Idén emlékezik meg az ország arról, hogy II. András magyar király (1205–1235) 1222-ben, 800 éve bocsájtotta ki az Aranybullát, amely törvénycsomag ezt a nevet a rajta függő hitelesítő pecsétről kapta. Az Aranybullát sokféleképp értékelték már, így korai magyar alkotmányként, vagy éppen a király hatalom megrendülésének bizonyítékaként, amelynek hátterében András király felelőtlennek mondott uralkodása állt.
Az Aranybullával kapcsolatban szokás hazánkban hangoztatni, bizonyítandó az Árpád-kori Magyarország fejlettségét, hogy az angol I. János által kiadott Magna Charta Libertatum épphogy megelőzte a mi Aranybullánkat (1215), míg a IV. Károly német-római császár nevéhez kötődő Német Aranybulla (Goldenen Bulle) dátuma „csak” 1356.
Forrás: Wikipedia
Alkotmányként túlzás hivatkozni rá
Az azonban kétségtelen, hogy a fent említett mindhárom okirat hosszú távra alapjává vált az egyes államok jogrendjének. Ugyanakkor azok alkotmányként értelmezése erősen túlzó, egy modern fogalom használata a középkor viszonyai között finoman fogalmazva is anakronisztikus.
Az Aranybulla mindenesetre az első olyan Árpád-kori „törvénycsomag”, amelynek a szövege oklevél formájában is fennmaradt, ám természetesen nem e tényező miatt vésődött be a közemlékezetbe. Nem vitatva, hogy e folyamatot a könnyen megjegyezhető évszám (1222) is segítette, lássuk, miben is állt az Aranybulla valódi jelentősége.
Kibocsájtóját, II. András királyt, fiával, a „második honalapító” IV. Bélával ellentétben ritkán szokták a magyar történelem nagy formátumú uralkodói között emlegetni, egyebek mellett épp az Aranybulla tartalmát, illetve az ahhoz vezető (gazdaság)politikáját róva fel neki. Az újabb, elsősorban Zsoldos Attila nevével fémjelzett kutatások azonban sokkal árnyaltabb és nem kevéssel pozitívabb képet mutatnak az uralkodóról, mintsem a 19. századi történetírók munkái, valamint elsősorban Katona József Bánk bánja nyomán emlékezetünkbe rögzült erőtlen királyé.
Forrás: Wikipedia
Már az figyelemreméltó, hogy milyen hosszú ideig ült a trónon. 1205-ben koronázták meg, ekkor körülbelül harmincéves lehetett. A bátyjával, I. Imrével folytatott harcokat követően kerülhetett a fejére a korona, amihez kellett közvetlen elődje, Imre fia, az ötévesen elhunyt III. László halála is.
Harcban a főurakkal
Ezt követően azonban harminc évig, 58 évesen bekövetkezett haláláig, 1235-ig megőrizte hatalmát. Ehhez egyfelől szükséges volt, hogy az adott korban kifejezetten hosszúnak számító élet adatott neki, de az is, hogy a trónviszályoktól oly gyakran sújtott Árpád-korban meg tudja őrizni hatalmát. Ezt pedig sikerrel tette évtizedeken át, ami már önmagában újragondolásra késztethet bárki, aki szerint gyengekezű uralkodó lett volna.
Merthogy egyáltalán nem az volt, hanem kiváló egyensúlyérzékkel rendelkező, a hatalmának hátterét biztosító erők között határozottan lavírozó diplomata. Andrásnak ugyanis már királysága kezdetén el kellett fogadnia a tényt, hogy a nagyhatalmú főurak egy része már akkor is híve volt, mikor a még trónon ülő bátyjával viszálykodott, ám számosan közülük továbbra sem szimpatizáltak uralmával.
Imre egykori híveit azonban megosztotta András trónra kerülése. Akadtak továbbra is engesztelhetetlen ellenfelei, mások készen voltak szolgálni őt, de ez nem azt jelentette, hogy a kölcsönös bizalom rögvest kialakult köztük. Ez egy kényszerhelyzet szülte, ám józan kompromisszum volt.
Az András uralmát hol burkoltan, hol nyíltan ellenzők azonban továbbra is erős bázist alkottak és erejüket időről-időre meg is mutatták. Így az egykor Bizáncba menekült Géza, Árpád-házi herceg fiait trónkövetelőként akarták felléptetni vele szemben, később pedig kikényszerítették a király elsőszülött fia, a későbbi IV. Béla még gyermek, nyolcéves fiának megkoronázását. Hasonlóképp, amikor András távol volt az országtól, mert részt vett a keresztes hadjáratokban, ők állhattak annak a belpolitikai káosznak a hátterében, amelynek része volt Gertrúd királyné Bánk bánból ismert meggyilkolása is.
Forrás: Wikipedia
Látnivaló tehát, hogy Andrásnak nagyon komoly figyelmet kellett fordítani arra, hogy hívei mellette maradjanak, sőt számuk gyarapodjon, és így hatalma ne roppanjon meg. Bátyja és elődje, Imre hívei közül azokat, akik nem zárkóztak el attól, hogy elfogadják uralmát, fontos tisztségekkel és jelentős adományokkal igyekezett magához láncolni. Imre egykori támogatói közül több nádor került ki és számos vármegye ispáni tisztségét is ők nyerték el.
András viszont e tisztség gazdasági hátterét – éppen ezért – jelentősen meggyengítette. A kor szokása szerint a megyék valamennyi bevételéből, de minden más erőforrásából is kétharmad az uralkodót illette meg, ám a maradékról az ispán rendelkezett, így az adók és vámok és más bevételek fölött stb., de még a vármegye által kiállított katonák harmada is az ispán zászlói alatt indult harcba.
András ezt a gazdasági/hatalmi bázist nyirbálta meg úgy, hogy az ispán mellett másoknak is juttatott belőle, ez pedig többeknél okozott elégedetlenséget. Ugyanakkor András igyekezett hatalmát oly módon is megszilárdítani, hogy létrehozzon egy csak tőle függő, katonáskodással foglalkozó társadalmi réteget, akiket szervienseknek nevezünk.
Pénzreform, balkáni terjeszkedés és fellépés a németek ellen
Ahogy Bátyatyai Dániel rámutatott, a nevezetes szabadságlevél elsődlegesen az akkor éppen erős hatalmi pozíciók birtokában levő „ellenzék” pillanatnyi kielégítését szolgálta. Az Aranybulla tehát sokkal inkább tekinthető egy politikai játszma adott helyzetét tükröző okiratnak, mintsem megalapozott és kiérlelt „alkotmányozó” munka termékének, vagy a korábbiakhoz mérten végletekig legyengült királyi hatalom bizonyítékának. András király képességeit mi sem jelzi jobban, hogy ha már arra a döntésre jutott egy kényes szituációban, hogy kiadja az Aranybullát, akkor abba mintegy „becsempészte” a királyi szerviensek jogait is, amivel ezáltal saját bázisát erősítette meg.
Ha figyelembe vesszük, hogy hosszú uralkodása idején Szent Istvánéhoz, vagy Károly Róbertéhez mérhető pénzreformra is sor került, hogy a magyar király hatalmának a kellő tiszteletet meg nem adó Német Lovagrend ellen milyen határozottan lépett fel, hogy milyen sikeresen terjeszkedett a Balkánon, valamint azt, hogy részvétele a keresztes hadjáratokban növelte az ország és az Árpád-ház presztízsét, be kell látni, a Bánk bán stb. nyomán igazságtalanul negatív kép alakult ki II. Andrásról.
Az Aranybulla lényegét pedig, amely Werbőczy István nyomán a nemesi szabadságjogok fundamentuma lett, csakis így, kontextusából nem kiragadva értelmezhetjük reálisan.
A dokumentum nem egy gyengekezű, hanem egy határozott, a hatalmi bázisok között sikeresen lavírozó, megfontolt uralkodó tevékenységének dokumentuma. Ezért végső soron jogosan került nagy királyaink, vezéreink közé a Hősök terén.
