A téveszme, amiért Nobel-díjat adtak: a lobotómia

Adamik Lajos első magyarként vette át az Osztrák Állami Műfordítói Díjat
2022-07-04
Gyakoribbá válhatnak az olaszországihoz hasonló jégcsuszamlások
2022-07-05
Show all

A téveszme, amiért Nobel-díjat adtak: a lobotómia

A lobotómia manapság már csak a horrorfilmekben jelenik meg, mint valami barbár módszer, amivel a nehezen kezelhető pszichiátriai betegeket „nyugtatták le”. A lobotómia azonban a 30-as években hatalmas reménysége volt a pszichiátriának, kifejlesztőjét a 40-es években Nobel-díjjal is jutalmazták. Világszerte több tízezer emberen végezték el a beavatkozást, amelyet az 50-es évektől fogva durva és embertelen módszerként tartanak számon a szakértők. Miért lehetett mégis évekig a pszichiátria csodaszere? Egyáltalán lehetséges a pszichiátriai zavarok sebészeti úton való gyógyítása?

A lobotómia egyik legismertebb ábrázolása az 1975-ben kiadott „Száll a kakukk fészkére” című film, mely Ken Kesey azonos címmel megjelent könyvén alapul. A történet főhőse elmegyógyintézetbe kerül, ahol állandóan a szökésen dolgozik, míg végül lobotómiát hajtanak végre rajta. Társai azt vették észre, hogy az arca teljesen kifejezéstelenné vált, tekintete üres volt és nem reagált a környezetére. A nagy szökés előtt barátja inkább megölte, mint hogy ebben az állapotban hagyja vegetálni.

Jelenet a Száll a kakukk fészkére című filmből

Jelenet a Száll a kakukk fészkére című filmből Forrás: medium.com

A lobotómia során a homloklebeny fehérállományi kötegeit vágták át, melynek eredményeképp az egyén intellektuális képességei és érzelmi élete jelentősen átalakult. A módszer egyik úttörője „sebészetileg előidézett gyermekkornak” nevezte ezt az állapotot. Világszerte több tízezer ilyen beavatkozást végeztek súlyos mentális zavarokkal diagnosztizált embereken, főleg a 40-es években, majd az 50-es években a legtöbb fejlett országban betiltották a lobotómiát. Visszatekintve egyértelmű, hogy a műtét többet ártott, mint használt, de miért nem látták ezt a kifejlesztői és a hívei korábban?

Hogyan lehet gyógymód a homloklebeny roncsolása?

A kora XX. század pszichiátriája számos fontos változáson ment keresztül. Egyrészt az orvosok igyekeztek emberségesebben bánni a mentális zavarokkal küzdő betegekkel, azonban így is voltak olyan páciensek, akik veszélyt jelentettek önmagukra vagy másokra, ezért el kellett őket zárni más betegektől és a személyzettől. Emberségesebb hozzáállás ide vagy oda, a veszélyes betegek kezelésének igénye ebben az időben is jelen volt a pszichiátriában. A másik fontos változás az volt, hogy ebben az időben már a legtöbb szakértő egyetértett abban, hogy a mentális zavarok hátterében az agyat érintő biológiai folyamatok állhatnak.

Ez utóbbi gondolat azt a feltevést hozta magával, hogy a szervezet élettani folyamatainak befolyásolása esetleg a mentális folyamatokra is kihathat, talán gyógyíthatja a mentális zavarokat. Ez a feltevés egy sor radikális pszichiátriai módszer születéséhez járult hozzá, mint például az elektrokonvulzív terápia kifejlesztéséhez. Ennél az eljárásnál az volt az alapgondolat, hogy az agy elállítódott hálózatainak működését egy erős külső ingerrel helyre lehet hozni. A lobotómia valamivel komplikáltabb elméleti alapokra épült. Az összehasonlító anatómia ismeretanyaga egyértelművé tette, hogy az emberi agy felépítésében a legnagyobb eltérés más emlősök agyához képest a homloklebeny mérete. Ez alapozta meg azt az elképzelést, hogy a homloklebeny felelős az emberi intelligenciáért.

A XX. század elején több próbálkozás is volt a homloklebeny operálására, néhány esetben akár majdnem teljes eltávolítására. Ezen felül az I. Világháborúban szolgált katonák között is sokan voltak, akik homloklebenyi sérülést szenvedtek. Az esetek alapján az vált az általános nézetté, hogy a homloklebeny sérülése az intellektuális képességeket általában alig károsítja, ám az érzelmeket gyakran lecsitítja. Ezt a nézetet erősítette meg egy amerikai idegtudós, John Fulton egyik kísérlete is. Fulton csimpánzok homloklebenyét roncsolta, egészen pontosan a homloklebenyt más agyterületekkel összekötő fehérállományi kötegeket, és azt tapasztalta, hogy a korábban különösen agresszív egyedek kezesbárányokká változtak. Ez a kísérlet adta meg az utolsó löketet Egas Moniznak, egy portugál neurológusnak, aki úgy vélte, hogy egy hasonló beavatkozás olyan betegeknek is segíthet, akiket az érzelmeik kínoznak.

A lobotómia születése

Moniz elképzelése hamarosan gyakorlattá vált, 1935-ben húsz beteget műtöttek meg az általa felügyelt intézetben. A betegek legfontosabb tünetei a szorongás és az ingerlékenységgel járó depresszió voltak, vagyis olyan betegek, akik nehezen kezelhetőnek bizonyultak. A beavatkozást úgy végezték, hogy lyukakat fúrtak a koponyába, a lyukakon keresztül pedig egy leukotómnak nevezett sebészeti eszközzel roncsolták a fehérállományi kötegeket a homloklebenyben. A leukotóm végén egy finom drótból készült hurok volt, amit bedugtak a koponyába, majd körbeforgatták, hogy egy nagyjából 1 cm átmérőjű sérülést okozzanak. Moniz úgy ítélte meg, hogy a húsz betegből hét sokkal jobb állapotba kerül, hét javult valamennyit és csupán hatnál nem segített a beavatkozás.

Moniz beszámolóját követően a módszer nagyon gyorsan terjedt Európában és az Egyesült Államokban. A következő években rengeteg lobotómiát végeztek különféle mentális zavarokkal küzdő betegeknél. Az Egyesült Államokban Walter Freeman volt a lobotómia legfőbb pártolója, akinek a nevéhez a transzorbitális eljárás is fűződik. Freeman 1945-ben továbbfejlesztette az eredeti műtéti beavatkozást, ő már a szemek orrhoz közeli sarkában hatolt be a koponyába az itt lévő vékony csont áttörésével, mindkét oldalon. Egy vékony hegyes eszközt kalapált be nagyjából 7 cm mélyen, majd elforgatta, így vágva át a homloklebeny fehérállományi kötegeit.

A transzorbitális lobotómia vázlata

A transzorbitális lobotómia vázlata     Forrás: thepsychologist.com

A módszer halála

Egas Moniznak 1949-ben odaítélték a Fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat a lobotómia kifejlesztéséért. Időközben azonban egyre többen kritizálták az eljárást, főleg mivel Moniz és mások valószínűleg igen elfogultan bírálták el a betegek állapotát a beavatkozás után. A pozitív kimenet leginkább arra utalt, hogy az adott pácienssel már nem voltak olyan magatartási gondok, mint a műtét előtt, ám ez a gyakorlatban sokszor azt jelentette, hogy szinte teljesen passzívvá váltak. Egy korabeli szakértő azt írta, hogy a lobotómiát leginkább azért használják, hogy kevesebb gond legyen a páciensekkel, de ilyen erővel akár meg is ölhetnék őket, elvégre akkor van a legkevesebb gond az emberekkel és a gyilkosság nem sokkal rosszabb, mint ez a beavatkozás.

Bélyeg, Egas Moniz arcképével       Forrás: stampedia.net

Az 50-es években aztán egyre több országban tiltották be a lobotómiát, ami nagyjából a 70-es évek végére teljesen eltűnt az orvosi gyakorlatból. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy ehhez az is nagyban hozzájárult, hogy időközben megjelentek olyan gyógyszerek, amelyekkel a pszichiáterek kordában tudták tartani az indulatos betegeket is. Manapság a lobotómiára a tudománytörténet sötét foltjaként tekintünk, de az alapgondolat, miszerint a mentális zavarok tünetei enyhíthetők az agy manipulálásával, továbbra is él és virul. A lobotómia túl durva beavatkozás volt, hogy igazán segíthessen, ám manapság hasonló elven működik például a mélyagyi ingerlés. Ezen eljárás lényege, hogy elektródát ültetnek a betegek agyának bizonyos pontjaira, hogy ezzel enyhítsék valamilyen neurológiai vagy pszichiátriai betegség tüneteit. A súlyos kényszerbetegség vagy depresszió esetében is használják a mélyagyi ingerlést, amennyiben a gyógyszeres kezelések nem használnak. A lobotómia tehát elhibázott módszer volt, amit főleg az tartott életben, hogy megkönnyítette a nehezen kezelhető pszichiátriai betegek ellátását.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.