A felfedezések szinte soha nem úgy érkeznek, ahogyan azt gondoljuk, villámcsapásként. Lassúak, fokozatosak, közösségi jellegűek. Lehet, hogy az idegen életet soha nem fogjuk úgymond “megtalálni”, inkább csak egyre közelebb kerülünk hozzá.
A James Webb Űrteleszkóp (JWST) által visszasugárzott első képek tele voltak fényekkel és tűzzel. Így néznek ki a galaxisok, aprók és távoliak, színkontrasztokban tündökölnek: vörös, arany és fehér-kék.
Az egyik képen négy nagy galaxis tartott egy lélegzetvételnyi ideig kozmikus táncot, egy pillanatot egy hosszú gravitációs ölelésben, amely végül összeolvadásukkal fog végződni. Színpompás, lenyűgöző képek ezek, s nem véletlenül választották ki őket – írja az Aeon című lapban Jaime Green, a Possibility of Life (Az élet lehetőségei) című 2023-ban megjelent könyv szerzője.
Joshua Sokol a The New York Times 2022. júliusi számában írta le az első képek kiválasztásának titkos folyamatát, amelyek tele voltak vizuális pompával és tudományos ígéretekkel – a „korai fénypontok”, amelyek – ahogy Joe Biden amerikai elnök fogalmazott – „emlékeztetik a világot, hogy Amerika nagy dolgokra képes”.
Évszázadokon át úgy tűnt, hogy a Földön kívüli élet megtalálásának küszöbén állunk – Galilei első távcsöves megfigyeléseitől kezdve, egészen a Marson található „csatornák” megfigyeléséig.
Mégis, minél többet tudtunk meg a Naprendszerről, különösen az elmúlt évszázadban, annál ritkábbnak kezdett tűnni az élet.
A Marson nincs növényzet, nemhogy csatornák. A Vénusz felhői nem egy nedves dzsungelt takarnak, hanem egy olyan üvegházhatású felszínt, amely olyan forró, hogy akár az ólmot is megolvaszthatja.
Halvány remény van arra, hogy a Mars melegebb, nedvesebb múltjából származó élet nyomaira bukkanhatunk.
Csekély az esélye annak, hogy a külső naprendszer holdjainak felszín alatti óceánjai egzotikus mikrobákkal teltek meg.
Naprendszerünkben azonban csak nyolc bolygó van.
Az első, más csillagok körül keringő bolygók felfedezésével az 1990-es években újra felcsillant a remény a bőségre: eddig több mint 5 ezer exobolygót fedeztek fel a csillagászok, a tudósok ma már úgy vélik, hogy ha az égbolt bármelyik csillagára mutatunk, jó eséllyel egy bolygó kering körülötte.
Ennyi lehetséges otthona lehet az életnek, és mindez csak a mi galaxisunkban. Carl Sagan mondogatta előszeretettel: ha nincs élet odakint, nem lenne-e pazarlás az űr?
A földönkívüli élet felfedezése, az első nagy találkozás a sci-fi könyvek és filmek egyik kedvenc témája.
Ellie Arroway Sagan Contact (Találkozás) című 1985-ös regényében elkap egy rádiójelet, amely a Vega csillagból érkező prímszámokat csipogtat, és amelybe a technológiai fejlődéshez vezető rövidítéseket tartalmazó üdvözlő üzenetet és ajándékot kódolnak. Michael Crichton Az Androméda-törzs (1969) című regényében idegen mikrobák egy műholdon a Földre szállnak, és pusztítást végeznek. Az Érkezés (Arrival, 2016) című filmben idegen hajók érkeznek a Földre.
Green szerint azonban a tudomány csak nagyon ritkán működik így. A felfedezések szinte soha nem úgy érkeznek, ahogyan azt gondoljuk, villámcsapásként. Lassúak, fokozatosak, közösségi jellegűek. Lehet, hogy az idegen életet soha nem fogjuk úgymond “megtalálni”, inkább csak egyre közelebb kerülünk hozzá.
A közvéleményben él egyfajta mítosz a tudományról, amelyet mintha korszakalkotó hősök formáltak volna: Newton, Kopernikusz, Darwin, Einstein; olyan emberek, akik túlláttak koruk paradigmáján, hogy megpillantsanak egy forradalmian új világképet, és Prométheuszként hozzák azt el az emberiségnek.
Ezt a világképet alapvetően rengette meg a koronavírus járvány, amely kapcsán két égető kérdés foglalkoztatta az emberiséget: hogyhogy nem tudta ezt előre jelezni a tudomány? És miért tartott ilyen sokáig az ellenszert megtalálni?
A Földön kívüli élet keresése talán kevésbé sürgős és fenyegető, bár egzisztenciálisan mintha még nagyobb lenne a tétje.
A valóságban a tudomány nem a tények megtalálásáról szól, hanem a tudás megteremtéséről.
Az Astrobiology című folyóiratban 2018-ban megjelent tanulmány egy „The Ladder of Life Detection” (kb: Az élet kimutatásának lépcsőfokai) nevű eszközt mutatott be.
A szerzők gondolatmenete szerint nem önmagában azt kell bizonyítani, hogy létezik a Földön kívül élet, hanem a tudományos közösség többségének meggyőzése a fontos.
A probléma az, hogy életen mindannyian valami olyasmit értünk, amelyet az átlagember is meg tud figyelni: emberek, állatok, növények. De vajon egy vírus, vagy egy baktérium élőlény, vagy nem? A helyzetet még tovább nehezíti, hogy mindezt távolról próbáljuk megfejteni: egy távirányítású robottal a Marson, vagy egy exobolygó légkörének spektrális, színkép-alapú elemzésével.
A JWST, a NASA legerősebb űrteleszkópja az infravörös spektrumban végez megfigyeléseket, ami jó arra, hogy átlásson a csillagközi poron, de nem alkalmas a legfontosabb potenciális bioszignatúrák, például a víz kimutatására – nem is erre tervezték.
A Green által megkérdezett csillagászok szerint az élet jeleire utaló legjobb jelzéseket majd a Habitable Worlds Observatory nevű eszköz adja.
A probléma csak az, hogy ez még a tervezőasztalon sem létezik, a finanszírozásáról sincs hír. Jó esetben 20 év múlva áll üzembe.
Azt sem lehet tudni, hogy milyen képességei lesznek. A cél egy olyan űrteleszkóp létrehozása, amely infravörös, optikai és ultraibolya fényben is képes megfigyelni, és amely alkalmas arra, hogy lakható exobolygók után kutasson, és az ottani élet jeleit észlelje.
Létrehozását az indokolja, hogy a JWST-t még azelőtt tervezték, hogy a tudósok tudták volna, milyen kérdéseket szeretnének feltenni az exobolygókkal kapcsolatban.
De ki tudja, hogy milyen új kérdéseket fogunk feltenni, amikor a Habitable Worlds utat talál az égboltra?
Még ha minden csillag együtt is áll (metaforikus értelemben), a Habitable Worlds akkor sem fog teljes bizonyosságot hozni számunkra, mint ahogy az is erősen valószínű, hogy ilyen eszközt egyáltalán nem lehet alkotni.
A Földön kívüli életet kutatóknak tehát meg kell barátkozniuk a kétértelműséggel. A dolog sajnos nem úgy működik, hogy ráirányítják a távcsövet egy bolygóra és felfedezik azon az életet.
Hosszú évekig tartó viták, vizsgálatok, kutatások lesznek egy-egy életre utaló jelzéssel kapcsolatban.
Graham Goddard, a NASA kutató fizikusa szerint ahhoz, hogy elég nyitottak legyünk az idegen élet felismeréséhez, tágabb, holisztikusabb megértésre van szükségünk arról, hogy mit is keresünk.
Egy igazán erős bioszignatúra lehet például egymással reakcióba lépő gázok jelenléte. Ha a gázok fennmaradnak, akkor valahonnan származnak. Ez lehet mondjuk egy vulkán, de lehet egy állat is.
Mindez oda fut ki, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a földi értelemben vett életet kell keresni, lehet, hogy valami teljesen mást.
Alapkérdésekre kell rákérdezni. Mik az energiaforrások? Mik a tápanyagforrások? Milyen fizikai körülményekkel kell megküzdenie egy organizmusnak? Csak ezzel a holisztikus kontextussal felvértezve lehet ésszerűen elkezdeni feltenni a kérdést, hogy kik élhetnek ott, és mi lehet a jellemzőjük.
Mindebből elég jól látszik, hogy ezen a terepen nincs helye a felfedezés “nagy ember modelljének”.
Minden további nélkül elképzelhető, hogy a légköri bioszignatúrák nem adnak végleges választ a Földön kívüli élet kérdésére. Szerencsére vannak más utak is. Az élet nem csak anyagcserét és kiválasztást végez, hanem létrehoz dolgokat is: technológiát.
Az élet metánt termel, de a vulkánok is. Egyetlen természetes folyamat sem képes viszont mondjuk egy műholdat létrehozni.
Sofia Sheikh rádiócsillagász és asztrobiológus, jelenleg a SETI Intézet posztdoktori munkatársa. Szerinte a SETI-kutatás elsősorban keskeny sávú jeleket keres, olyan rádiósugárzásokat, amelyeket, amennyire tudjuk, vagy el tudjuk képzelni, csak a technológia tud létrehozni, nem természetes jelenség. A kutatás persze itt sem egyszerű, hiszen a világűr jeleit valahogy át kell szűrni a Földön kibocsátott rengeteg zajon.
2020-ban kiszivárgott a hír egy érdekes jelről, amelyet Sheik kollégái találtak a Berkeley SETI Kutatóközpontban. A BLC-1 – az első Breakthrough Listen Candidate – névre keresztelt jelet 2019 tavaszán észlelték, és úgy tűnt, hogy a Naphoz legközelebbi csillag, a Proxima Centauri irányából érkezik. Sheikh vezette a vizsgálatot; a kiszivárogtatás a négy hónapos folyamat felénél történt. Abban nagyjából konszenzus alakult ki, hogy a BLC-1 a technológia terméke volt – a kérdés csak az, hogy idegen-e.
Ha a SETI-érzékelésről az a kép él önökben, hogy Jodie Foster a Contact (Kapcsolat) című 1997-es filmben a füléhez szorított fejhallgatóval rohangál a laboratóriumban, és tekergeti a tárcsákat, hogy a jel végigszáguldjon a laboron, akkor sajnos azt kell mondani, hogy Robert Zemeckis rendező (és még maga Sagan is) félrevezetett minket.
A probléma részben a „rádió” szóval van – a rádiójelek az elektromágneses spektrum egy darabját képezik, ugyanolyan energia, mint a fizikai fény, de sokkal hosszabb hullámhosszú. A „rádió” szó hallatán azonban „hangra” gondolunk, amin az sem segít, ha a csillagászok „jelek hallgatásáról” vagy „lehallgatásról” beszélnek. A jel nem hang.
A BLC-1-et például egy gépi tanuló algoritmus által kiválasztott jelöltek halmazából ásták ki, és emberi szemek (Shane Smith, egy egyetemi hallgató gyakornok vette észre) választották ki további.
Tehát ha nem valós időben hallgatod a prímszámok sorozatát, mint a Kapcsolatban, mi kell ahhoz, hogy tudd, hogy egy jel idegen? Először is, irányítsuk vissza a távcsövünket a jel forrására („menjünk az égre”, a szaknyelvben), és nézzük meg, hogy a jel még mindig ott van-e.
Eddig – mondta Sheikh – még soha nem volt olyan eset, amikor egy érdekes jelet újra megfigyeltek volna.
Ez nem következett be a BLC-1 esetében, de az 1977-es úgynevezett „Wow! jel” esetében sem. Ez utóbbit soha nem sikerült megmagyarázni, feltehetően részben azért, mert az akkori felvételek információszegények voltak – és a jel soha nem ismétlődött meg.
Mindegyik ilyen esetben visszamegyünk, megnézzük ugyanazt a célpontot és ugyanazt a frekvenciát, és nem látjuk. Ha ez mégis bekövetkezne, az sem lenne bombabiztos, de legalább egy jelentős első ismétlődésnek számítana
mondta Sheikh.
Egy ismétlődő, mérhető jel az alapfeltétele annak, hogy arról értelmes tudományos vita kezdődjön el, amely számos kérdést vetne fel – a kutatás kezdetét jelentené, nem pedig egyfajta végeredményt.
A The Impact of Discovering Life Beyond Earth (2006) című könyvében Steven J. Dick rámutat, hogy az elmúlt 200 évben legalább hatszor gondoltuk, hogy idegen életet találtunk.
Azóta Green szerint volt egy hetedik is – amikor közölték, hogy a Vénuszon foszfort fedeztek fel. A hat közül néhány átverés vagy félreértés volt, mint a Világok háborúja adás, de volt olyan is, mint például a pulzárok felfedezése 1967-ben, amely valóban elgondolkodtatta a tudósokat.
Az egyik, az 1996-os állítólagos mikrokövületek felfedezése egy marsi meteoritban pedig még elnöki sajtótájékoztatót is kapott. Bill Clinton augusztus 7-én kiállt a Fehér Ház déli gyepére, és közölte: “mint minden felfedezést, ezt is alaposan meg kell vizsgálni. Ezt más tudósoknak is meg kell erősíteniük”. A tudósok meg is vizsgálták, ám kiderült, hogy a kőzet nem tartalmaz fosszíliákat.
Clinton elnök nagyon igaza volt, amikor arról beszélt, hogy a Földön kívüli élet keresése „egyidős az emberiséggel”.
De míg a kérdéseink ősiek, a válaszokat kereső tudomány rendkívül fiatal. Még csak a felszínt karcolgatjuk – vagy az exobolygók bioszignatúrái esetében még azt sem. Nagyon kevés adatunk van, és nagyon sok kérdésünk. A csillagászatban emberi léptékkel hihetetlenül messze történnek egymástól a dolgok és hihetetlenül hosszú idő alatt.
Meglátjuk a távoli galaxisokat, és azonnal az élet lehetőségeire gondolunk. Látunk egy születő csillagot, és arra gondolunk, hogy a biológia kialakulásához már csak néhány lépés szükséges. Ha az Univerzum tele van élettel, akkor mi itt a Földön talán nem vagyunk olyan magányosak.
