Kétféle internethasználó van: aki blokkolja a reklámokat és aki nem. Vajon melyikük cselekszik helyesebben? Most elmondjuk…

Nagyon úgy tűnik, hogy egyfajta „ágyú-páncél” evolúció zajlik az online hirdetések megjelenítésében, illetve befogadásában. A hirdetők egyre erősebb ágyúkat építenek, az emberek pedig egyrészt vastagabb páncélokat húznak magukra, másrészt egyre gyorsabban futnak, és ügyesebben cikk cakkoznak el a találatok elől. Sajnos, a hirdetők eközben kitalálták a partizánharcot és a beszivárgást. Jelenleg nem a rettenetes nagy lőtávolságú (egy időben legtöbb megtekintést elérő) fegyver a legmenőbb, hanem a beszivárgó: az influenszer. Vagyis, a partizánharcos azaz az a web- (Facebook-, Whatsapp- stb.) oldal, amelyen kizárólag azért van valamelyest tartalomként értékelhető szöveg és/vagy képanyag, hogy körítse a reklámokat.

Álljon itt egy 50 évesnél idősebb idézet:

„A szerkesztőség a médiavállalkozás azon részlege, amely a nyomda által megkívánt határidőre a kereskedelmi osztály által meghatározott témákkal kitölti a reklámok által szabadon hagyott felületet.”

Henry Nannen, a Stern főszerkesztője mondta – vélhetően némileg ironikusan – az 1970-es évek elején. Fiatalabbak megkérdezhetik, „mi az a nyomda”. Nos, a nyomda az a gyár, ahol a papírújságok készülnek. „Mi az a papírújság?”

Egészítsük akkor ki a „felület” szót képernyőfelületté, és cseréljük fel a „nyomda” szót a „publikációs részleg” kifejezésre, hogy a Nannen-állítást aktualizáljuk az online világra.

Elavulnak a nagy fegyverek

A legnagyobb hatótávolságú ágyú a tévé. Még mindig tíz- illetve százmilliók nézik naponta több (sok) óra hosszat, tehát a legtöbb hirdetéspiac-kutató a leghatékonyabb médiának tartja. Mégis, a tévéadásban egyre nagyobb képernyőterületet foglalnak el az állandóan látható reklámok. Az adásidő értékesebb (esti) részében lassan eléri az 50 százalékot a kötelezően megnézendő reklámok aránya – és a csatornák megkapták a lehetőséget a reklámok gyors előretekerésének letiltására. A józan paraszti ész szerint ezek a jelenségek valamifajta kétségbeesésre utalnak.

Minden okuk meg is van a csatornáknak az aggódásra. Az Y és a Z generáció egyrészt már nem néz tévét, mert hogy jön a csatorna ahhoz, hogy akkor adja a filmet, amikor ő akarja, és nem akkor, amikor a néző, másrészt az azért mégiscsak felháborító pimaszság, hogy pénzért veszem a csatornát, mégis tele van reklámmal. Az internet szülte nemzedékek nemcsak azért nem néznek tévét, mert amúgy is mindent az interneten csinálnak, hanem mert a tévéadás hovatovább teljesen nézhetetlen, és nemcsak az on demand (igény szerinti) tartalomfogyasztáshoz szokott fogyasztók számára.

A hagyományos tévéadás napjai meg vannak számlálva, mert az ahhoz szokott korosztályok kihalnak.

De ha a hagyományos tévéadást helyezik át streaming-szolgáltatásba (újabban ugyanis a tévécsatornák az adásaikat streaming formában a neten is megnézhetővé teszik), a félképernyőt elfoglaló fix reklámokkal és az áttekerés tiltásával, ez a generáció azt sem fogja nézni.

Ha már itt tartunk, a nem tévéből kinőtt streamingszolgáltatók sem angyalok. Egyrészt a korábbi fogyasztás alapján kínált tartalomválasztékot ők találták ki (a „buborék”, ugye, hasonló filmeket kínál, amilyet már megnéztünk), és nem véletlen a görgetéssel elérhető választék se. Másrészt kényük-kedvük szerint bánnak a kevéssé nézett tartalommal: a választék nem olyan, mint egy könyvtár, hogy valamelyik polcon azért ott vannak a legrégebbi könyvek is, hanem „életünk filmje” egyszer csak eltűnik, és tölthetjük le újra valahonnan feketén – amiről jólesően leszoktunk, amikor elkezdtük a streamelést. Arról nem beszélve, hogy olcsóbb csomagokkal megspékelve itt is belengették a hirdetéseket.

Ideje visszatérni a webre: akkor most blokkoljunk, vagy ne?

Hosszú és tanulságos az a folyamat, ahogy a web a hasznos információtömeg kincsesbányájából átalakult alig elviselhető hígságú locsogássá. Az ingyenes internetért a reklámok elviselésével fizetünk, mint az közismert. A reklámokért a hirdető fizet a reklámszolgáltatónak (az online hirdetéspiac messze 80 százalék fölötti részét birtokló Google-nak, a Faceboknak stb.), a reklámbevételek egy része meg visszajut a web- (Facebook-) oldal üzemeltetőjének. Mondhatni évtizedes az a vita, hogy a Google legyen szíves, és külön fizessen a „neves” tartalomszolgáltatóknak, hogy ne csak a hirdetőktől keservesen kiharcolt bevételekből kelljen fenntartani magukat. A Google szerint ők terelik a forgalmat a tartalomszolgáltatóhoz, tehát nem fizetnek, mégis ebben a folyamatban a tartalomszolgáltatók (papír- és hibrid újságok) óriási tömegei mentek tönkre, nem a Google. Érintőlegesen megemlítjük Playboyt. (Ennek végzetét nemcsak a nem túl okos online átmenet, hanem az internetes pornócunami is okozta.) A patinás New York Times is alig úszta meg – a fizetős tartalom egyik előfutára volt. Ha a reklám elviselésével fizetünk, akkor viseljük el!

Futtassunk két böngészőt, az egyiket bekapcsolt blokkolóval, a másikat kikapcsolttal. Ebben az utóbbiban nézzük azokat az oldalakat, amelyeket kedvelünk, gyakran látogatunk, hogy tőlünk is legyen jövedelmük. Ha ezeknél is használjuk a blokkolót, erkölcsileg körülbelül ott vagyunk, mint amikor a teszkóban az újságos gondola előtt állva olvassuk ki a színes magazinokat, majd visszatesszük a polcra…

Forrás: Wikipedia

Ne fizessünk, azaz blokkoljuk a reklámjait annak, akinek a tartalma nem tetszik – igaz, ilyen web- (Facebook-, Whatsapp- stb.) oldalra minek járunk?!

És még egy dolog: viselkedésünket osszuk meg másokkal. A példa ragadós. Mérő László (játéktervező, antropológus) egy régebbi szimulációja feltárta, hogy ha autózás közben a besoroláskor a 12/5 gyakorisági arányban engedünk be magunk elé valakit, akkor 12/7 feletti gyakorisággal engednek majd be minket. Az engedékenység és a példamutatás megtérül. Terjesszük tehát az „igét”, hogy nem mindig blokkoljuk a reklámokat, csak ha nagyon „muszáj”.

Hasonlóan járhatunk el az ingyenes Youtube- vagy egyéb videómegosztó oldalakkal. Ne kapcsoljuk ki a reklámokat, mert azokból tudja fenntartani magát az oldal, hogy legközelebb is megnézhessünk valamit.

Esetleg fizessünk a tartalomért, ahogy őseink tették a papírújságokkal, vagy ahogy a Z és az alfa generáció teszi most online.

A válogatás nélküli blokkolás hatása

Már az online térben is megfigyelhető a „helyzet fokozódása”: a csökkenő reklámbevételtől való félelem jegyében egyre agresszívabbá válnak a hirdetések. Ilyen például a weboldalt nem azonnal, hanem 2 mp múlva letakaró, teljes képernyős reklám. Mivel mindenki webezik, a további bűnöket nem írjuk le, mert mindenki találkozott már velük – ha nem tiltotta le a reklámokat.

A Google reklámok működése

A weboldal üzemeltetője a weboldalon kijelöl bizonyos méretű területeket, amelyeket a Google tölt ki megfelelő méretű, tetszőleges tartalommal, jellemzően minden egyes oldalfrissítéskor mással, és ezért a Google fizet a weboldal-üzemeltetőnek. Ha a tartalom nem tetszőleges, hanem valamilyen módon az oldal tartalmához kapcsolódik, azért a hirdető fizet többet, ahogy azért is, hogy ha gyakrabban jelenik meg ugyanaz a tartalom ugyanazon az oldalon.  Ha bizonyíthatóan átlagon felüli az oldal látogatottsága, akkor a Google nyilván többet fizet ugyanakkora területért. Tág határok között születhet megegyezés az oldal üzemeltetője és a Google, illetve a Google és a hirdetők között. A hirdetés megjelenésének minden apró tulajdonsága megegyezés és fizetség tárgya: mennyi ideig, vagy hány megjelenésig, vagy hány rákattintásig tart a „kampány” és így tovább.

Mindannyian jártunk már olyan oldalon, amelynek a közepén volt egyetlen kicsinyke bekezdés szöveg, és körülötte 4-6-8 Google-mező, a következő bekezdésért – és a következő reklámokért lejjebb kell görgetni.

A tartalom kevesebb, mint a képterület fele
Fotó: a szerző

Ha egy ilyen oldalt reklámblokkolóval nézünk meg, egyértelműen kiderül, mennyire semmitmondó, „híg” az a kicsiny tartalom is, kezdve a tartalomhoz alig kapcsolódó, bombasztikus, kattintásvadász címmel. Na, ezek a Nannen-„elv” szerinti, kizárólag a reklám hordozása céljából fenntartott oldalak, reklámblokkolóval se látogassunk ilyet.