Párkapcsolati szakértő: Versengés, harc, játszmák és mi a vége?

Amikor Csepelen lelőttek egy tanárt és az iskolát működtető alapítvány elnökét
2024-01-08
Hawking: az emberiség nem éli túl a következő 1000 évet, hacsak nem terjeszkedik a világűrben
2024-01-08
Show all

Párkapcsolati szakértő: Versengés, harc, játszmák és mi a vége?

Fel kell figyelni rá, mert Pilát Gábor új, egyedi hangon szólalt meg a párkapcsolatokat elemző, segítő szakemberek egyre növekvő létszámú kórusában. Nem lágyan pszichologizáló, nem durván számonkérő, és azt sem akarja elhitetni velünk, mint egyes sztárpszichológusok, hogy minden mai ostoba döntésünkért kizárólag a többgenerációs családi beidegződések a felelősek. A párkapcsolati szakemberrel, ismert coach-csal a kapcsolati konfliktusok gyökereiről, a párválasztás buktatóiról és a GPS fontosságáról is beszélgettünk.

Pilát Gábor

Pilát Gábor

Előadást tartott nemrég Testiség, lelkiség, szellemiség a párkapcsolatban címmel. Feltűnt, hogy mennyire józanul, két lábbal a földön állva beszélt két ember kapcsolatáról, a buktatókról, a gyakran elkövetett hibáinkról. Talán egy kicsit túl józanul is, ahhoz képest, hogy itt jó esetben érzelmi összekapcsolódásról van szó.

Nem hiszem, hogy a valóság, a realitások józan felmérése ártana az érzelmi kötődésnek. Sőt. Először is jó lenne definiálni, mi az, hogy párkapcsolat. A kapcsolat a kap- gyökkel indul, annak az előzménye meg jó esetben az adás. Szükség van arra, hogy a kétirányú energia egyensúlyban legyen. De futkos a hideg a hátamon, amikor azt a jól ismert mondatot hallom: a másik felemet keresem. Ez egy közkeletű tévedés. Vagy inkább csapda, amibe sokan a saját akaratukból belelökik önmagukat.

Hát külön emberként, önállóan csak félember vagyok? Én bizony úgy gondolom, nagyon kiszolgáltatott helyzet, ha csak akkor tudok kerek egész lenni, amikor ott van velem „a másik felem”.

Nyilvánvaló, hogy sokkal szebb az élet, ha egymásnak támaszthatjuk a vállunkat egy társsal, de mi van akkor, ha ő egyszer csak elpályázik? Akár a kapcsolatból, akár teljesen az életből. Akkor e szerint a felfogás szerint számomra marad a „fél-ség”, vagyis a betegség?

Mert gyönyörű, érzékletes a magyar nyelv: az „egész-ség” az, ami az egészet, a teljességet jelenti. Akkor nyilván a „fél-ség” – a betegség, hiszen nem vagyok egész.

De hát valóban némiképp csököttnek, hiányosnak érzi magát az, aki nem talál társra. És ezzel a szívük mélyén még azok is így vannak, akik a külvilág felé esetleg hivalkodnak a divatos szingli léttel. Ezzel a hiányérzettel mi a teendő?

Nyilvánvalóan először mindenkinek meg kell találnia önmagát, a saját testi-lelki harmóniáját, a mindennapi örömét és az élet értelmébe vetett hitét ahhoz, hogy kerek egész tudjon lenni. Ami persze a mai zaklatott, szorongásokkal és harcokkal teli világban nem könnyű feladat. De igazából csak ilyen állapotban tud,- illetve lenne szabad – egy másik ember felé fordulni. Persze az, hogy egyáltalán összeillenek-e, csak később fog kiderülni.  És csakis akkor, ha mindketten önzetlenül kiteszik a saját puzzle-darabjaikat az asztalra, és akkor egy idő után (mert ezek megismeréséhez is idő kell), majd meglátják, hogy illeszkednek-e a puzzle-darabok egymáshoz, vagy sem. De abban a pillanatban, amikor nem vagyunk teljesen őszinték, akkor a másiknak még lehetősége sincs felmérni, hogy csak egy kicsit kellene csiszolni a részeken, és akkor majd összeillenek, vagy annyira szögletes az egyik és annyira kerek a másik, hogy lehetetlen valaha is összeilleszteni őket.

Élet egy idegennel?

Miért érezzük úgy még egy hosszabb kapcsolatban is egy-egy nagyobb konfliktus idején, mintha hirtelen egy idegen emberrel találnánk szembe magunkat?

Párkapcsolati konzultációkon gyakran hallom én is: Nem tudom, hogy kivel éltem tíz évig. Mert ez, ami most történik, ahogy a párom most viselkedik, nem az, amit tíz éven keresztül hittem róla. Mi történhetett? Nagy valószínűséggel a felek nem mutatták meg már az elején őszintén az igazi tulajdonságaikat, a vágyaikat. Talán félelemből, talán hiúságból, de lehet, hogy a túlcsorduló érzelmek miatt köd ült az agyukon, esetleg valamiféle megfelelési kényszernek engedelmeskedtek. Vegyük mindjárt a szexualitást. Egy férfi például 22 év után lépett le a házasságából, mert volt egy olyan szexuális vágyfantáziája, amit soha nem mert elmondani a feleségének.

Mert, hogy mit szólna hozzá?! És elment és megtalálta azt a párját, akivel ezt meg tudta élni. Aztán néhány év után találkoztak, és amikor a volt férj akkor már fesztelenül, tét nélkül, elmesélte a dolgot, a felesége mosolygott: apukám, nagy hülye vagy, mert az nekem is megfordult a fejemben. Tragikomikus helyzet.

Ha filmen látjuk, talán csak mosolygunk azon, ha két szereplő elmegy egymás mellett, a nélkül, hogy felismernék egymás igazi valóját. De egy kapcsolatban az ilyesmi vérre megy.

De hiszen az ember az élete során változhat. Nyilván a szexualitása is alakulhat. Az egyik emberben esetleg elmélyül a partnere iránti vonzalom, míg a másik – akár öntudatlanul is – valami újdonságra vágyik, és ezáltal nyitottabbá válik a külső csábításokra.

Ez így van, de a tapasztalat szerint a temperamentum, és általában a szexualitás iránti vágy intenzitása – a természetes hullámvölgyeket kivéve – rendszerint nem változik. Ezek az ember alapvető tulajdonságai. És ha az elején nem vagyunk őszinték a másikhoz ezen a téren is, ha nem mondjuk el, hogy mire vágyunk, később már nem is fogjuk bevallani, mert valahogy kellemetlennek találjuk. Dolgozik a megszokás, a beidegződések, és úgy gondoljuk, a másik nagyon meglepődne, ha valami új dolgot tapasztalna nálunk. Hiszen nem ilyennek ismert. És ekkor megjelenik az egyik félnél a tűrés. Tételmondat a Toldiból: Tűrte Miklós, míg tűrhette. De aztán repül a nehéz kő… És a valódi vágyaira kielégülést nem találó ember esetében nem csak kifelé tud repülni az a malomkő, vagyis, hogy előbb-utóbb külső kapcsolatot keres, füllenteni, netán alakoskodni kezd. Az a kő az illető bensőjére is rátelepedhet, rettenetes súllyal.

Azt pedig úgy hívjuk, hogy elfojtás. Mindkét eset nagyon rossz következményekkel jár. „Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni”- írta egykor Weöres Sándor.

Vizet prédikálunk és bort iszunk

Hogyan történik, hogy az ember, a legjobb meggyőződése ellenére egyszer csak egy rossz pályára kerül?

Az ember olyan, mint a fa: gyökér, törzs és lombkorona. Derékvonalig a test, középen a lélek, fölül a szellem. Mindegyik résznek szüksége van táplálékra, és, ha megkapja, szabadon áramolhat benne az energia. De, amikor mondjuk, a test vágyai nem elégülnek ki és emiatt elkövetek valamilyen etikátlanságot, nemcsak a másik ellen, hanem saját magam ellen is vétek. Tudathasadásos állapot, amikor mások a hangoztatott elveim – és mást csinálok. És akkor jön a lelkiismeret-furdalás, az a kellemetlen, nyomasztó érzés. Mint a görcsök a fán, görcsök a lelkünkön. Ami azt is eredményezi, hogy nem tud áramolni az energia föntről le, meg lentről föl. És valahogy helyre kell hoznunk magunkban ezt a nyomasztó, skizofrén állapotot. Az lenne a jó, ha rá tudnánk nézni önmagunkra és hoznánk egy döntést, hogy mostantól hogyan fogunk működni.

Ehelyett azonban általában önigazolást keresünk a cselekedetünkre, majd bűnbakot, aki miatt elkövettük. Nem én vagyok az oka, hanem a másik. Ráadásul még ki is terjesztjük az ítéletünket.

Mert minden férfi disznó…. vagy, mert minden nő egy… És felhorgadó érzéseink akár a gyűlöletig is fokozódhatnak.

Akkor tehát nem lehet megállítani az ilyen spirálisan lefelé tartó folyamatokat?

Azt gondolom, először is meg kellene előzni, helyes párválasztással. A hozzánk illő, megfelelő ember kiválasztása mindennél fontosabb. Mindenekelőtt őszinte megnyilvánulással kell kezdeni. Aztán megnézni, hogy erre a másik mit és hogyan reagál. Ha ilyeneket mond: Megőrültél, milyen furcsa vagy, hogy képzeled ezt, téged meg hogy neveltek? Ha nem figyel odaadóan és nem próbálja megérteni az övétől eltérő álláspontot is, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy a számunkra megfelelő emberrel állunk-e szemben. Az a tapasztalatom, ha a két fél között a legfontosabb dolgokban nincs egyetértés, annak a kapcsolatnak nincs jövője.

Kétélű kompromisszum

Hiszen azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást.

Bizonyos dolgokban persze így van. Mondjuk,- bár ezen a területen sem lehet általánosítani – a sötéthajú férfiaknak rendszerint nagyon tetszenek a szőke nők. Vagy, ha valaki szeret irányítani, mindent megszervezni, a másik meg inkább a háttérbe húzódik, akkor boldogok lehetnek abban, ahogy kiegészítik egymást. De szerintem a jó párkapcsolathoz két embernél a legeslegfontosabb dolgoknak szinte tökéletes egyezőségben kell lenni. Zéró toleranciával. Tudom, hogy ezzel nagyon magasra tettem a lécet. Ráadásul azt nem is lehet pontosan megmondani, hogy mik a legfontosabb dolgok, mert ezek egyénenként és páronként változnak.

De mondjuk, a hittel kapcsolatos meggyőződés, a materializmus, illetve idealizmus kérdése, a szexualitás, a munkához és felelősség-vállaláshoz való viszony ilyen lehet.

Ezeknek a két embernél tökéletes összhangban kell lenni ahhoz, hogy harmonikus kapcsolatban tudjanak élni és nagyjából megelőzzék az igazán mély konfliktusokat.

És az összes többi területen is csak annyi kompromisszumot szabad vállalni, amit az ember önzetlenül tud megadni és nem érzi veszteségnek, nem éli meg lemondásnak. Ugyanis, ha valamit lemondásnak él meg, akkor rossz érzés, egyfajta visszatartás telepszik a kapcsolatukba.

Sokan meg éppen azt állítják, hogy a jó párkapcsolat titka, ha képesek vagyunk a kompromisszumokra.

A mindennapi, apró dolgokban nyilván tudni kell odaadónak és nagyvonalúnak lenni a másikkal szemben, tudni kell megegyezni. De a nagy kompromisszumoknak nem mindig győzelem az eredménye. Tiszteletre méltó, ha egy pár egy mély konfliktus során konstatálja, hogy bizonyos dolgokban nagyon távol vannak egymástól, de azt is mondja:

emiatt nem szeretnénk elveszíteni egymást. Kezdjünk el araszolni egymás irányába. Én egy kicsit leadok a vágyaimból, te egy kicsit megfeszülsz, bearaszolunk a középvonalig, ott összeér a kezünk, és jön a boldogság.

Nos, ezt fizikailag meg lehet csinálni.

Be lehet araszolni a középvonalig, csakhogy gyakran akkor sem jön a boldogság. Ugyanis, ha az egyik túl sokat leadott a vágyaiból, a másik meg igen csak megfeszült, akkor beértek ugyan a középvonalhoz, saját maguktól viszont eltávolodtak. És az eredmény: két „másfeles” ember.

Talán az a baj, hogy az ember egyszerre szeretne kötődni és szabadnak lenni?

A múltkoriban egy legénybúcsús csapattal találkoztam. A vőlegényen rácsos póló, a képen egy pasas belülről fogja a rácsot, fölötte a felirat: A szabadság vége. Az jutott eszembe, ez a házasság még el se kezdődött, és már csak napjai vannak hátra. Mert a szabadságáról nem mondhat le az ember.  Persze a szabadság a párkapcsolatban bizonyos keretek között tud megvalósulni. Hogy hol húzzuk meg a határokat, arról a két félnek meg kell állapodnia. Ha túl szűkek a keretek, akkor az ember korlátozva érzi magát. De ha nincsenek korlátok, az nem a korlátlan szabadság, hanem az anarchia. Azonban, ha értékálasztásaikban két egymáshoz illő ember találkozott, és mélyen szeretik egymást, akkor felelősséget tudnak vállalni a tetteikért.

Gresham törvénye

Feltehetően azért a mai rohanó, ezernyi impulzussal teli világ a párkapcsolatokba is belerontott.

Köztudott, hogy az utóbbi évtizedekben az élet kényszerei miatt megváltoztak a férfi-női szerepek. A napi egzisztenciális nehézségek, vagy éppen a gyereknevelés kérdései sem teszik könnyebbé a helyzetet. Versengés, harc, játszmák jellemzik a párkapcsolatokat is. És azt kell mondjam, az ilyen versengésben mindig az alacsonyabb szinten lévő nyer. Ez Gresham törvénye. Ő neves bankár, tőzsdealapító, I. Erzsébet királynő pártfogoltja volt és bebizonyította, hogy például két pénznem versengésében is mindig a gyengébb fogja kiszorítani az erősebbet.

Az aranyat elteszik, és a rosszabb pénzt használják a mindennapokban. Ennek következtében a jobb minőség megmarad egy szűk kör kezében. Ez a párkapcsolati valóságra is érvényes.

A hülye játszmákban rendszerint az győz, aki az alacsonyabb színvonalat képviseli. De nézzünk körül, milyen sok területen így van ez. A mulatós kiszorítja az értékes klasszikus zenét. A valóságshow az intelligencián és műveltségen alapuló szellemi vetélkedőt.

Ez nem hangzik túl optimistán a jövőt, akár a párkapcsolatok jövőjét illetően sem.   

Keveset beszélünk arról, hogy az eredeti test-lélek-szellem hármasból az idők folyamán valahogy elkezdett kikopni a lélek. Heves a kezdeti szerelem, túlteng a szexualitás, meg a tudatos megfontolás és kevesebb a valódi, önzetlen odaadás, a jóság, a szeretet és támasz. Hiány van valódi férfi-energiából és valódi női energiából.

Férfinek is, nőnek is újra kell teremteniük az energiáikat, hogy együtt, hosszú távon valami magasabb rendűt, egy új és tartós közösséget hozzanak létre, amely ellenáll a külső hatásoknak.

Közösség – egy kis szójátékkal azt is mondhatjuk: legyen közös egük. És mindkettőjüknek azonos címet kell beírniuk a GPS-be. És most ne az autóban lévő útvonaltervezőre tessék gondolni.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.