Vásáry Tamás szerint a dallam nélküli zenének, amely csak meghökkent, nincs értelme

A fülzsírból kimutatható egy stresszhormon szintje
2020-11-05
A kortárs magyar művészet, mint befektetési lehetőség válság idején
2020-11-06
Show all

Vásáry Tamás szerint a dallam nélküli zenének, amely csak meghökkent, nincs értelme

Aggódom a zenei igénytelenség korunkban tapasztalható terjedése miatt – mondta a Tudás.hu-nak Vásáry Tamás Kossuth-díjas zongoraművész, karmester. A Nemzet Művésze beszélt egykori mestere, Kodály Zoltán különleges, példaadó személyiségéről is.

Nemrég bejelentették a szervezők, hogy elkezdték a készülődést egy 2023-ban rendezendő országos rendezvénysorozatra. Az Ó-magyar Mária-siralom felfedezésének 100 éves évfordulóját szeretnék megünnepelni, és ebben Ön is részt vesz. Mire készülnek?

Az Ómagyar Mária-siralom az első ismert magyar vers. A latin nyelvű prédikációk között, a Leuveni kódexben bukkantak rá 1922-ben, majd 1923. január 29-én ünnepélyes keretek között ismertették a Magyar Tudományos Akadémián. Erre az évfordulóra emlékezik a tervezett program Mező Tibor költő inspirációjára, aki más irodalmárok és nyelvészek után az utóbbi években újra tanulmányozta és elemezte a vers metrumát, amelyben már megmutatkozik az időmértékes verselés és helyenként rímek is vannak. A szöveg új köntösben megzenésítésre vár. A művet a központi rendezvényen én vezénylem. Ráadásul éppen akkor fogjuk ünnepelni Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját is, és Kölcsey is 200 éve véglegesítette a Himnusz szövegét, tehát többfókuszú, nagyszabású ünnepségsorozatra lehet számítani. Egyébként ajánlom olvasásra a Mária-siralom mai magyar nyelvű átiratát, szép, megrendítő imaszöveg.

A Mindenség

Fontos Önnek az istenhit, a vallás?

Kicsi gyerekkorom óta jelen van az életemben. Az első inspirációt nyilván az adta, hogy a legendás debreceni püspök, Baltazár Dezső volt a nagyapám és vallásos szellemben neveltek. Harmincéves koromig dogmatikusan hittem Istenben, a vallásban, nekem is volt egy afféle „emberi” istenképem. Aztán fokozatosan, ahogy bővültek az ismereteim és a tapasztalataim, arra a meggyőződésre jutottam, hogy az Isten nem egy külső isten, aki megteremtette a világot, aztán megpihent, hanem a körülöttünk lévő mindenség maga az isten megnyilvánulása.

És a művészet, a zene milyen helyet foglal el ebben?

Igazi művészettel találkozva, mindig megrendül az ember, olyankor erősen érzi a mindenség jelenlétét. Mert a művészetet sem lehet különállónak tekinteni, része a természetnek, a „nagy egész” csodájának, ahol az egyén, az ego már feloldódik, valójában nem számít. A gyönyörű, ősi barlangrajzokról sem tudjuk, hogy éppen ki rajzolta őket. Egyes természeti népeknél például ma sem létezik ego. És bizonyos indián törzseknél is csak ül az indián a küszöbön és sóhajt: én vagyok a felleg, én vagyok a madár…

Kisgyermek korában azonban ön még nagyon is szilárd egóval rendelkező, körülrajongott csodagyerek volt.

Ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy már 6-10 éves koromban elég határozott elképzeléseim voltak a zenéről, azokról a művekről, amelyeket előadtam. A lelkemből játszottam, és az egyes darabokról ma sem igen gondolok, vagy érzek mást, mint akkor. Legfeljebb ma már bátran vállalom is mindezt, nem érdekel, hogy más mit gondol. Az életem során minél határozottabb személyiségű tanárral hozott össze a sors, annál több bajom volt a zongorajátékommal. Nehezen viseltem, hogy nem a saját érzéseimre, hanem mások elvárásaira kell figyelnem.

A Mester

Hogyan fogadta, amikor a Zeneakadémián a nagyon erős személyiségű Kodály Zoltánnal találkozott?

Kodály nem csak a muzsikájával, hanem a világban való létezésével is tanított, példát adott. Annyi mindent kaptam tőle zeneileg, emberileg, hogy egészen sajátos viszonyom alakult ki vele.

Ha jól tudom, amikor kitelepítették a családját, Kodály magas helyeken közbenjárt és sikerült elérnie, hogy Ön Budapesten maradhasson.

Az ő embersége, szilárd igazságérzete előtt sokan meghajoltak. Ízig-vérig európaiként is olyan volt számomra, mint egy keleti guru, egy mester. Az ember leegyszerűsítve három síkon él: az egyik a fizikai, a másik a szellemi és a harmadik a kettő között a mentális sík. Kodály mind a három síkon a maximumot hozta ki magából és igyekezett másokból is ezt kihozni. Nemcsak a szellemét fejlesztette folyamatosan, mindenféle sportot is űzött, a korcsolyázástól kezdve az úszáson, a talajtornán, a jógán át az alpinizmusig. Engem is ő tanított meg gyorsúszásra a Lukács uszodában. Zeneileg pedig a teljes nyitottságot kaptam tőle. Mert egy romantikus Verdi-operát ugyanolyan nagyra értékelt, mint Bach valamely matematikai pontosságú zenei szerkezetét, vagy a tiszta népdalokat. Egyedül az akkor avantgárdnak nevezett kortárs zenéért nem rajongott.

A 20. század drámai történései közepette a világunk meghasadt, széttöredezett. Úgy gondolja, az olyan kortárs zenének, amely korunk felkavaró, olykor kegyetlen érzéseit adja vissza, nincs létjogosultsága?

Szerintem a dallam nélküli zenének, amely csak meghökkent, mint egy mutatvány, de nincs mögötte érzelmi, szellemi tartalom, nincs értelme. Hiszen a zene absztrakt csoda, néhány hang képes akár történeteket elmesélni és elsöprő érzelmeket kiváltani a hallgatójából. Az egyik Chopin-noktürn eljátszása közben például, én még a beteg zeneszerző figuráját is magam előtt látom, ahogy éppen a szeretteit vigasztalja.

A Karrier

Fiatal zongoristaként hagyta el Magyarországot, 1956-ban. Rögtön vevő volt Önre a világ?

A szüleimmel Belgiumba emigráltunk, ahol eleinte nagyon nehéz volt az élet. Menedzserem nem volt, koncert, megbízás, karrier sehol. És akkor váratlanul felkínált a Deutsche Grammophon egy lemezszerződést. Ostoba módon először visszautasítottam.

Egy százalék egy lemez után? Nem sok. Ráadásul Lisztet kellene játszanom most, amikor nemrég jelentette meg Cziffra Gyuri a lemezeit, én itt nem rúghatok labdába

gondoltam. Az elzárt, kommunista országból érkezve, még a tekintetben is tapasztalatlan voltam, hogy egy jó lemez mennyit tud lendíteni valakinek a karrierjén. Itt Magyarországon azt se tudtam, mi az a Deutsche Grammophon. A barátaim végül rábeszéltek, elvállaltam. Egy neves kritikus akkor azt írta a legnívósabb komolyzenei lapban:

Ha valaki egyáltalán fel tudja idézni ma Liszt mágiáját, akkor ez a számomra ismeretlen, fiatal zongoraművész, Vásáry Tamás az.

Boldog vagyok, hogy ez a lemez azóta már benne van a Deutsche Grammophon ’legendás’ szériájában, olyan kiválóságok, mint például  Furtwangler felvételei mellett. Ez után a lemez után jelentkezett a legnagyobb angol ügynökség, hogy be akarnak mutatni Londonban. A koncerten a Royal Philharmonic  Orchestra kísért, Csajkovszkijt és Lisztet játszottam és ennek az előadásnak a sikere indította el a nemzetközi pályámat.

De a Deutsche Grammophont a továbbiakban sem hagyta el.

Nem, a Hungaroton mellett rengeteg lemezem jelent meg később is a német kiadó gondozásában. És ők adtak ki először úgynevezett lemez-dobozokat is, amelyekben több lemez is volt együtt, ugyanazzal a művésszel. Az első ilyen dobozban Herbert von Karajan felvételei szerepeltek, a kilenc Beethoven- szimfónia, a másodikban Dietrich Fischer Dieskau az összes Schubert dalt énekelte el, és nagy megtiszteltetésre a harmadik doboz az enyém lett, Chopin-lemezekkel.

Végigkoncertezte a világot. Érez-e különbséget az akkori hangszeres szólisták és a maiak között?

Mindig csak olyan muzsikusokkal tudtam együttműködni, akiknek a játékában volt szenvedély és szellemi tartalom. Msztyiszlav Rosztropovics gordonkaművésszel például, még közös dél-amerikai turnét is szerveztünk. De élveztem a munkát Isaac Stern  nagyszerű hegedűművésszel, vagy Pierre Rampal fuvolaművésszel is, amikor ő volt a szólista és én dirigáltam. Az utóbbi időben azonban gyakran zsűriztem nemzetközi versenyeken és szomorúan tapasztaltam, milyen sok ma a brilliáns technikai tudású fiatal zongorista, akiből azonban hiányzik a mély érzelem. Mintha korunk a csillogó külsőségeknek nagyobb fontosságot tulajdonítana a zenében is.

Nem elégítette ki a szólókarrier, azért kezdett vezényelni is?

Karmesterként a zeneirodalom sokkal nagyobb területeit hódíthattam meg, mint zongoristaként. Ugyanannyi idő alatt, amíg máskor begyakoroltam mondjuk, egyetlen zongoraszonátát, meg tudtam tanulni Beethoven összes szimfóniáját. És így nyílt lehetőségem például, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával is hosszú évek nagyszerű együtt-munkálkodására, amelyben sikerült az együttesnek erőteljes, sajátos arculatot adnunk.

A Szeretet

Az utóbbi években azonban nem csak zenével foglalkozik, létrehozott egy alapítványt, elhagyott gyerekek támogatására.

Erős nyomot hagyott bennem, amikor egyszer fiatal koromban Tóth Aladár, az Opera igazgatója, neves zenetudós, szerencsés gyerekkoromról érdeklődve megjegyezte, hogy azok a gyerekek, akiket nem szerettek, netán elhagytak gyerekkorukban, ’törött szárnyú lelkek’ lesznek. Az alapítványunk az állami gyermekotthonokban egyedülálló mentorprogramot visz: minden gyermek mellett, akivel foglalkozunk, egészen felnőtt koráig ott áll egy „szülőpótló” mentor – általában egy odaadó  egyetemista önkéntes -, aki rendszeresen látogatja, akihez bármilyen bajával fordulhat, hogy érezze, őt is figyeli és szereti valaki. Mert egyébként csak nagyon kevés embernek adatik olyan erős lélek és akkora tehetség, hogy a szeretetlenségen is felülemelkedve, különleges ember váljék belőle. Beethoven például ilyen volt, nagyon rossz gyerekkor után, zseniális zeneszerző lett.

A zene és a közös éneklés is ilyen szeretet-ajándék lehet, amit annakidején Kodály Zoltán programja adott gyerekek sokaságának. Mit gondol, miért sorvadt el idehaza az évek során a Kodály-módszer?

Valami ellenállás érződik ezzel szemben. Ennek nyilván sok oka van. Például az is, hogy a fiatalok körében annyira kedveltté vált a nevezzük így: „könnyűzene”. Senki nem figyelmezteti a srácokat arra, hogy az a mondjuk, három hangból álló, monoton valami, amit a kütyüikben hallgatnak, ami az autóik ablakából üvölt, értéktelen. Mert egy része az, még ha bomba üzlet is. És bár vannak lelkes énektanárok, működnek zeneiskolák és kedvelt televíziós verseny lett a Virtuózok, elszomorító, hogy az ember egyébként a zenei igénytelenség terjedését tapasztalja. Talán sokan úgy gondolják: ilyenformán mit bajlódjunk itt a Kodály-módszerrel?!

Akkor milyen lesz a zene jövője?

Babits Mihály az irodalomtörténetének előszavában azt írja az európai irodalomról – de ez a zenére is vonatkozik -, hogy az igazi, értékes művészet olyan, mint a búvópatak. El-eltűnik, majd hol itt, hol ott bukkan elő újra és utat tör magának. Ebben reménykedjünk.

Cikk küldése e-mailben

Vélemény, hozzászólás?