Gundel, New York, Central – hogy jut el két fiatalember oda, hogy Magyarország legpatinásabb vendéglátó helyeit üzemeltesse? Miképpen épül fel manapság egy vendéglátós-gasztronómiai-turisztikai birodalom, amely a partiszerviztől a stadionbüféig és a Római-parti sörkerttől a cukrászdáig a legkülönbözőbb műfajokat üzemelteti?
Évek óta figyelemmel kísérem Kőrössy Zoltán és Nagy Gábor munkásságát, gyakran érkeznek meghívók cégüktől, az Eventrend Grouptól a megnyitókra, tájékoztatókra, de valahogy sosincs idő beszélgetni a háttérről, a kezdetekről. Most ezért ültünk le kávézni az egyik, általuk menedzselt rendezvényhelyszínen.
Az évi 24 milliárd forint árbevételt termelő Eventrend társtulajdonosa és igazgatója biciklin érkezik az interjúra.
Kőrössy Zoltán után Nagy Gábor is befut, kávét rendelünk a még teljesen üres óbudai Symbolban, ahol este majd több százan ünnepelnek. Készül is már a helyi vendéglátós csapat a feladatra.
Még el sem kezdtünk beszélgetni, amikor az egyik tulajdonos rápillant az órájára – az idő bizony pénz. Tényleg, mennyit ér Magyarország egyik legnagyobb vállalkozása vezetőjénél egy óra?
K.Z. Az attól függ, kivel beszélgetünk, miről, és a tárgyalás mely fázisánál tartunk.
Van, amikor a találka azonnal sokmilliós forgalmú üzlettel kecsegtet, de olyan is előfordul, hogy egy üzleti megbeszélés 47 másodpercig tart,
mert kiderül, mégsem eladó, illetve bérbe vehető a nagy múltú vendéglátó hely. Ám lehet, hogy két év múlva mégis az lesz. A Central Kávéházról sem egyszer tárgyaltunk Somody Imrével, a régi tulajdonossal. A Gundelre hosszú évekig vártunk.
Harminckét éve alakult a cég. Hogyan kezdődött?
N.G. Már a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola évei alatt elkezdtünk vállalkozni, igaz, eleinte csak kicsiben.
A főiskola mellett már dolgoztunk, máig emlékszem az első munkánkra, ez 1992-ben történt.
Az egyik társunk édesanyja volt az Edda sajtófőnöke, az ő sajtótájékoztatójuk pedig az első rendezvényünk, persze ott csak italról, üdítőkről, kávékról, szendvicsekről volt szó, pár ezres tételről, de a munka elkezdődött.
Hogy aztán hamarosan az egyik legnagyobb party szerviz céggé váljanak. Miért pont Gála lett a vállalkozás neve?
K.Z: Sokat gondolkodtunk az elnevezésen, először egyébként a Malibu név volt a befutó.
Hányan tudták harminc évvel ezelőtt Magyarországon, hol van Malibu?
N.G: Kevesen, ezért is változtattuk a nevünket Gála Party Service-zé. A Gála ez esetben betűszóként is funkcionál, a kollégák és a saját nevünk kezdőbetűiből raktuk össze, ráadásul értelme is van, és kötődött a profilunkhoz.
A Gála hamar tekintélyes név lett a szakmában. De Önök tovább akartak lépni, a vendéglátás más területeit is kiszemelték. Mindehhez honnan volt tőke és merészség? Gondolok itt a New York Café üzemeltetésére, amely a világ legszebb kávéháza címet többször elnyerte.
K.Z: Tudtuk, hogy az olasz Boscolo nevű szállodalánc, amely sokáig birtokolta a luxushotellé alakított újságpalotát, nem igazán tűnik ki vendéglátós vonalon, a hely nem ment olyan jól, mint ahogy mehetett volna.
A New York Café üzemeltetője 2009-ben tönkrement. Egy idő után a Boscolo ki is szállt a menedzselésből.
Ami pedig a tőkét illeti, évekig visszaforgattuk a nyereséget az aktuális, legfontosabb üzletekbe, de természetesen pályáztunk is számos alkalommal, hogy elnyerjük a menedzselés jogát. Ami nem egyenlő a sikerrel.
A vendéglátó helyek többségét béreljük, nem csekély összegért, amelyeknek ezen felül kell természetesen profitot termelniük.
Most viszont annyira megy a New York – látni mindennap a villamosból is – hogy állandó a sor előtte… Igaz, külföldi turisták várakoznak ott, hogy ezer fotót csináljanak az enteriőrről. A vendégkör teljesen megváltozott, de nincs sok értelme a nosztalgiának. Ahogy az ember belepillant az Eventrend portfóliójába, mindig meglepődik, hogy stadionokban, arénákban is üzemeltetnek büféket. Ez ennyire jó üzlet?
N.G. Igen, van, ahol az. Nem mindegyiknél természetesen, ez függ a meccsektől, a koncertektől, azok színvonalától, a menedzseléstől.
Mindegyik nagy stadionban tucatnyi büféről van szó, egy-egy jelentős rendezvény alkalmával majd kétszáz munkatársunk dolgozik ott, intézi a logisztikát, áll a pult mögött.
És ahány aréna, annyiféle környezet, közönség, igény.
Ehhez képest nagy műfaji ugrás a Spoon hajó, amely ötcsillagos szállodák előtt ringatózik a Dunán. Ezt hogyan szerezték meg?
K.Z. A pandémia idején sok étterem tönkrement. Mi viszont bíztunk a hely vonzerejében, és abban, hogy valamikor újból fellendül a turizmus.
És így is lett. Persze nem mindegyik vállalkozás jön mindig be, amelyik nem, annak, egy bizonyos türelmi idő után, búcsút mondunk.
Ugyanaz a vállalat üzemelteti tehát a Gundelt, mint egy sörözőt, vagy egy frissen megnyitott szállodát. Ez új felállás a szakmában is. Honnan vesznek ehhez elegendő univerzális munkaerőt? Arról nem beszélve, hogy a folytonos terjeszkedés miatt a majdani vezetőket ki is kell nevelni, hogy készenlétben álljanak egy-egy komolyabb feladatra.
N.G. Működtetünk egy tehetségakadémiát, melynek az a lényege, hogy a hallgató elsajátítson egy vállalati identitást, legyen hűséges, értsen a szakmához, illetve a menedzseléshez is, bizonyos szinten.
Régen csak vezetőket képeztünk, ma már olyanok is járnak a mi akadémiánkra – jelenleg 300 körüli a létszám – akiknek más posztokon kell teljesíteniük.
Ugyanakkor a munkatársi gárda jelentős része stabil, sokan hosszú évek óta dolgoznak nálunk – olyan kolléga is, aki az 1992-es kezdet óta – nemcsak mert lojális, hanem, mert ami ezzel összefügg, lehetőséget lát a vállalaton belüli előre lépésre.
Bizonyára az Eventrend sem mentes a munkaerőhiány átka alól, ami ma jellemzi a szakmát. Valahol azt olvastam, hogy vietnami munkaerőt is alkalmaznak, hasonlóképpen sok hazai turisztikai vállalkozáshoz.
K.Z.: Igen, a munkaerőhiány minket is érint, bizonyos munkakörökben.
De azt sem szabad elfeledni, hogy az utóbbi évtizedekben változott a vendéglátós szakma vonzereje, séfek, cukrászok váltak hírességekké.
Ugyanakkor Magyarországról ezrek mentek ki dolgozni külföldre, a magasabb fizetés miatt.
A szakképzettség mennyire fontos?
N.G: A főiskolán most is jelentős a túljelentkezés (ennek mértékében a cég két vezetője nem értett egyet) kérdés, hányan maradnak a diploma átvétele után a szakmában és hányan maradnak itthon.
Egy tapasztalt vendéglátóssal arról beszélgettem, mi lenne, ha az a kétmillió ember is járna rendszeresen étterembe, szállodába, bárba, aki életében soha nem lépi át egy ilyen hely küszöbét, miután a létminimumon él, vagy mert elképzelhetetlennek tartja, főleg vidéken, hogy ne otthon vacsorázzon.
N.G: Változtak az utóbbi évtizedekben a fogyasztói attitűdök, főleg a fiatalok szeretnek éttermekben járni,
– ebbe belejátszott a fast food láncok elterjedése is – ma már sokan a reggeli kávéjukat is egy kávézóban fogyasztják el, ami eddig nem volt jellemző Magyarországon. Igaz, nagyon sokan csak jeles ünnepen – születésnap, lagzi – tették és teszik be a lábukat egy étterembe.
Annak persze mindenki örülne a szakmában, ha még többen engedhetnék meg maguknak, hogy effajta élményben részesüljenek.
Beszélgetésünk elején elhangzott egy jókora szám: 24 milliárd forintos árbevétel. Ezzel hányadikok a szakma rangsorában?
N.G: Sehol nem vagyunk a külföldi gyorséttermek bevételéhez képest, ott százmilliárdos összegek is előfordulnak.
Milyen hosszú időre terveznek? Hogyan képzelik a jövőt?
K.Z: Öt évvel ezelőtt úgy gondoltuk, 2030-ra érjük el a tervezett árbevételt és cégnagyságot.
De úgy tűnik, már 2027-re meglépjük ezt. Jelenleg több mint harminc egységet üzemeltetünk, több mint ezer munkatárssal.
Nem célunk a mindenáron való terjeszkedés, de most is van néhány ötlet a tarsolyunkban.
