Mindenki volt valaki, mielőtt Valaki lett volna. Aczél György, a Kádár-korszak politikai elitjének legszínesebb egyénisége, szellemi életének legnagyobb hatású hatalomgyakorlója, aki élvonalbeli művészek, értelmiségiek sokaságát nyűgözte le – színész volt. Majdnem egy évtizedet töltött el ezen a pályán. Előéletéből kitörölte a színészetet is, akárcsak az ellenállást, az embermentést és a zsidó közéletben való részvételét. Pedig Aczélt, a színészt olykor Aczél a politikus is alkalmazta.
Zűrös családi körülményei, hányatott gyerekkora az alvilág, de legalábbis az elkallódás felé sodorhatták volna, ha a gyerekbíróságot is megjárt sihedert nem nyűgözi le annyira az irodalom, nem sarkallja a tudásvágy és nem igyekszik minden erejével helyet fogni az értelmiség körében.
Aczél a háború után Forrás: Révész Sándor: Aczél és korunk, Sík Kiadó, Budapest, 1997
Alkotó művészetekhez tehetsége nem mutatkozott, más értelmiségi pályákhoz szükséges iskolázottsága nem volt, az ifjú kőműves számára nemigen kínálkozott más út az értelmiségi létezéshez, mint az előadóművészet. A cionista ifjúsági mozgalmon, a Soméren keresztül eljutott a kommunistákhoz, a munkásmozgalom kulturális élete pedig teret adott neki mint amatőr versmondónak.
1936-ban felveszik őt a Színművészeti Akadémia előkészítő osztályába. Ez akkor még nem volt olyan nagy dolog, mint később, amikor már sokszoros volt a túljelentkezés. Huszonkilenc férfi jelentkezőből vettek fel tizenhármat. Az előkészítő évben rostálták meg alaposan a mezőnyt, s Aczél már egy félév után kihullott a rostán.
Nem tudjuk, hogy ebben mekkora szerepe volt az elégtelen teljesítményének, a nehéz életkörülményeinek, politikai és származási tényezőknek. Lehet, hogy semmi, lehet, hogy sok.
A fölvett növendékektől elvárták a névmagyarosítást. Így lett Appel Henrik-ből először Aczél Henrik, 1937 őszére pedig Aczél György. Ez akkor még csak nem hivatalos művésznév volt, bár a mindennapi életben is ezt használta. Az Aczélt 1946-ban, a Györgyöt csak 1955-ben jegyezték be hivatalosan. A Színiakadémiából kicsöppenve Ascher Oszkárnál tanult versmondást.
Ezek a nyomor évei voltak Aczél életében. Gyakran éhezett, gyomorvérzéssel kórházba is került, vékony esőkabátban húzta ki a teleket, volt csöves, ágyrajáró, szívességi lakó. Dolgozott kőművesként, kőfaragóként, trógerként. Hajnaltól délutánig hordta a zsákokat, aztán átöltözött egyetlen szalonképes ruhájába, és járta a kávéházakat.
Ott kovácsolta a kapcsolatait a művészek, írók, költők törzstársaságának peremén. Írókkal, költőkkel úgy teremtett kapcsolatot, hogy idézte a műveiket, mondta a verseiket, tanácsot kért a versmondáshoz. Legyezgette a hiúságukat, igazolta az olvasottságát. Ily módon egészen széles értelmiségi baráti kört alakított ki, amelyben a kor számos meghatározó személyisége benne volt. A politikusként folytatott levelezéséből kitűnik, hogy milyen sokan voltak, akikre régi barátként számíthatott, akik régi barátként számíthattak rá.
„Zsákhordó lett egy színész”
Aczél 1937 augusztusában felvételi vizsgára jelentkezett az Országos Színészegyesületnél, hogy működési engedélyt kapjon. A 30 új kérvényező közül 13-at egy évi, 10-et két évi, 7-et három évi gyakorlatra utasítottak. Aczél a középső kategóriába került. Két év gyakorlatot írtak elő a számára, hogy fölvegyék őt a Színészegyesület teljes jogú tagjai közé. (Színészek Lapja, 1937/8-10.)
1937 őszétől Miskey József társulatával, a Thália Kamaraszínházzal járta az országot. Általában epizódszerepek jutottak neki.
Forrás: Somogyi Újság, 1937. november 18.
1937 októberében Kecskeméten játszik. Többek között Sommerset Maugham: Szent lángjában lép fel. Kap jobb és rosszabb kritikákat: „Este elég szép számú közönség előtt Vajda Ernő szellemes vígjátékát, a Válóperes hölgyet adták. Deésy Ica, Kondor Erzsi, Miskey és Aczél György vezetésével az együttes nagy tapsot aratott.” (Kecskeméti Közlöny, 1937. október 19.) A nők elmondják című vígjáték „Boby szerepében Aczél György élettelen, nyers figura.” (Kecskeméti Közlöny, 1937. október 22.)
Novemberben Kaposvárott lép fel:
Forrás: Somogy Újság, 1937. november 21.
A két lány az utcán Szép Ernő darabja volt. Ezeken kívül még inast is játszott A szerelem vásárában.
A Somogyi Újság november 20-án szomorúan konstatálja, hogy Kaposvár népe nemigen értékeli a társulat munkáját: „A színtársulat kissé nagyobb számú, de még mindig csekély közönség előtt játszotta le harmadik előadását. Nem is értjük, mi lehet az oka annak, hogy hasztalan az eddigi jó előadásoknak és Zách János, Deésy Hana, MiskeyJózsef, Kondor Erzsi, László Endre, Donáth Kató, Aczél György, Miskey Viktória és Polgár Margit nagyszerű játékának, a közönség nem jár színházba.” A Kamaraszínház ebben a lapszámban egy közleményt jelentetett meg: „Az a közöny, amellyel előadásainkat a közönség nagy része fogadja, arra késztet bennünket, hogy vendégjátékunkat a tervezettnél előbb fejezzük be. Ezért felkérjük kedves bérlőinket, akiknek támogatása nagyon megtisztelő és jól esik nekünk, hogy szelvényeiket keddig váltsák be.”
Kaposvárról Pécsre ment a társulat, ahol Aczél már főszerepet is játszott. Ezt nem a helyi lapokból, hanem a Pesti Naplóból (1938. július 7.) tudjuk, amelynek Aczél valószínűleg élete első interjúját adta. A címe: „Zsákhordó lett egy színész”. Ezt teljes egészben közöljük:
„Kőbányán volt dolgom tegnap, a Ferenc József teherpályaudvaron. Beleütköztem valakibe. Hatalmas liszteszsák volt a hátán. —Bocsánatot kérek . . . — mondtam zavartan. Meghökkentem. Ezt a poros arcú fiatalembert az elmúlt év novemberében láttam Pécsett. Ahol nem zsákot hordott, nem. A Jedermant játszotta, Hoffmannstahl költői művének főszerepét. Az életéről kérdezem. Hogyan jutott a színpadról a teherpályaudvarra?
— Ma huszonegyéves vagyok … — kezdi. — Nyolcéves koromban meghalt az apám. Árvaházba kerültem, gimnáziumot jártam. Már a gimnáziumban felfedezték bennem a színészt. Leérettségiztem. /Erről nem tudunk, de lehetséges – R.S./ A matúra után beiratkoztam a Színiakadémiára. Itt komoly jövőt jósoltak nekem tanáraim. De nem végezhettem el az akadémiát, szerződést kaptam az akkori Alapy-féle színtársulathoz, mely az országot járta./Alapi Nándor vezette korábban az ekkor Miskey igazgatta Thália Kamaraszínházat – R.S./ Kellett a pénz, a kenyér, nem utasíthattam vissza a kitüntető ajánlatot. — Mióta nincs szerződése? — Csak ebben a szezonban nem volt állandó szerződésem. Egy-kétszer játszottam a fővárosi színházakban kisebb szerepeket. A színigazgató urak közül nem egy látott vidéken, Győrött, Pécsett, Balassagyarmaton. Ennek köszönhetem, hogy télen valahogy megéltem. Mikor nem játszottam színpadon, előadtam. — Mióta hord zsákot? — Tavasszal aztán végkép megrekedtem… Kitettek albérleti szobámból, mert nem fizettem a házbért… Hetekig aludtam ligeti padokon, a Gellérthegyen, a Rózsadombon… Keserűen mondja: — Uram, ha valaha szüksége lesz szállásra, forduljon hozzám bizalommal… Remek helyeket tudok a Gellérthegyen… Tóra néző remek padok a ligetben… Senki sem látja, senki sem zavarja meg… — Tavasz óta nem aludt ágyban? — kérdezem. — Dehogynem. A Gellérthegyen egy ‘lakótársam’ ajánlotta, hogy menjek a Dobozi utcába, az Üdvhadsereghez. Hetven fillérbe kerül egy éjszakai alvás. S az a fő előnye: naponta lehet fizetni… Nem volt több, csak harminc filléreim. Elmentem, megkértem a főnököt, engedje meg az alvást harmincért… Megengedte. Csend, folytatja: — Munka, kereset nélkül lődörögtem… Egyszer kitévedtem ide. Láttam, hogy dolgoznak az emberek. Zsákot hordanak. És van ebédjük, van vacsorájuk… Szóba elegyedtem velük, megszerettek. Ők maguk vittek, ajánlottak a főnöknek. Fel is vettek… — Mit keres? — Hetenként négy napot dolgozom. Négy pengő ötven fillért kapok érte. — Hogy megy a munka? — Hát… Istenem… gyönge a fizikumom, de muszáj … Enni kell… Feltétlenül… Eleinte azt hittem, belegebedek. Hatvan kiló a legkisebb zsák. Száz kiló a leggyakoribb… Kihúzza magát. — Megszámolhatja a bordáimat, uram… — Mit szólnak a kollégák? — A színészek? — kérdi. — Senki nem tudja. Nem árultam el soha … Nem akarom, hogy sajnálkozzanak. Nincs szükségem rá… — Hogyan látja a jövőjét? — Nem vagyok elkeseredett… Néhány szakember bízik benne, hogy lesz belőlem valaki.. És magam is azt hiszem. Amikor levetem ezt a nadrágot, megfürdöm, felöltöm egyetlen európai ruhámat és bemegyek valamelyik kávéházba, egy kávéra. Reggelig tanulok… Feláll. — Mennem kell… Nevetve nyújt kezet. — Nem baj az, ha az ember nem ebédel, amikor tudja, hogy vacsorázik…
Aczél György21 éves. Tehetséges színész. És zsákhordó..
Sz. S.”
Nem biztos, hogy minden pontosan úgy volt, ahogy Aczél megfogalmazta vagy az újságíró lejegyezte, de nem lehetett nagyon másképp.
Nem tudunk róla, hogy Aczél a későbbiekben kapott volna bárhol szerződést. 1938 októberében a Független Színpad Hont Ferenc rendezésében előadta Molière: Fösvényét a Vasas Szakszervezet Magdolna utcai székházában másfélezres lelkes munkás közönség előtt. Ebben Harsányi Miklóssal, Gellért Endrével, Szendrő Józseffel Aczél is fellépett.
Nem tudjuk, melyik, de nyilván kisebb szerepben. A Népszavában (1938. október 25.) mindenesetre azt írták, hogy „Feltűnően érdekes, eredeti alakítást nyújtott Aczél György”. (zs.e.), azaz Zsigmond Ede, Aczél közeli barátja és elvtársa jegyezte az írást, és nem biztos, hogy elfogulatlanul méltatta Aczélt.
1939. január 15-én az Újság azzal a hírrel jelentkezik, hogy magyar színház alakul Buenos Airesben. Aczél nyilatkozik:
„— Néhány hónapja Buenos Airesben tartózkodik egy fiatal magyar színházi szakember. Vidéki színészeskedésem idején ismerkedtem meg vele. Nem valami jól ment a sorunk, és a barátom tréfálkozva említette, hogy Argentínába utazik, magyar színházat szervez és aztán majd szerződtetni fog. Jót nevettem akkor a fantasztikus terven, és ime, a tréfából valóság lett. — A színházalapítás anyagi előfeltételei megvalósultak. Most kaptam éppen levelet Buenos Airesből, ahol nagyon rokonszenvesen fogadták a tervet.”
A tervek szerint februárban indult volna az egy évre tervezett turné, amelyből nem lett semmi. Ha lett volna, aligha tért volna haza Aczél. Amikor ezt az interjút adta, már készült a második zsidótörvény, amely lesöpörte a pályáról a zsidó színészeket a legismertebbek kivételével.
Lehet, hogy Aczél itthon maradásában egy 16 éves kamaszlány, Csató Zsuzsa is szerepet játszott, akit Aczél 1939. július 30-án feleségül vett. Ők közösen tervezték – nem tudjuk, mennyire eltökélten – az emigrációt. A második zsidótörvény után ez a gondolat a legtöbb zsidó családban felmerült. Miként a nagy többség, Aczélék sem emigráltak. Viszont a házassággal Aczél életviszonyai megjavultak. Jól menő ügyvéd volt az apósa, aki a vejét jobb kereseti lehetőségekhez juttatta, jobban fizető építésvezetői munkák is jutottak neki.
A második zsidótörvény után az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) nagyszabású művészakciót indított fellépési és megélhetési lehetőséget biztosítva a pályájukról letaszított színészekek, énekeseknek, képzőművészeknek. Híres színészek, énekesek sora szerepelt 1939 novemberétől a német megszállásig a Goldmark-teremben.
Aczél itt Rabbi Josuát és Rabbi Eleazart alakította Szabolcsi Lajos Árulójában, Áront Papp Károly Mózesében. Aczélról az a kép élt a művészvilágban, hogy „ötödik zsidót”, „második alabárdost”, ilyesmit játszott, de ez nem igaz. Kisebb, de nem jelentéktelen szerepeket kapott. Még főszerep is jutott neki: San Friano bárót játszotta Molnár Ferenc: Marsalljában, amikor Mányai Lajos akadályoztatva volt. (Aczél is volt „akadályoztatva”. 1942 elején illegális tevékenységéből kifolyólag a váci börtönben verik ugyanazok a smasszerek, akiknek az öklével majd Rákosi börtönében is találkozik.)
A művészakció keretében különböző műsoros esteket is rendeztek, ezeken is fellépett.
A „ripacsos fiú”, avagy „egyike legjobb előadóművészeinknek”
Aczél elsősorban előadóművészként, versmondóként tevékenykedett. Ez egyrészt sokkal elérhetőbb volt számára, mint a színpad, másrészt a darabok között nem válogathatott, a versek, prózák között annál inkább. Az általa választott művek nyilvánvalóan sokkal fontosabbak voltak számára, mint a nem általa választott, nem kis részben kommersz színdarabok. Egy színdarabban epizodista, versmondóként övé a pódium.
A Színiakadémiára való jelentkezése előtti fellépéseiről nem tudunk semmit. 1937 tavaszától követhetjük nyomon szerepléseit a sajtóban.
Elsőként 1937. március 17-én említik őt a Pesti Naplóban a MIEFHO (Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Egyesülete) emlékünnepén közreműködők között, még Aczél Henrik néven. 1938. januárjában, néhány héttel a költő halála után a MIEFHO József Attila emlékestet rendezett, amelyen Németh Andor és Baló Elemér mellett Aczél lépett föl. (Esti Kurir, 1938. január 27.)
Áprilisban a MIEFHO bölcsész társaságának irodalmi estjén szerepelt a háború utáni irodalomról előadó Komlós Aladár és a saját verseit felolvasó jóbarát, Zsigmond Ede társaságában. (Újság, 1938. április 27.)
Ez év szeptemberében a Szabadság Budapesti Munkásképző Egylet estjén lépett föl a Zeneakadémia nagytermében többek között Vidor Ferike, Ascher Oszkár, Rácz Aladár, Tersánszky Józsi Jenő, Baló Elemér és Vándor Sándor kórusának társaságában. A bevezető előadást Szabó Zoltán tartotta. (Népszava, 1938. szeptember 4.)
1939. január 21-én volt az első önálló estje: „Nagysikerű szavaló-estén lépett a közönség elé a Zeneakadémia kamaratermében Aczél György, a kitűnő tehetségű fiatal művész. Műsora igen változatos volt és alkalmat nyújtott arra, hogy jeles képességeit több oldalról is bemutassa. Vörösmarty, Villon, Karinthy, Kölcsey, Kosztolányi, Ady, Babits, József Attila és mások költeményei szerepeltek a programján, amelyet Ascher Oszkár bevezető előadása előzött meg. A közönség, amely megtöltötte a termet, sok megérdemelt tapsban részesítette Aczél Györgyöt.” (Újság, 1939. január 24.) A Pesti Napló (1939. január 24.) „a fiatal magyar előadógárda kiváló képviselőjeként” említi Aczélt. A Népszava (1939. január 22.) így jellemzi Aczél versmondását: „Nem deklamál, nem túloz, egyszerűnek látszó eszközökkel, halk szavakkal, súlyos kis szünetekkel és – ritkán – megrázó erejű kitörésekkel fejezi ki a versek sok szépségét./…/ Aczél Györgyöt ezután számon kell tartani a legkitűnőbb magyar előadóművészek között.” Tegyük hozzá, ezt is (zs.e.), vagyis az aligha elfogulatlan Zsigmond Ede írta, akinek versei is szerepeltek az esten.
Egészen másképp értékeli Aczél előadóművészetét Radnóti Miklós felesége, Gyarmati Fanni a naplójában:
„Este az Aczél Györgyéknél vagyunk meghíva, ez egy igen striciszerű jelenség, aki elvette az elkényeztetett gazdag kisasszonykát tizenhét éves korában…, most benne él az erősen ripacsos fiú a lipótvárosi család szép lakásában, és költi a nagy pénzeket előadóestekre. Elmond egy-két verset a programból, de nagyon nem tetszik, amit csinál. Nagyokat szuszog hozzá, és nem elég jó.”
(1940. január 15., Napló, I. k., 476.o.) „Este Aczél György est az Akadémián. Szabályos kövér strici ez a fiú. Alig van publikum, de hát a gazdag felesége és családja fedezi a költségeket. Miklósét eléggé elrontja, mert nem tudja a verset.
Általában csak azok a darabjai jók, amelyeket már többször előadott, és régóta nem tanul lelkiismeretesen.” (1940. január 20., Napló I.k., 478.o.) Ezek a bejegyzések már az egy évvel későbbi, második (és utolsó) előadóestre vonatkoznak. Az elsőre Aczél biztosan nem költhette a Csató család pénzét, mert azt még a házassága előtt fél évvel tartotta. Gyarmati Fanni ekkor unalmas és primitív emberekként ír az Aczél házaspárról. Később, különösen a vészkorszak után, amikor Aczél megpróbált tenni, amit lehetett, Radnóti Miklós érdekében is, Gyarmati Fanni már szeretettel ír róla, de az előadóművészetéről alkotott lesújtó véleménye nem változott.
Az Újság (1940. január 23.) kritikusa így látta a második előadóestet: „A Zeneművészeti Főiskola kamaratermében nagyszámú közönség előtt tartotta Aczél György első idei önálló előadóestjét.
A fiatal művész tavaly óta rengeteget fejlődött, hangja erőteljesebbé vált, technikája sokat finomult és csiszolódott, s már most egyike legjobb előadóművészeinknek.” Természetesen ezúttal is a Népszava (1940. január 23.) méltatja legrészletesebben Aczélt. (Ekkor nem Zsigmond Ede szignója szerepel a szöveg alatt, de ettől még írhatta ő.) „Túlnyomórészt olyan verseket hallhattunk, amelyeknek középpontjában a béke és a szabadság gondolata áll.”
Kivételesen nagy hatása volt József Attila: Levegőt című versének és Karinthy Frigyes Krisztus és Barrabásának. Az Újsághoz hasonlóan a Népszava is „nagyszámú és lelkes” közönségről ír. Mindazonáltal lehet, hogy a publikumra vonatkozóan Gyarmati Fanni megállapítása áll közelebb az igazsághoz. Ő is szemtanú, és neki nem kellett a privát naplójában politikai szempontokat mérlegelnie.
Aczél számos író, költő szerzői estjén szerepelt. Peterdi Andorén, Várnai Zsenién, Hollós Korvin Lajosén, Vészi Endréén, Pataki Artúrén, Horváth Istvánén, Kiss Józsefén – a szociáldemokratákhoz vagy a kommunistákhoz közelálló, illetve a zsidó kultúrában jelentős szerepet játszó szerzőkén. Ezen estek egy részét zsidó szervezetek rendezték. Egy zsidó népzenei esten Stefan Zweig: Jeremiásából adott elő részleteket.
1939 februárjában izzó hangulatú Ady-estet rendeztek a Zeneakadémián. Több százan rekedtek a termen kívül. Itt többek között Basilides Máriával, Makay Margittal, Pécsi Blankával szerepelt együtt.
Föllépett a szabadkőművesek fedőszervének számító Vajda János Társaság rendezvényein is.
A Vajda János Társaság Karinthy-emlékmatinéján 1944 január 9-én újra elmondta a Krisztus és Barrabást, amelynek abban az időben kivételes hatása lehetett. Alighanem ez volt az utolsó szava előadóként a magyarországi vészkorszak előtt.
Vége a háborúnak, vége a színészetnek.
Mezey Mária, aki hallotta Aczélt Petőfiről beszélni, Petőfit mondani, azt írta néki a betegágyából 1975. június 19-én: „valódi színész is lehetett volna magából. Hála Istennek, hogy valódi vezető politikus lett helyette.” (MTA Kézirattár, Ms6084/142.)
E sorok írója nem tartja pozitív fejleménynek, ha valaki az állampárti diktatúra vezető politikusa lesz, abban pedig nem tud állást foglalni, hogy milyen színész, előadóművész volt és lehetett volna Aczél, mert erről személyes élményei nem lehetnek, az ismertetett véleményeket pedig így vagy úgy elfogultnak sejti.
Mindenesetre teljesen nyilvánvaló volt, hogy Aczél előtt a színészi pályán nem nyílt volna akkora tér, mint a politikában, és az illegális mozgalomban felnőtt kommunista egyébként is oda megy, ahová a párt küldi.
Azért a színészi pályának még volt egy kis utóélete a háború után.
A kommunista párt 1945. március 15-i rendezvényén Pásztor János, Várkonyi Zoltán és Major Tamás mellett Aczél szavalt Petőfi verseket. Két héttel később a terézvárosi kommunista alapszervezet József Attila estjén lép föl.
Április 15-én a KAOSz segélyalap javára rendezett művészhangversenyen mond verset Gobbi Hilda és Major Tamás társaságában. Ezen a tavaszon több rendezvényen is együtt szerepelnek ők hárman.
Aczél volt „az első szabad május elseje” műsorának felelőse a kommunista párt budapesti bizottságában. Lehet, hogy ennek köszönhetően játszott főszerepet a Városligetben, a vurstliban Molière: Duda Gyuri (Dandin György) című komédiájában, amelyet a Szabad Nép tudósítása szerint „szocialista”, értsd amatőr színészek játszottak el. A próbákat a Tisza Kálmán téri pártközpontban tartották.
Gyarmati Fanni ezt az előadást nem látta, de ír róla: Aczél „a próbákon Ortutay Zsuzsa és Ili szerint is nagyon rossz volt. Hát persze, nem tanul az a fiú semmit, csak eldumálja, ellógja az életét a pártban.” (Napló, II.k., 463.o.) Júniusban, júliusban még hallhatták Aczélt szavalni a rádió irodalmi műsoraiban, aztán végképp elnyelte a pártmunka. Az V. kerületi pártbizottság agit-prop. titkáraként már csak magának szavalgathatott.
Ezután már csak 1949-1954 között a börtönben a rabtársainak válogathatott abból a pár száz versből, ami a fejében van.
Valószínű, hogy a politikai előélete és az irodalmi, értelmiségi kapcsolatai elegendőek lettek volna ahhoz, hogy színészként létezzék, hiszen a kor élvonalbeli művészei is elfogadták őt társnak és partnernek. Kommunista elkötelezettségű színészek, versmondók közepes képességekkel is kaptak kifutási lehetőséget. Mondhatnánk példákat. Az azonban igen valószínű, hogy ha Aczél színész marad, nem születik róla könyv, sem ilyesféle cikk.
