Névadója és tulajdonosa magyar volt a több mint 300 éves hegedűnek, ami több mint 11 millió dollárt ért

A Sotheby’s New York-i árverésén a napokban kelt el 11 millió dollárért egy magyar kötődésű hegedű. A világ legnagyobb aukciós háza az utóbbi években nem mindig értékes képzőművészeti darabokat visz kalapács alá. Újabban sokfelé nyit. Mint most a ritka hegedű esetében.

Lehet persze vitatkozni, hogy egy hegedű milyen megítélés alapján számít műalkotásnak, illetve mennyiben nem az.

Régiségnek természetesen elfogadható, hiszen pontosan tudjuk, mikor készült: 1714-ben.

Azóta sok kézben megfordult, sokan simogatták, tapogatták, nézegették is persze. Legutóbb, az árverés napja előtti hetekben bemutatták a Sotheby’s londoni, hongkongi és természetesen New York-i árverési és kiállító termeiben szép számú közönség előtt, és mindenütt nagy sikert aratott.

A magyar tulajdonos

Akkor most lépjünk közelebb hozzá. Egy Stradivari hegedűről van szó, nem is akármilyenről.

Külön neve is van (akárcsak a többi, mintegy 300 Stradivari hegedűnek), szokás szerint első, vagy első híres tulajdonosáról, esetleg arról a híres hegedűművészről, aki játszott rajta, akár a sajátja volt, akár kölcsön-ajándékba kapta a tulajdonostól a hangversenyeire.

Nos, ennek a hegedűnek a neve: Joachim-Ma, és ez a név elárulja, hogy két, kiemelkedő tulajdonosa is volt: Joachim József (1831-1907), a XIX. század nagy jelentőségű magyar hegedűművésze és a Kínában született Si-Hon Ma (1926-2009), aki 1948-tól az Egyesült Államokban élt, és a bostoni New England Conservatory diákjaként tette le a mestervizsgát, majd lett belőle világhírű előadóművész és a konzervatórium tanára.

Végrendeletében alma materére hagyta a nagy értékű hangszert, melyben volt egy klauzúra, miszerint amennyiben a konzervatóriumnak anyagi gondjai lennének, értékesíthetik a hegedűt. Most ez történt.

Joachim József Köpcsényben (ma Kittsee, Burgenland, Ausztria) született, szüleivel Pestre költözött és zenét tanult. Nagyon tehetségesnek mutatkozott, csodagyerekként kezelték, Bécsben, majd Lipcsében kapott továbbképzést, ahol Mendelssohn vette szárnyai alá.

Alig múlt 12 éves, amikor Londonban Mendelssohn vezényletével, nagyzenekari kísérttel adta elő Beethoven D-dúr hegedűversenyét. Ettől kezdve nem volt megállás a világhír felé. Kézről kézre adták a kimagasló muzsikusok: Schumann, Liszt, Wagner.

Weimarba költözött és Mendelssohn halála után a Gewandhaus zenekarának koncertmester lett, 16 évesen (!). Baráti viszonyba került Brahmsszal és ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy 18 évesen meg tudta venni az akkor már igen jelentős áron elérhető Stradivari hegedűt, amelyen közel 40 évig játszott.

A Sotheby’s a kisebb értékű és jelentőségű, aukcióira beadott műtárgyakról is felkutatja a tulajdonosok egymásutánját, az adott mű előéletét, szakszóval: provenanciáját.

A nagy értékű tárgyaknál ez még természetesebb, így hát rendelkezésre áll ennek a Joachim-Ma hegedűnek a története Joachim József előtt és halála után Si-Hon Ma-ig.

Azt viszont a S’s-nek sem sikerült egyelőre még kiderítenie, hogy 1714-től (az elkészülés évétől) egészen 1849-ig kinek, vagy kiknek a tulajdonában volt.

Ezt az utóbbi évszámot is csak onnan tudhatja az utókor, hogy ekkor vette meg Joachim József egy bizonyos Heinrich Möller (vagy Müller) nevű brémai polgártól. Ettől kezdve viszont a mai napig követhető a tulajdonosi lista.

Hegedű a Wurlitzernél

Ebből azt is tudjuk, hogy Joachim 1885-ben nem eladta, hanem Dietrich A. Meierrel csereügyletet kötött: a sajátját elcserélte egy másik, egy évvel fiatalabb Stradivarira.

Az ezt követő tulajdonosok neve a számunkra mit sem mond, de a tulajdonosváltások évszámai (illetve a hegedű birtoklásának hossza) érdekes lehet. Meiernél 1913-ig szunnyadt a hangszer, majd tíz évvel később a Wurlitzer cég (Igen! Az a bizonyos!) közbejöttével került tovább.

Azt követően 1932-ig, majd 1964-ig volt egy-egy magánembernél, egyikük sem volt ismert zenész, tehát bizonyára befektetés volt a részükről. Erre mutat az a tény is, hogy egészen eddig a hegedű megkülönböztető neve Joachim-Stradivari volt.

Ekkor három év csend után (azt csak utólag lehetett kikövetkeztetni, hogy ismét a Wurlitzer került a képbe, ugyanis az ő közbejöttükkel szerezte meg 1967-ben Si-Hon Ma, aki 42 évig, haláláig birtokolta.

Ebben az időszakban kapta mostani nevét: Joachim-Ma Stradivari. A végrendelet szerint a saját alapítványa örökölte 2009-ben, majd ugyancsak a végrendelet intenciójára a New England Conservatory tulajdona lett 2015-ben, ahonnan tíz év nyugalom után kötött ki a S’s árverésén. Persze a „nyugalom” csak a tulajdonosváltásra érvényes, mert hiszen a hegedű mind a legjobb növendékek, mind neves előadóművészek kezében volt és a közönség nagy örömére megszólaltatták is.

Akárcsak a mostani árverés előtti hetekben, a S’s bemutató termeiben Londonban, Hongkongban és New Yorkban. Sőt, az árverés megkezdése előtt az árverő teremben is, mintegy zenei felütést adva az aukciónak, amikor is kiváló, de már befutott fiatal hegedűművészek játszottak rajta.

A figyelemfelhívó beharangozóban a S’s bevált szokás szerint közölte az általa megállapított előzetes becsértéket, amely 12-18 millió dollár volt. Azt is közölte, hogy a várakozások szerint ez lehet alkalmasint minden idők legmagasabb áron leütött Stradivari hegedűje.

Addig ugyanis a Lady Blunt-Stradivari volt a csúcstartó a vonóshangszerek aukcionálására specializálódott és 1999-ben alapított Tarisio árverőház 2011-es árverésén, ahol 15,9 millió dollárért ütötték le.

Az viszont már szinte pletykaszintű, vagy bulvárlap-sztori, hogy egy Guarneri del Gesù hegedűt, a „Vieuxtemps” elnevezésű darabot a J & A Beare londoni (régi hegedűk adásvételével foglalkozó) cég két megnevezett magánszeméllyel együttműködve egy eltitkolt nevű vevőnek eltitkolt nagyságú összegért eladta 2012 nyarán. Másfél évvel később a bulvárlapnak igazán nem nevezhető The Economist hírül adta, hogy ez a tranzakció meghaladta a 10,5 millió angol fontot, ami akkori áron mintegy 16 millió dollárt ért – és hogy akkor ez a mesterhegedűk világcsúcsa. Mivel azonban nem volt nyilvános és ezért nem hivatalos, maradt a Lady Blunt Stradivari. Amely egyébként ugyancsak egy híres tulajdonos-előadóművészről kapta a megkülönböztető nevét.

Stradivari titkai

Antonio Stradivari (1644-1737) Cremonában született, alkotott és ott is hunyt el. Ez a város, amely Lombardiában található Milánótól délkeletre, a XVII. században vált híressé hegedűkészítőiről.

Az Amati-, Guarneri-, Stradivari-családok tagjai nemcsak saját korukban, hanem az utókorra kisugárzóan is híressé tették nevüket és városukat, természetesen hegedűik jóvoltából.

Még e családok legnagyobbjainak (Nicola Amati, Antonio Stradivari, Giuseppe Guarneri del Gesù) életében uralkodók és főnemesek keresték meg őket egy-egy hegedűért, vagy más vonóshangszerért.

Mert természetesen ezekben a családi műhelyekben a hegedűkön kívül más vonóshangszereket is készítettek: brácsát, csellót, nagybőgőt stb.

Egyes feljegyzések szerint csak a Stradivari műhelyben a nagyjából 300 hegedű mellett további sokszáz hangszert alkottak, összesen mintegy ezret, csak Antonio életében.

Ami, lévén, hogy 97 évesen hunyt el, legalább nyolcvan évnyi alkotómunkát feltételez.

Azért azt bizonyára minden előtanulmány nélkül tudjuk, hogy egy hegedűt kissé időigényesebb munkával lehet előállítani, mint egy gyúródeszkát. Pedig mindkettő fából van. Máris itt az első kérdés: milyen fából? Ne menjünk végig annak történetén, hogy miként alakult és kristályosodott ki ez, nézzük az eredmény felől.

Stradivari (legtöbb kortársa ugyancsak) az Alpokban nőtt lucfenyőt és juharfát használt a hegedű elő-, és hátlapjához, valamint a kávához. Ez az a lemezcsík, amelyet méretre vágva, vízbe áztatva, megpuhítva, tüzesen forró vasrúdra tekerve formáztak, hogy felvegye az elő_ és hátlap pontos méretét és formáját.

Eddig volt a fizika és a mechanika. Most jön a kémia. Illetve az már korábban megjelent, ugyanis a fa alapanyagot valamilyen módon előkészítették a méretre vágás előtt. Például tengervízbe áztatták.

Ha sikerült összeállítani az elő- és a hátlapot a káva közbejöttével, akkor jöhet a lakkozás.

Ebbe már ne menjünk bele se részletesen, sem pedig általában, mert mind a mai napig kutatják a lakkok tartalmának és előállításának, valamint a fára való felvitelének titkait, újabban a legmodernebb tudományok legkifinomultabb eszközeivel (elektronmikroszkóp, lézertechnika stb.)

Inkább fogadjuk el azt az általános megállapítást, hogy mind a különféle tudományok művelői, mind a legkiválóbb előadóművészek egyetértenek abban, hogy a lakknak döntő fontosságú szerepe van a hangzásban.

Most akkor térjünk vissza az árveréshez, amely a hegedűszóló után vette kezdetét. Ami ritkaság – lehet, hogy ezt kellett volna előre venni – ezen az árverésen egyetlen tétel várta a licitálók ajánlatát. A kikiáltási ár 8 millió dollár volt. Innen lépegetett felfelé, félmilliónként.

Végül elérte a 10 millió dollárt és ott megállt. Az árverés vezetője még szólt néhány buzdító szót, de a jelenlevő (és a telefonról, vagy internetről) licitálók nem ajánlottak többet, úgyhogy ez az összeg lett a leütési ár. A vételár pedig jutalékokkal együtt 11.250.000 USD ami ugyan nem rekord, de azért így is tekintélyes összeg.