A szociális média annyira uralja már életünket, hogy aki nincs fent az interneten, nem „kommentel” és osztja meg élete képeit, az nincs is, viccelődnek sokan. Az emberek többsége okostelefon nélkül szinte még a szomszéd szobába se megy át, és bár úgy tűnik, mindenki folyamatosan olvas, vagy ír, Európában – hazánkat is beleértve –, minden negyedik ember funkcionális analfabéta. Ki érti ezt?
Ahhoz, hogy fennmaradjon, minden élőlénynek értelmeznie kell a környezetéből érkező jeleket, jelrendszereket. Minél fejlettebb egy élőlény, minél bonyolultabb természeti-társadalmi viszonyok veszik körül, annál több információt kell ehhez megértenie Az egyre bonyolultabbá váló emberi társadalom egyik legfontosabb jelrendszere a nyelv, erre épült rá aztán az írás. Az olvasás azonban nem csak kizárólag az írott szöveg, hanem az összes körülöttünk lévő jelrendszer értelmezését jelenti. Jól olvasni bizony nehéz.
Volt nekünk a múlt század közepe táján egy Péchy Blanka nevű, törékeny, de vasakaratú színésznőnk, aki életcéljává tette a magyar nyelv művelését és a beszédkultúra fejlesztését. Ennek érdekében szívós munkával létrehozta a Kazincy-versenyt. Ezeken a versenyeken semmi mást nem kell tenni, mint értelmesen és szép kiejtéssel felolvasni egy kötelező és egy szabadon választott, értekező próza műfajú szöveget. Aki még sosem próbálta, nem is tudja, milyen nehéz feladat ez. Mert, ahogy nem avat íróvá senkit csupán a betűk ismerete, de még az illető internetes oldalának esetleg napi több ezer „lájkolója” sem, az olvasás is sokkal több, mint a betűk felismerése és a szavak kiolvasása.
Olvasáson az írott nyelv által hordozott nyelvi jelentés megalkotásának képességét értjük. Két alapja van: a nyelvi megértés és a dekódolás.
(Wikipédia)
Csak ezt a meghatározást sem olyan egyszerű megérteni.
Az „érted-e, amit olvasol?” alapkérdés, mely már a Bibliában is szerepel. A történet szerint Fülöp apostol találkozik egyik útján az etióp kincstárnokkal, aki Ézsaiás próféta könyvéből olvas. „Vajon érted-e, amit olvasol? „- kérdezi meg tőle. (Apostolok Cselekedetei 8, 30-31).
A kincstárnok megértette, mikor magyarázatot kapott, de mi mivel magyarázzuk, hogy miközben fennen hangoztatjuk tudományban elért sikereinket – ami igaz – 15 éves gyerekeink a háromévente végzett PISA felméréseken, mely a legátfogóbb és legnagyobb presztízsű nemzetközi oktatási vizsgálat, ráadásul a helyi oktatáspolitikák megítélésének legfontosabb mércéje, rendre közepes-gyenge eredményt érnek el? Ezeken a teszteken pedig nem versenyfeladatokat adnak fel, elsősorban a mindennapi életben használható tudást vizsgálják, az alkalmazott matematikai és természettudományi műveltség mellett a szövegértést. De aki nem tud jól olvasni – esetleg még a szavak helyes kiolvasása is nehezen megy -, annak nincs ideje a feladat megértésére sem, nem hogy megoldására. Ha belegondolunk, tulajdonképpen egész életünkben szöveges feladatokat kell megoldanunk. És hányszor kell még a sorok között is olvasni!
A tudás hatalom, mondták régen, és ez igaz ma is, ha mást is értünk a „tudás” és a „hatalom” szavak alatt. A nyelv is, az emberi társadalom is változott és változik. Az i.e. 4. évezredtől kezdve az ókori Egyiptomban például féltékenyen vigyáztak arra, ki tanulhat meg írni, olvasni. Minden bölcsességük ellenére sem ismerték fel, hogy valószínű csak kötelezővé kellett volna tenniük, a többség kedve rögtön elmegy tőle. A héberek, akiknek írása minden alfabetikus (betűírásos) írásrendszer ősén, az i.e. 1050-től kialakult föníciai ábécén alapult, már az egészen kicsi gyerekeiket megismertették a betűkkel. Nem véletlenül nevezték őket a Könyv népének. Náluk gyakorlatilag mindenki tudott olvasni. De még a Római Birodalom fővárosának, Rómának népe is adott arra, hogy taníttassák gyerekeiket. Még a legszegényebbek számára is megfizethető volt a nyilvános iskola, ahol az akkor is rosszul fizetett pedagógusok okították írásra, olvasásra, egy kis számolásra az aprónépet.
Hogyan jutottunk odáig, hogy ma, mikor annyi lehetőség van mind az oktatásra, mind a tanulásra, az európai lakosság negyede épp csak hogy ismeri a betűket, legalább harmada egyáltalán nem olvas könyveket? Nem érzi szükségét. Az emberek többségének a mindennapok során nincs, vagy kevés szüksége van a funkcionális literációra, azaz írni-olvasni-számolni tudásra, ott a számítógép, az internet, ahol alapszintű olvasni tudással is egész jól el lehet boldogulni. Amit pedig kevesebb munkával is el lehet érni, azért ugyan ki dolgozzon többet? Ezt már a kisiskolás is érzi, csak nem tudja, hogy eredményes tanuláshoz elsődleges az írott nyelvhasználat megfelelő szintű elsajátítása.
Analfabétának nem illik lenni, de ki törődik azzal, hogyan fogalmaz meg valaki bármit is írásban, ha az illető élénk csevegő, ismeretei, ha nem is mélyek, de széleskörűnek tűnnek? Igaza lesz Vilém Flusser-nek, aki szerint
A jövőben már csak a történészeknek és más szakembereknek kell írni és olvasni tanulniuk?
Olvasni ugyan ma még tanítanak Amerikában is, de a kézírás tanítását már több államban feleslegesnek tartják. Nálunk is vannak, akik egyetértenek ezzel – de az illetők egészen biztosan nem idegtudósok. Még az ujjakkal való dobolás is segíti az agytevékenységet, hogyne lenne nagy szerepe annak, amikor valaki írni tanul, illetve ír! És mennyire más élmény elolvasni valamit, mint filmen látni! Olvasás közben saját élményeink, ismereteink, saját fantáziánk segítségével keltjük életre az olvasottakat, míg a film mindezt készen kínálja. Nincs semmi baj a jó filmekkel, és szó sincs arról, hogy minden könyvet magas színvonalon írtak. De a két élmény feldolgozása egészen más agyi tevékenységet követel, és amit az olvasás ad, azt a film nem pótolhatja.
Bár a Gutenberg-galaxis végét, azaz a könyv, a nyomtatott sajtó halálát McLuhan már 1962-ben, mikor még 30 évre voltunk az internettől, megjósolta, és szerepe valóban leértékelődött, azért talán még nincs minden veszve.
Jó dolog – nem csak a fák védelme szempontjából – az e-könyvolvasó, melyeken akár nagyobb könyvtárnyi könyv is elférhet, de nem nehezebbek egyetlen vaskosabb kötetnél, jó akkor is, ha az új könyvek illatát, egy új, vagy különleges, régi könyv megérintésének varázsát nem is adja vissza. Bár ki tudja, mire nem lesz képes a technika csak pár év alatt is.
Még mindig vannak emberek, akik együttérzéssel gondolnak híres írók, mint Dickens, Gorkij, Móra, Móricz hőseire, szegény kisdiákjaira, akik számára a könyv tette az életet elviselhetővé, ízesítette meg silány és kevés ételüket, akik még a verést is megkockáztatták azzal, hogy drága gyertyát égettek éjjelente, mert rabul ejtette őket az a világ, amit a könyv ismertetett meg velük. Ahogy felejthetetlen Anna Seghers egykor híres német írónő írástudatlan, tanítók ellen ágáló fazekas hőse is, aki hosszú útja során, miközben munkájához az „igazi kék”-et, keresi, az írás-olvasás fontosságát is megérti, s mikor végre hazatér, ezt elmondja a tanítónak is.
Ha vannak mágikusnak mondható tárgyak, a könyv bizonyosan közéjük tartozik. Nem véletlen, hogy a a festőket is megihlette. Az egyik legnevezetesebb Jan Vermeer van Delft festménye, a Levelet olvasó lány nyitott ablaknál, de XIX.–XX. századi neves magyar festők is ábrázoltak elmerülten könyvet, vagy levelet olvasó – leginkább – fiatal nőket, (pl. Benczúr Gyula, Olvasó nő erdőben). Igen, olvasni leginkább magunkban szoktunk, kicsit kizárva magunkat a világból, hogy jobban elmerülhessünk abban a másikban, amit az író talált ki és az olvasó kelti életre. Igaza van a latin mondásnak, a könyvek sorsa az olvasó kezében van (Pro captu lectoris habent sua fata libelli) – de könyvek dönthetnek emberek sorsáról is.
A XX. század derekán George Orwell még ollóval vágatta ki 1984 című könyvében azokat a híreket, melyeket az épp aktuális politika nem helyeselt, vagy el akart hallgatni, Ray Bradbury pedig 1953-ban írta azt a Fahrenheit 451 című regényt, melyből François Truffaut rendezett a hatvanas évek közepén egy felkavaró filmet. Olyan világról szól, ahol az emberek csak tévét néznek, a szabad szó, a más gondolkozás tiltott, a könyveket a tulajdonos házával együtt égetik el. (A cím a papír gyulladási hőmérséklete Farenheit fokban.) Megrendítő jelenet a film végén, ahogy azok, akik elmenekültek a megtorlások elől, eleven könyvként sétálnak az erdőben, és félhangosan ismételgetik szó szerint megtanult legkedvesebb könyvüket, hogy mikor véget ér majd a rémkorszak, újra ki lehessen nyomtatni.
Az olvasás, a könyv, legyen bármilyen is megjelenése, még ma is hozzánk tartozik
