A nyolcvanas évektől az AIDS kórokozója, a HIV terjedésétől rettegtünk, bár az 1995-től kifejlesztett gyógyszerkoktél gyakorlatilag letörte a betegség felívelését. Jóllehet védőoltás ma sincs ellene, mindezidáig a „Berlini beteg” 2008-as gyógyulása óta csak egy újabb HIV-pozitív személyt tekint gyógyultnak a tudomány. A tavaly márciusi bejelentés után nemrég a nyilvánosság elé is kiállt Adam Castillejo, a „Londoni beteg”, hogy a „remény nagykövete legyen”.

A rettegett HIV (Human Immunodeficiency Virus) vírus kétségtelenül aljas egy betegség: évekig, vagy akár évtizedekig gyakorlatilag tünetmentes lehet, de ez idő alatt is képes észrevétlenül fertőzni. Kezelés hiányában pedig idővel kialakul maga az AIDS (Acquired Immuno Defficiency Syndrome, azaz szerzett immunhiányos tünetegyüttes), ami általában rövid időn belül végzetes megbetegedéshez vezet. A vírus tulajdonképpen elpusztítja az immunrendszert, utat nyitva úgy különböző fertőzések és daganatok elburjánzásának. Ráadásul a HIV nem gyógyítható meg teljesen. Legalábbis sokáig úgy tűnt.

Jövőre lesz négy évtizede már, hogy az első HIV-pozitív beteget azonosították az Egyesült Államokban. A nyolcvanas években igen komoly pánikot okozott a vírus, és sokáig a kutatók is tanácstalanul vakargatták a fejüket vele kapcsolatban.

Aztán szép lassan kezdtük megérteni, hogy hogyan is működik ez a rettegett vírus. Kiderült, hogy Afrikában őshonos majmokról kerülhetett át emberre, azonosították két típusát (melyek a fantáziadús HIV-1 és HIV-2 nevet kapták) és a terjedés módja is ismertté vált.

Ennek ellenére sokáig nem állt rendelkezésre semmilyen terápia, amivel a HIV-pozitív emberek élettartama és életminősége jelentősen javítható lett volna.

Jelenleg a leghatékonyabbnak számító kezelést különböző vírusellenes (antiretrovirális) szerek kombinált alkalmazása jelenti.

Ezek a szerek meggátolják a vírus szaporodását a szervezetben, és szinte kimutathatatlanul alacsonyra csökkentik a vírusszámot a szervezetben. A kezelés alatt álló személyek már nem fertőznek, így ezeknek a szereknek fontos szerepe van a vírus terjedésének csökkentésében is. Ma már azt mondhatjuk, hogy szinte teljesen hétköznapi életet élhetnek a betegség mellett.

Ezek az antiretrovirális szerek azonban drágák, és csak akkor működnek hatékonyan, ha a páciens folyamatosan szedi őket élete végéig, megfelelő orvosi felügyelet mellett. Ha valamiért abbamarad a gyógyszeres kezelés, bármikor újra elszaporodhat a vírus a szervezetben. Ráadásul akármilyen alacsonyra csökkentik is a vírusszámot, ezekkel a szerekkel még senkit nem sikerült teljesen és végérvényesen megszabadítani a HIV-től. És sajnos ezek a szerek sem működnek mindenkinél egyforma hatékonysággal – sok helyen pedig nem is elérhetőek.

Ezért a kutatók gőzerővel dolgoznak világszerte, hogy valamilyen végleges gyógymódot találjanak. Bár egyre többet tudunk a vírusról, és időről időre felröppenek hírek valamilyen ígéretes kezdeményezésről, egy évvel ezelőttig mindössze egy gyógyult beteget tartott számon az orvostudomány – a „Berlini beteget”, azaz Timothy Ray Brownt, akit 2008-ban nyilvánítottak gyógyultnak.

Tavaly márciusban azonban megjelent egy tudományos közlemény a Nature hasábjain, amiben egy újabb pácienst, a „Londoni beteget”, Adam Castillejot is gyógyultnak nyilvánították egy kezelés után. Ráadásul ez a bizonyos kezelés szinte teljesen megegyezett azzal, amiben Brown is részesült.

Castillejot 2003-ban, huszonhárom évesen diagnosztizálták HIV-1 vírussal (ez a kettő közül az agresszívebb, fertőzőbb típus), majd 2011-ben az állapota rosszabbra fordult: négyes stádiumú limfómát, a nyirokrendszert érintő daganatos megbetegedést fedeztek fel a szervezetében. Ez a gyakran halálos kimenetelű megbetegedés egyébként – más daganatokhoz, például az úgynevezett Kaposi-szarkómához, vagy bizonyos méhnyakrák-típusokhoz hasonlóan – gyakran támadja meg a HIV-pozitív betegek szervezetét.

Állapota a kezelések ellenére folyamatosan romlott, mígnem 2015 tavaszán már csak hónapokat jósoltak neki az orvosai. Limfómás betegek esetén alkalmazzák ugyan a csontvelő-átültetést, azonban tekintettel arra, hogy Castillejo HIV-pozitív volt, az orvosai vonakodtak belevágni ebbe az amúgy is kockázatos kezelésbe. Végül mégis találtak egy orvost, a londoni Dr. Ian Gabrielt, aki elvállalta a transzplantációt.

Bár először aggódtak, hogy latin származása miatt nem fognak megfelelő donort találni (Castillejo ugyanis Caracasban, Venezuelában született), végül egy szerencsés véletlen folytán mégis találtak egy német donort, aki megfelelőnek tűnt.

Ráadásul ez a donor egy ritka mutációt hordozott (a CCR5-ös fehérvérsejt-receptort kódoló gén Δ32-es mutációját), ami ellenállóvá tette őt a HIV vírussal szemben.

Mivel a HIV vírus a fehérvérsejteket támadja meg, a fehérvérsejtek pedig a csontvelőből alakulnak ki, felmerült, hogy ezzel a kezeléssel két legyet üthetnek egy csapásra: nem csak a végzetesnek tűnő limfómát gyógyítják meg, hanem a csontvelő-átültetéssel együtt „lecserélik” Castillejo fehérvérsejtjeit egy HIV-rezisztens változatra. Ugyanez a módszer már bevált Brown esetében is, ami további bizakodásra adott okot.

A transzplantáció után Castillejo továbbra is vírusellenes kezelést kapott, de tizenhat hónappal a műtét után abbahagyhatta ezeknek a szereknek a szedését is. További tizennyolc hónap telt el 2019 márciusáig, amikor az orvosai kijelentették: a „Londoni beteg” (akinek kiléte akkor még ismeretlen volt a nyilvánosság előtt) gyakorlatilag kigyógyult a HIV-ből. Fontos azonban kiemelni, hogy a kutatók már akkor óvatosságra intettek: bár a Castillejotól származó mintákon már csak a HIV-vírus maradványai mutathatók ki (afféle „virális fosszíliákhoz” hasonlítják ezeket a kutatók), elméletileg elképzelhető, hogy valahol mégis maradt szaporodásra képes vírus a szervezetében.

Ennek ellenére mégis hatalmas jelentőségű eredményről van szó. Mindazonáltal Ravindra Kumar Gupta professzor a Cambridge-i Egyetemről (a tavalyi cikk első szerzője) hozzáteszi: Castillejo története egyedi, és a nála alkalmazott kezelés valószínűleg nem fog széleskörűen elterjedni.

Bár az ő esetében már csak egyszer kellett elvégezni a csontvelő-átültetést, és teljes-testes sugárkezelésre sem volt szüksége, mint Brownnak, a „Berlini betegnek”, a kezelés még mindig rendkívül kockázatosnak és kiszámíthatatlannak számít.

Egyrészt Castillejo esetén biztosan közrejátszott, hogy a kezeléssel párhuzamosan kemoterápiában is részesült, ami segíthette az átültetett csontvelő megfelelő beépülését. Gupta azt nyilatkozta, hogy szerinte a vírusellenes terápia még mindig jobb és biztonságosabb, mint a kockázatos csontvelő-átültetés, még akkor is, ha kemoterápiával kombinálják. Ráadásul egyáltalán nem magától értetődő, hogy mindenkinek sikerül  Δ32-es mutációt hordozó csontvelődonort találni.

Azóta további egy év telt el kezelés nélkül, és Castillejo szervezetében továbbra sincs nyoma a vírusnak. Ez pedig már a kutatók szerint is bizakodásra ad okot, bár sokan még most is óvatosan fogalmaznak. Mindenesetre Castillejo bizakodva tekint a jövőre: ezért is döntött úgy idén márciusban, hogy felfedi kilétét a nyilvánosság előtt is. Elmondása szerint szeretne pozitív példát mutatni, és szeretne „a remény nagykövete lenni”.