Mintegy 100 évvel ezelőtt világszínvonalú művészeti magángyűjteményekkel találkozhatott Magyarországon, aki érdeklődött Európa festészeti, szobrászati és ötvösművészeti kincseinek legjobb darabjai iránt. Ma a művek döntő többsége külföldön található.
A kiegyezés után magyarországi lakásokban, palotákban rendkívüli értékeket gyűjtött össze a feltörekvő nagypolgárság. A gyűjtemények létrehozásában a befektetési cél mellett kultúrmissziót, a zsidó születésűek asszimilációs lehetőséget láttak. Egy-egy ilyen kollekció értéke – feltételezések szerint – felér a mai teljes magángyűjtői állományéval. Igaz ez? – kérdezzük Molnos Péter művészettörténészt.
Gyors becslést kellene csinálnunk. Annak idején a 19. és 20. század fordulóján, meg a századfordulót követő másfél évtizedben voltak olyan gyűjtemények, Nemes Marcellé, Kohner Adolfé, illetve Hatvany Ferenc, vagy Herzog Mór Lipót kollekciója, amelyekben voltak Van Gogh-ok, Cezanne-ok , Monet-k, Manet-k, Rembrandtok is. Ha ezekből kiemeljük az egyik legértékesebbet, mondjuk Rembrandtól A tollaskalapos férfi című képet, amely egykor Nemes Marcell gyűjteményét gazdagította, az most legalább 200-300 millió dollárt érne el aukción, de talán többet is. Mai értéken számolva 30-50 milliárd forintra taksálható kép szép számmal volt Magyarországon ebben az időben. Ha a legjobb Van Gogh-okat nézzük, azok is 100-150 millió dollárt érnének. A nagy váltás az 1910-es években kezdődött, amikor a nemzetközi piacokon a külföldi képek árai jelentősen megemelkedtek, pl. a francia impresszionisták, a posztimpresszionisták, de a régi mesterek is. Az évtized végén ráadásul megcsappantak azok a hatalmas vagyonok, amik a kiegyezés után, az Osztrák-Magyar Monarchia évtizedeiben akkumulálódtak az országban. Ez a két folyamat érthetően abba az irányba hatott, hogy a magyar gyűjtők saját hazájuk művészete felé fordultak, a külföldi képeiket pedig lassanként eladogatták. Óriási veszteségeket okozott az első világháború, Trianon, majd jött a gazdasági világválság. Ez utóbbi néhány hazai gyűjteményt sajnos nagyon megtépázott, például Kohner Adolfét, aki az 1920-as évek végén vagyonának jelentős részét elvesztette, így sorban eladogatta a külföldi képeit, majd 1934-ben szinte az egész kollekciót elárverezte. Így vesztettük el például Cézanne híres fekete órás csendéletét, vagy éppen Van Gogh-tól az Olivaerdő című remekművet.
Forrás: Wikimedia commons
Ezekben az években a legnagyobb magyar gyűjtő, Nemes Marcell is meghalt, majd 1937-ben Kohner is elhunyt. Maradt az élvonalban Herzog Mór Lipót és Hatvany Ferenc gyűjteménye. A tulajdonosok és örököseik zsidó nagypolgárok voltak, rövidesen menekülni kényszerültek. A gyűjteményeket szétrabolták, a maradékot az utódok kénytelenek voltak eladni az államnak, a maradékot esetleg külföldre vitték. Herzognak és Hatvanynak még megvoltak a képei 1945-ig, de azokat elvitték a nácik, vagy döntő részüket az oroszok. Sok műtárgy elpusztult, a maradékot pedig az örökösök magukkal vitték külföldre.
Igazi műgyűjtemények hazánkban csak a 19. század második felétől épültek ki
A tudatos műgyűjtés kezdete mikorra datálható? A magyar arisztokrata várkastélyokban nyilván évszázadok óta léteztek képtárak az ősök portréival.
Ez a kérdés messzire vezet. Az arisztokraták az elmúlt 400-500 évben természetesen gyűjtöttek, de ezek a gyűjtemények nem kifejezetten képzőművészeti kollekciók voltak, hanem úgynevezett ritkaság vagy érdekesség kabinetek, Kunst und Wunderkammerek, amikben a festmények és szobrok mellett ott volt a díszes fegyver, a teknőspáncél, a narvál agyar, drágakövek, vagy egy-egy érdekes alakú fosszília. A magyar festészet csak a 19. század második felétől válik önálló entitássá. Addig főként osztrák freskófestők neveit lehetne sorolni, az első figyelemreméltó magyar, vagy magyarnak vélt mesterek a javarészt az egyházi táblakép festészetben működtek. Barabás Miklóstól, Marastoni Jakabtól, Borsos Józseftől és társaiktól, a romantikus történelmi festészettől keltezhetjük a hazai festészet megszületését. A 19. század közepétől már épültek a művészi festészetre és szobrászatra koncentráló komoly arisztokrata gyűjtemények is, amikben nemcsak az elődök portréi voltak, hanem németalföldi képek, olasz reneszánsz és barokk festők, francia rokokó alkotók munkái. Közülük a leghíresebbé az Andrássy-gyűjtemény vált. Idősebb Andrássy Gyula gróf, a Monarchia kiegyezés utáni külügyminisztere, a tiszadobi kastély építtetője az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat első elnökeként (1861-67) szerzett múlhatatlan érdemeket. Összefogta és fellendítette a magyar képzőművészeti életet. Programszerűen gyűjtött, mint az Andrássy-gyűjtményt még a 18. század végén megalapozott Szapáryak, a Festeticsek. Vásárolt egy, a saját korában Rembrandtnak hitt önarcképet Londonban, és még pár jelentős képet. A Rembrandtról később kiderült, hogy nem eredeti, hanem egy követői munka. Az ő hagyományát a fia, ifjabb Andrássy Gyula gróf folytatta, aki szintén mintaadó gyűjtővé vált. Elsőként fordult a francia modernek felé, barbizoni mestereket gyűjtött, sőt, Claude Monet és William Turner képpel is büszkélkedhetett. Azzal is kiemelkedett az arisztokraták köréből, hogy igen tudatosan megjelenítette a gyűjteményét a magyar sajtóban, élénk szalonéletet folytatott a Fő utcai palotájában, így a korabeli polgárság, amely megjelent ezeken az eseményeken, láthatta, hogy a műgyűjtés meg a mecenatúra hozzátartozik az elit életéhez. Fontos momentum: Andrássy egy házban lakott a Hatvany Ferenccel, a palota Fő utca felőli részét ugyanis a gróf bérbe adta. Nyilván emberi kapcsolatban is álltak egymással.
Forrás: Wikipedia
És ez nagyon szépen szimbolizálja azt, hogy pont a századforduló korszaka a váltásnak az a periódusa, amikor az arisztokrácia helyét a műgyűjtésben és a mecenatúrában átveszi a zsidó származású nagypolgárság.
A gyűjtemények létrejöttéből mit profitált az átlagember?
Ezek a gyűjtők szinte kivétel nélkül nyitott gyűjteményeket hoztak létre, ami annyit jelent, hogy nemcsak, hogy újságokban, folyóiratokban, társasági lapokban jelentek meg cikkek ezekről a kollekciókról leírásokkal, meg fotóriportokkal, hanem személyes bejárásokat is szerveztek. Működött egy Szent György Céh nevű egyesület, ami a magyar gyűjtőket és művészeket fogta össze. Ők rendszeresen szerveztek lakás, illetve gyűjtemény látogatásokat. Adott alkalommal például 80-100 ember végigmehetett Kohner Adolf Damjanich utcai palotáján. Mindenki, aki jelentkezett és tagja volt ennek az egyesületnek, személyesen látogathatta a gyűjteményeket, amelyek, hangsúlyozom, igen nyitottak voltak. Ha külföldről jött egy híres értelmiségi, például Thomas Mann, megnézte Hatvany Ferenc gyűjteményét, konferenciákra meghívott tudósok, művészettörténészek is gyakran mentek mondjuk Herzog Mórhoz és a többi gyűjtőhöz. Mann meglátogatta Lukács György apját, Lukács József bankárt is, aki szintén jelentős magyar festészeti anyagot hozott össze.
A legalább fél tucat Van Gogh-ból ma már egy sincs magyar kézben
Említette, hogy a nagy gazdasági világválság után a magyar alkotók felé fordultak a gyűjtők.
Ez talán hatványozottabban érvényes a jelenre, a mai magyar gyűjtő szinte kivétel nélkül a magyar festészetre koncentrál. Az mindenesetre kijelenthető, hogy a 20. század első két évtizedében keletkezett kollekciók közül Nemes Marcell, vagy Hatvany gyűjteménye pénzben egymagában többet érne, mint a ma magánkézben lévő teljes anyag.
Forrás: Wikimedia
Persze a kulturális érték az más dolog. Mindenkinek a saját hazája művészete a legkedvesebb, de, hogy az arányokra rávilágítsak, ma a teljes múzeumi és magángyűjtői állományban csak egyetlen Cezanne festmény található, az a Tálaló című kép, amit Hatvany Ferenc ajándékozott a Szépművészeti Múzeumnak. Annak idején Nemes Marcellnél hat Cezanne volt, Kohnernél és Hatvanynál és másoknál is létezett egy-egy, tehát legalább tizenkettő lehetett az országban. Van Gogh ma nincs egy sem, anno ebből az életműből is akadt legalább fél tucat hazai magánkézben.
Elveszett örökség című könyve feltárja a hiányokat. Honnan tudjuk, hogy mely képek nincsenek jelen a hazai múzeumi szférában?
A Szépművészeti Múzeum irattárában szerencsére számos dokumentum maradt fenn a magángyűjteményekről is, hiszen a tulajdonosok szoros kapcsolatban álltak az intézménnyel, különösen Petrovics Elek (fő)igazgatása idején. Ha egy festményt külföldre akartak vinni, mondjuk kölcsönözni valamilyen kiállításra, a kiviteli engedélyt a Szépművészeti Múzeumban állították ki. De egyéb forrásokból is rekonstruálható volt, hogy mekkora a veszteség. Beismerhetjük: nagy. 1919-20-tól kezdve innen csak kifelé mentek azok a nemzetközi képek, amik külföldön is érdekesek. 1945-ben, 1947-ben, 1956-ban pedig sokan elhagyták az országot, ez műtárgy mozgásokat is jelentett. Vagy már korábban eladták fű alatt külföldre a megmaradt anyag nemzetközi piacon értékesíthető darabjait, vagy elvitték magukkal. Megtehették azért is, mert itthon a valódi műkereskedelem az államosítással megszűnt, csak pszeudo piac működött. A magyar festészet azért maradt itt, mert az sohasem volt igazán érdekes külföldön, a legjobb vevők mindig a magyarok voltak. Ezért a magángyűjtemények 99 százaléka magyar festészetre koncentrál, jelentős külföldi régi mester, vagy külföldi modern nem is nagyon maradt magánkézben. Akadnak persze kivételek, de azok erősítik a szabályt.
A magyar festészet ritkán érdekli a külföldi gyűjtőket
A hiányok összegzése nem valamiféle keserű pohár, amibe kellemetlen belekortyolni?
Fájó dolog ilyen nagy veszteséggel szembesülni. A könyvet egyebek között azért írtam, hogy vegyük számba, hogy melyek azok az egykor idehaza volt jelentős művek, amiket a világ híres múzeumaiban megcsodálunk, mint a festészet és szobrászat történetének remekműveit. Amelyekről azonban nem tudjuk, hogy egykor magyar lakásokban, palotákban, vagy kastélyokban függtek. JJó, ha egyrészt ezt tudatosítjuk magunkban, másrészt ébredjen rá a külföld is és vezesse be a saját művészettörténet írásába, hogy ezek a képek valaha magyar magángyűjtemények részét képezték. Mivel a hazai múzeumok nem jeleskedtek a műtárgyak történetének – a provenienciák – pontos vezetésével, Magyarország sok éven át elhanyagolta, hogy származás tekintetében magához kösse e műtárgyakat. Ezek az adatok sokszor hiányoztak a festők monográfiáiból, a múzeumok, képtárak lajstromaiból. Az utóbbi években sikerült előmozdítani, hogy a világ nagy múzeumainak szakembereiben tudatosuljon, hogy egy adott műtárgy hajdan magyar magángyűjteményt gyarapított.
A 20. századi magyar festészet manapság érdekes-e a nemzetközi piac számára.
Ritkán, és nem mindig csak a színtiszta művészi kvalitás miatt. Egy külföldi kurátor, vagy művészetszerető ember kíváncsiságát felkeltheti a téma, vagy a szellemiség. A női festők kultusza például nagyon meredeken emelkedik, a magyar női festészet igen jellegzetes és erős fejezete a hazai szcénának. Ilyen szempont alapján beválogathatnak egy-egy tematikus kiállításra magyar képeket. Például egy jellegzetes irányzat, mondjuk az art deco divatba kerülése behozhat magyar művészeket a nemzetközi színtérbe. A kevésbé jelentős alkotók ilyen „surranó pályán” sokkal hamarabb eljuthatnának a világhírnévhez, mint a nagy nemzeti klasszikusok, akiket mi sokkal nagyobbra tartunk, Rippl-Rónaitól Csontváryn át Szinyei Merse Pálig – és így tovább. Az elmúlt évtizedekben például a magyar származású híres indiai művésznő, Amrita Sher-Gil munkássága váltott ki nagy érdeklődést a nemzetközi színtéren. Hatalmas pénzekért keltek el a képei a jelentős külföldi aukciókon. Persze jó festő volt, de emellett az érdekes élettörténete, meg a női festészet felfutása együtt segítette gyors nemzetközi karrierjét
Ha egy intézményben vannak műalkotások, azt magángyűjteménynek tekintjük, vagy hivatalosnak?
Létezik intézményi gyűjtés, amikor egy nagyvállalat, vagy bank kiépít egy gyűjteményt, ami szerintem magángyűjtemény, mert nem az állam végzi a szerzeményezést. Ez nem elég erős Magyarországon, és nem is nagyon látok bele, mert cégek általában már kortárs műveket gyűjtenek, én pedig elsősorban az 1945 előtti festészettel és műgyűjtéssel foglalkozom. Ha jól emlékszem, az MKB könyvet is jelentett meg gyűjteményéről. A vállalatok általában megjelenítik a gyűjteményüket, hiszen az reprezentációs célt is szolgál.
