Több mint negyed évszázad erdőjárás, barangolás után, a magabízó ember bizony azt hiheti, hogy már mindent látott, úgy ismeri kedves pagonyát, mint vénülő, kérgesedő tenyerét. Sokat látott, de nem mindent! Mert a minap olyan tünemény került elém, amire – egy hosszú élet során – jó, ha millió az egyhez az esély. Vadmacska jár a Budai-hegységben!

Elsőre bizony nem ismertem fel. Ami furcsa, mert évtizedes megfigyeléseimre támaszkodva szinte egy-egy villanásból is azonosítom a bokor alá, csalitosba becsusszanó állatokat, vagy éppen a lombkoronában suhanó, cikázó madarakat. De ez elsőre bizony nem volt meg.

A János-hegytől nyugatra, egy ritkás ligeterdővel rakott fennsíkon haladtunk, túráztunk. A szikrázó kék égről tavaszt ígérve sütött le ránk a Nap, a zsák alatt megmelegedett a hátunk. Fene gondolta volna, hogy így ránk melegszik az idő!

A fennsíkon a ritkás, ligetes tájnak hála, dús aljnövényzet volt, szalmasárgán fedte az emberek által alig járt, rejtett ösvény két oldalát a tavalyi fű. Heverni csábított a napsütötte, erdei szőnyeg.

Ebből kelt fel előttünk, bő 40 lépésnyire az első pillantásra ismeretlen állat. Nicsak, egy nyúl! – örült meg neki társam, de én bizony kételkedtem, mert az a valami nem nyúl módjára emelgette a fenekét, hanem szép egyenletesen, ringó háttal ballagott előttünk.

Léptünk még kettőt jobbra, hogy teljes hosszában belássuk a platót, aztán csendben megálltunk. Tartva a távolságot megállt erre az állat is, bal válla fölött visszanézett ránk – egyenesen bele 8×56-os keresőtávcsövem rászegezett lencséjébe.

Kishíján az ütő is megállt bennem!

Méretes, házi rokonánál lényegesen nagyobb, inkább sötétszürke, cirmos vadmacska volt, háttal állt, így tisztán láttam el nem vékonyodó, vastag szőrrel fedett, sötét, kontúros gyűrűkkel díszített farkát.

Széles, rőtbe hajló pofáját kétoldalt hosszú szőrök tették még tekintélyesebbé.

Fotó: illusztráció https://www.tiszatoelovilaga.hu/vadmacska/

Tizegynéhány másodperc telhetett el, néztük egymást. Nem tudhatom, hogy ő mire gondolt, de én már akkor biztosan tudtam, hogy aligha megismétlődő pillanatokat élek meg.Aztán a macska elunta a nézelődést és minden különösebb sietség nélkül tovább indult, balra térve beballagott a sombokrok sűrűjébe.

Percekig álltunk még ott társammal, szó alig esett, csak idő múltával kezdtük felfogni, hogy mit is láttunk.

Vadmacskával szabad természetben, pláne verőfényes nappal összeakadni kivételes szerencse.

Fekete István író, akinél csak kevesen tudnak többet a hazai erdőkről, Rózsakunyhó című, vadászélményeit összegyűjtő kötetében írja, hogy sok évtizedes cserkelés, lesvadászat és erdőjárás során egyre csak várta, hogy szeme elé kerül a rengeteg erdő örökké rejtőzködő, inkább csak éjszaka mozgó, akkor is óvatosan osonó cirmos macskája – de bizony neki ez nem jött össze.

A vadmacska a háborítatlan hegyvidékek, vegyes erdők ritka lakója. Jellemzően a táplálkozási lánc csúcsán helyezkedik el, minden magánál kisebb állatot, rágcsálót, madarat, de akár gyíkot is elfogyaszt.

Macskamódra vadászik, settenkedik, lapul, majd nagyot ugrik, s ha elvéti a prédát, nem üldözi, inkább úgy tesz, mint ha éppen így tervezte volna el az egészet – és unottan eloldalog.

Magányosan él, párját csupán a télvégi koslatási időszakban keresi – meglehet, éppen ebben az ügyben járt előttünk, s ezért pillanthattuk meg fényes nappal az egyébként roppant óvatos, rejtőzködő állatot.

Ám az is meglehet, hogy mint afféle macska, kifeküdt napozni a száraz, meleg fűbe és éppen ebben a mulatságában zavartuk meg.

Természetes ellensége szinte nincs, furcsamód, legnagyobb veszélyt rá nézve közeli rokonai, a házimacskák jelentik.

A hazai vadmacska állomány genetikai értelemben ma már erősen szennyezett, hiszen a vad példányok – minden erkölcsi aggály nélkül – párosodnak a települések szélén kóborló házi kollégákkal, az így faodvakban, rejtett üregekben vakon és gyámoltananul megszülető hibrid csemeték már nem tekinthetők tiszta vérű vadmacskáknak. Tiszta szerencse, hogy ez őket egy cseppet sem zavarja.

Ennek ellenére a nemzeti parkok munkatársai igyekeznek feltérképezni a hazai vadmacska állomány genetikai állapotát, ami nem könnyű feladat, hiszen – amint azt említettük – a vadmacskát nem könnyű kézre keríteni.

A mi, lakott területtől bő két-három kilométeres távolságban megpillantott macskánkat is igyekeznek most kameracsapdák elé csalni – bízunk abban, hogy sikerül.

A fokozottan védett, ritka vadmacskát idén az év emlősének választották, a sors ritka kegye, hogy éppen ennek az esztendőnek az elején sikerült távcsővégre kapni!