, kulcsokból különböző emléktárgyakat, tintatartókat, tubákos szelencéket, levélnehezékeket, a papírokból kártyákat, legyezőket és táblaképeket készíttetett, a láncokból pedig érméket kovácsoltatott. Semmi sem kerülte el a figyelmét: még az erőd kormányzójának márványkandallójából is dominót készíttetett. Ezután több száz Bastille-emlékcsomagot küldött szét a megyei, kerületi és községi elöljáróságokhoz. Csak a szállítási díjat kellett kifizetni, de Palloy így is nagy összeget tehetett zsebre. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a rettegett erődöt a souvenir ipar semmisítette meg. A Bastille helyén ma egy rendkívül korszerű operaház áll.
Mi volt az egykorú vélekedés az ostrom napjáról?
Az erőd bevételének évfordulóját először egy év múlva ünnepelték meg. Ez volt az országos szövetségi ünnep, melyen a nemzeti egységet hangsúlyozták. Az általános lelkesedés és optimizmus légkörében misét celebráltak a Mars-mezőn, La Fayette tábornok, a nemzetőrség parancsnoka a nemzet nevében felesküdött az alkotmányra, s XVI. Lajos követte példáját.
Az évfordulót 1799-ig megünnepelték, majd Napóleon és a restauráció idején hivatalosan megfeledkeztek róla. Csak a harmadik köztársaság megszilárdulásának idején, 1880. július 6-án nyilvánította a nemzetgyűlés július 14-t nemzeti ünneppé.
A radikálisok a Bastille bevételét ünnepelhették, a mérsékeltek a békés szövetségi ünnep emlékét.
Csorbítja-e az ünnep jelentőségét, ha a legendák helyett a valóságra figyel az ember?
Egyáltalán nem. A legendák azt mutatják be, hogyan kellett volna megtörténniük az eseményeknek elvárásaink alapján. A történelem azt, hogyan történtek meg valójában – kuszán, esetlegesen, véletlenszerű elemekkel megtűzdelve, de néha sokkal érdekesebben.
Szerelmi történetek tudományos igénnyel
Sztálin, a Vadnyugat, J.F. Kennedy – a XVIII. század utáni témák hogyan csábították el?
Igazi szakterületem a francia forradalom története.
De a Kádár-korszak egykori gyermekeként, akitől az információk el voltak zárva, mindig nagy élvezetet jelent számomra a kommunista korszak igaz történetének megismerése.
A Vadnyugat iránti érdeklődésemet az keltette fel, amikor az Egyesült Államokban tett látogatásaim során felismertem, milyen hatalmas és színvonalas szakirodalma van ennek a színes korszaknak, melyet mi csak a westernfilmek alapján tudtunk elképzelni. A Kennedy-gyilkosság pedig azért nyűgöz le, mert ez a világ legalaposabban kivizsgált eseménye, amelyről – ennek dacára – a legtöbb legenda született. A történészek, nyilván bizonyos mértékben egymásnak is kell, hogy írjanak, de ha csak egymásnak írnak, akkor baj van. Bevallom, hogy nem szégyelltem olyan könyvet is írni, ami történelmi szerelmi háromszögekről szólt.
Több olyan barátnőm is volt, aki átdolgozta az egész napot, üzletasszonyként vagy jogászként, és azt mondta nekem, hogy figyelj, biztos jók a könyveid, én viszont szeretem a könnyedebb szerelmi történeteket.
Arra gondoltam, végül is, ez jogos igény. Miért ne lehetne efféle történeteket tudományos igénnyel papírra vetni és ezzel bemutatni egy-egy történelmi korszakot, egy-egy történelmi személyisége?
Ezt is feladatomnak tartom. Ugyanakkor írtam én komoly tudományos műveket is, de a kutya se figyelt oda. A nagy francia forradalomról egy szöveggyűjteményt készítettem 1999-ben az Osiris Kiadónak.
Mostanában mondta valaki, hogy olvasta és tetszett neki, ő volt az első! 2015-ben publikáltam Fouché és Talleyrand párhuzamos életrajzát, szintén Osiris Kiadónak, sajnos azt sem olvasták túl sokan… Most nagy fába vágtam a fejszémet: a világtörténelem forradalmairól készül egy átfogó, elméleti, részletes tanulmányom.
A hajdan „mozi közeli” történészt lebilincselik a filmek?
Természetesen. De ez teljesen független a történelem iránti vonzalmamtól. Egyes filmek nagyszerű élményt nyújtanak, de történelmietlenek, mások pedig történelmileg pontosak, és rendkívül unalmasak. Kevés az olyan remekmű, amely mindkét szempontból megállja a helyét, mint Visconti A párduc című filmje, Wajda Légiója vagy a Hitler utolsó napjait felidéző A bukás című német film.
Azt mondta: 40 év az 40 év – vagyis érdemes a korábbi munkáit újra megvizsgálni?
A történelmet sohasem fogják megírni „egyszer s mindenkorra”, minden kor újra meg újra feldolgozza a múlt történelmét. Nem csak azért, mert a tudásunk gyarapodik, új dokumentumok, új kutatási eredmények bukkanhatnak fel, hanem azért is, mert más korból visszapillantva másképpen látjuk, másképpen értelmezzük a múltat.
