Amikor egyik napról a másikra elveszik mindened – Államosítás a negyvenes években

A teljhatalomnak a „teljtulajdon” a legszilárdabb biztosítéka. Az, ha az államon és a vele azonos párton kívül senkinek nincs semmije, amivel érzékelhető mértékben befolyásolni tudja az ország gazdaságát. Ha nem létezik magántulajdon, magántőke, amely létrehozhatna, finanszírozhatna bármit az államtól függetlenül. Az állampárti diktatúra kiépítése és az államosítás párhuzamosan haladt. Úgy szalámizták le a magántulajdont, mint a pártrendszert a negyvenes évek végén Magyarországon.

Államosítás mindenféle társadalmi-gazdasági rendszerben létezik. Jó esetben arra használják, hogy az ország ne legyen kiszolgáltatva monopóliumoknak, és infrastruktúrájának legfontosabb elemei ne függjenek magántőkések esetleges döntéseitől. Ezen felül nemzetgazdasági szempontból létfontosságú ágazatokat is szoktak államosítani.

Magyarországon már több mint 200 éve államosították a postai szolgáltatást, nagyjából másfél évszázada a telefonhálózatot és a vasúthálózatot.

A második világháború után Európa jó néhány országában államosítottak részben vagy egészben különböző iparágakat. Kiváltképp a hadászati szempontból legfontosabbakat. Így államosították például 1947-ben a brit szénbányászatot, amelytől drámai körülmények között szabadult meg a brit állam a nyolcvanas években.

A polgári pártok és politikusok között is sokan voltak, akik jelentősebb mértékű államosítást tartottak szükségesnek a kapitalizmus hátrányos vonásainak enyhítése végett. Kivált a baloldali polgári irányzatok képviselői, a szociáldemokraták, polgári radikálisok, harmadikutas agrárpártok. A kommunista pártok a szovjet blokkban az államosítás első lépéseinél rájuk hivatkoztak, velük működtek együtt, hiszen ilyen pártok voltak a kommunisták koalíciós partnerei Magyarországon is a világháború utáni években. Nyugat-európai példákra is mutathattak. A végcél azonban egészen más volt: a gazdasági erő, a tőkeerő kivonása társadalomból.

Amikor senki nem veszélyeztetette a magántulajdont

Az első államosító Magyarországon a világháború után a szovjet állam volt. A világháborút lezáró rendelkezések értelmében a németországi tulajdonosok vállalatai a Szovjetunió tulajdonába kerültek.

1946. január elsején állami tulajdonba vették a bányákat, az év végén pedig a négy legjelentősebb nehézipari vállalatot: a Rimamurányi-Salgótarjáni Vasművet, a Weiss Manfréd Acél- és Fémműveket, a Ganz Vállalatokat és a Győri Vagon- és Gépgyárat.

Az államosítás nem az eltulajdonítással, hanem a tulajdon feletti rendelkezés korlátozásával kezdődik. A lerombolt, mindenben hiányt szenvedő, világrekorder inflációtól szenvedő országban nehezen lehetett a kötött gazdálkodási rendszer bevezetése ellen érvelni. A kommunisták által dominált Gazdasági Főtanács rendeletei nagymértékben meghatározták a magánvállalatok helyzetét, lehetőségeit is. Az infláció leküzdése, a forint bevezetése, a magántulajdont erőteljesen védelmező Kisgazdapárt meggyengítése után azonnal hozzáláttak a tervgazdaság – lényege szerint parancsgazdaság – kialakításához. 1947. augusztus elsején megkezdődött az első –hároméves – tervciklus. A tervgazdaság egységes és centralizált gazdaságirányítást feltételez, amelyben a gazdálkodás, a vállalkozás szabadságának nincs tere akkor sem, ha a tulajdonjog magánkézben marad.

 

Az 1947-es választásokon léphettek fel 1945 után először és a rendszerváltásig utoljára ellenzéki pártok. Ekkor szólalhattak meg utoljára a nyilvánosság előtt az államosítási folyamat lezárását követelő politikai erők. A Pfeiffer Zoltán vezette ellenzéki Magyar Függetlenségi Párt nyilatkozatában ez állt:

„Világnézetünkhöz és a kossuthi tanításokhoz híven az önálló és független egzisztenciáknak számát kívánjuk a legerőteljesebben növelni. /…/ Életképes és önálló mezőgazdasági, kereskedelmi és ipari kisüzemiek százezrein, vagy millióin keresztül kívánjuk felépíteni a szabad és büszke emberek országát, akiknek függetlensége a legerősebb biztosítéka a demokratikus fejlődésnek. /…/ A magántulajdon elvét képviselve, szembehelyezkedünk a további államosításokkal. Követeljük az eddigi államosítások eredményének felülvizsgálatát egyrészt abból a szempontból, hogy a deficites gazdálkodás ne rójon újabb súlyos terheket az adófizetők vállára, másrészt abból a szempontból, hogy az államosított üzemek ne szolgálhassák egyes pártok érdekeit.” (Közgazdaság, 1947. szeptember 7.)

A Kisgazdapárt nem helyezkedett szembe a további államosításokkal, de azzal kampányolt, hogy a kis magántulajdon védelmének ő a biztosítéka a kormányban. Dobi István, a Kisgazdapárt elnöke ugyan a kommunista pártnak is titkos tagja volt, de a választási kampány során annál inkább igyekezett markáns polgári álláspontot megjeleníteni: „A párt a magántulajdon elve alapján áll s azt akarja, hogy a föld a paraszté legyen, a műhely vagy a kisüzem a kisiparosé.” „A Független Kisgazda Párt eredeti céljától nem tért el és nem fog eltérni soha. Ahogy a megalakulásakor elhatározta, nemzeti és keresztény alapon, valamint a magántulajdon elve alapján áll. És ha voltak vagy vannak olyan üzemek, intézetek, amelyek a köz javát úgy szolgálják jobban, ha az állami, tehát a közösség kezelésébe veszik át, a nemzet egyetemes érdeke… szem előtt tartásával ennek megfelelően kell csinálni a gazdaságpolitikát.” (Révész Sándor: Dobi István. Az elfeledett államfő. 164.o.) A Szabad Nép hevesen támadta Dobit és mindazokat, akik nem ismerik el, hogy a kommunisták részéről sem fenyegeti veszély egyáltalán sem a magántulajdont, sem a vallást, sem a polgári életformát. (Uo. 173.o.)

Az 1947-es választások után megváltoztak a politikai erőviszonyok, részben a kommunisták által elkövetett nagyarányú választási csalások miatt, részben a Kisgazdapárt szétverése folytán, részben az ellenzéki Pfeiffer-párt mandátumainak jogtipró megsemmisítése következtében.

Az amúgy is megosztott Kisgazdapárt ellenállása megtört. Az Országgyűlés megszavazta a nagybankok és az érdekeltségi körükbe tartozó pénzintézetek államosítását. Mivel a nagybankok rendelkeztek az ipari részvénytőke jelentős részével, a nagybankokkal együtt számos vállalat is az állam tulajdonába került. 344 vállalat tartozott a nagybankok érdekeltségébe, és ezekkel együtt immár 589 vállalat volt állami tulajdonban. A magántulajdonban maradt vállalatok hitelezője is az állam lett, s ezzel a többnyire eladósodott, nem túl jó bőrben lévő vállalatok is állami függőségbe kerültek. (Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története, 1945-1985. 95-96.o.)

Államosították a villamosműveket, a távvezetékeket és 1948 elején az alumíniumiparnak azt a részét, amely nem volt szovjet tulajdonban. Ezzel be is fejeződött az államosítás első szakasza, amelyben egyedi döntésekkel terjesztették ki az állami tulajdont.

A nagypénteki varázs

Csécsy Imre a magyar polgári radikalizmus kiemelkedő teoretikusa, a kicsiny Magyar Radikális Párt képviselője 1948. február 26-án nagy beszédet tartott az államosításról az Oszággyűlésben:

„Ezt az egész hatalmas ipari fejlődést, a termelő erőknek ezt a roppant kibontakozását, amely a legutóbbi 150-200 évben végbement, kétségtelenül az egyéni kezdeményezésnek, a vállalkozási szabadságnak köszönheti a világ. És bármilyen káros hatásai voltak és vannak is a versenynek — válság, munkanélküliség — mégsem tagadható, hogy az ipari apparátus tökéletesedését, a javak olcsóbbodását, az árucsere kibővülését neki köszönhetjük. Ezek tehát: a verseny, a magánkezdeményezés, az egyéni felelősségvállalás, a kezdeti korszakban — azt mondhatnám — a kapitalizmus erényei voltak. Hibái, sőt bűnei viszont legnagyobbrészt abból származtak, hogy ő maga dobta sutba a magángazdálkodásnak ezeket az értékeit. A nagykapitalizmus kifejlődése azt eredményezte, hogy nincs többé verseny és az egyéni ötlet és iniciatíva nem fontos többé, hanem mamut vállalatok vannak, amelyek megfojtják vagy felszívják a kisebbeket és így — rendesen a vámvédelem segítségével is — egyeduralkodóvá lesznek a piacon és tetszésük szerint zsákmányolhatják ki a munkást és a fogyasztót egyaránt. A baloldalnak viszont arra szeretném felhívni a figyelmét, hogy mindez igaz ugyan, de mindez szigorúan csak a nagytőkére áll, márpedig nemcsak nagytőke van a világon, hanem közép- és kisipar, közép- és kiskereskedelem is, amelyekben igenis még érvényesül és valóban a köz javára érvényesül az egyéni vezetés, az iniciatíva, a felelősség elve. Ezeknek a vállalatoknak köztulajdonba vétele tehát — legalább is az eddig felsorolt szempontok alapján — nem látszik indokoltnak és a legkevésbé sem szükségszerű.” (Huszadik Század, 1948/2.)

Éppen akkor, amikor ez a beszéd elhangzott, Prágában a kommunista párt puccsal kiszorította a többi politikai erőt a hatalomból és teljhatalomra tett szert. Ez a Szovjetunió által bátorított fordulat radikális lépésekre bátorította a szovjet blokk többi kommunista pártját is.

1948. március 3-án a Magyar Kommunista Párt Politikai Bizottságának ülésén Gerő Ernő kijelentette: „hiba lenne ragaszkodni az eredeti elgondoláshoz és nem kihasználni a kínálkozó kedvező helyzetet”. Lemondatták és emigrációba kényszerítették a szociáldemokrácia polgári irányzatát képviselő iparügyi minisztert, Bán Antalt. A minisztériumot a kommunista párt kádere alá rendelték. A pártközpontban a nyilvánosság teljes kizárásával készítették elő az államosítás döntő lépését, amely a középvállalatok zömét is érintette. Azokat, amelyek államosításától Cécsy Imre óvott. Az MKP Káderosztálya összeállította az államosított vállalatok élére kinevezendő vezetők listáját.

Úgy döntöttek, hogy azokat a vállalatokat államosítják, amelyek alkalmazottainak a száma eléri, vagy 1946 március elseje után bármikor elérte a százat. Nem tartották magukat szigorúan ehhez a korláthoz. Kisebb üzemeket is államosítottak ekkor, ha ezt valamiért fontosnak tartották.

1948. március 25-re összehívták az államosítandó vállalatok kiszemelt vezetőit. A Szabad Nép így tudósított az eseményről:

„Csütörtök délután 4-kor sűrű tömeg állja el a Vasas székház lépcsőjét. Kétkezi és szellemi dolgozókat hívtak értekezletre, de a meghívottak maguk sem tudták, miért hívták őket össze. Négy órakor érkeznek meg a feldíszített tanácsterembe Szakasits elvtárs vezetésével a kormány tagjai és a koalíciós pártok vezetői. Feszült figyelem közepett emelkedik szólásra Szakasits Árpád elvtárs: — Azért hívtuk össze ezt az értekezletet, hogy rendkívül nagyjelenségű kormányintézkedésről tájékoztassam önöket. Sokszor vetették fel a dolgozók az elmúlt években, hogy amikor dolgoznak, vajon maguknak építenek. Mi mindig azt mondottuk: ’ építsetek, mert magatoknak építetek’. A két munkáspárt egyesülése lehetővé tette ennek megvalósítását. A mai minisztertanácson elhatározták mindazon üzemek államosítását, amelyek száz munkásnál többet foglalkoztatnak. /…/ Egy pillanatra néma csend üli meg a termet, aztán a meglepetésből felocsúdott emberek felugrálnak helyeikről, kalapjukat, aktatáskájukat lengetik, éltetik a kormányt. Hirtelen csend lesz, mindenki az internacionálét énekli. /…/ A törvényjavaslatban benne van a kommunisták jó munkája és benne van az is, hogy ebben az országban nem lesz többé a tőke úr rajtunk. A magyar munkás, a magyar paraszt, a magyar nép erejével építünk. A munkásság lesz arra hivatva, hogy ezt az értéket, amely most birtokába kerül, megőrizze és felvirágoztassa. Tomboló taps fogadja a Szakasza Árpád helyére lépő Gerő Ernő elvtársat, akinek szavaiból tudják meg a jelenlévők, hogy ők lesznek az államosítandó üzemek vállalatvezetői. — A magyar köztársaság kormányának a mai napon meghozott határozata értelmében — amelyet meggyőződésem szerint a képviselőház a legrövidebb időn belül meg fog szavazni — 500 üzem kerül az állam tulajdonába, de ezzel a magyar ipar túlnyomó része a nép kezébe kerül. A kinevezett vállalatvezetőkhöz szólva felhívta őket: akadályozzák meg, hogy a tőkések kivonják magukat a kormány intézkedéseinek következményei alól, gondoskodjanak arról, hogy a termelés meg ne akadjon…” (Szabad Nép, 1948. március 26. )

A kormány, amelyben a koalíciós pártok már teljesen alárendelt szerepet játszottak, aznap délelőtt fogadta el az államosításról szóló rendeletet. Az államosítást persze csak törvény rendelhette volna el, de mire az Országgyűlés a vonatkozó törvényt április 28-án elfogadta, már egy hónapja állami tulajdonban működtek az érintett vállalatok.

A kinevezett vezetőknek másnap korán reggel el kellett foglalniuk a hivatalukat, át kellett venniük az üzemüket a régi tulajdonosoktól. Ez a másnap nagypéntekre esett. Nem véletlenül. A döntéshozók azzal is számoltak, hogy nagypénteken, Jézus kereszthalálának napján a vállalatok vezetőinek és tulajdonosainak jelentős része nem megy be a vállalathoz.

Az államosított vállalatok döntő többsége egyébként ekkor már olyan állapotban volt, hogy nem is nagyon lehetett volna komolyabb vagyont kimenekíteni belőlük.

Nagypéntekre virradóra a lapok tudósítói, köztük a Szabadság újságírói kirajzottak az üzemekbe, hogy beszámoljanak az államosítás körülményeiről. Általánosságban megállapították, hogy az államosítást „az ipari üzemek dolgozói mindenütt határtalan lelkesedéssel fogadták. A nagyjelentőségű kormányintézkedésben biztosítékát látják annak, hogy most már a kisebb ipari üzemek sem a tőkések magánérdekeit, hanem a magyar dolgozók összességének javát szolgálják.” Kőbányán a Dreher-Haggenmacher sörgyárban nem találták ott Dreher Jenőt és Dreher-Hardy Bélát, sem a Haggenmachereket, mert hát ők reformátusok, és nagypénteken egyébként sem szoktak bejárni. Európa elsőszámú kártyagyárának, a Piatniknak a budapesti vállalatánál is hiába keresték Piatnik Rudolf igazgatót. Az irodában ülő tisztviselőnő szerint ők nem kaptak semmilyen értesítést, és egyébként is úgy tudják, hogy a külföldi érdekeltségű üzemeket nem államosítják, márpedig a Piatnik osztrák cég. A lap riportere szerint ez „gyenge érvelés. A magyar dolgozóknak egész más a véleményük a százhuszonötéves pesti Piatnik gyár hova tartozandóságáról”. (Szabadság, 1948. március 28. ) A bécsi székhelyű Piatnik vállalatnak igazából csak fél évszázada volt gyára Budapesten, de az érv nem ezért volt „gyenge”. A külföldi érdekeltségű vállalatokat azért kellett kihagyni az államosításból, mert túlnyomórészt a győztes nagyhatalmak polgárainak birtokában voltak, és ez ekkor még jelentett valamit. Ausztria azonban nem volt győztes nagyhatalom.

Ide nekem a kisoroszlánt is

948 júniusában államosították az iskolákat. Élesen cáfolták a „reakció által terjesztett rémhíreket”, miszerint az államosított iskolákban megszüntetik a kötelező hittanoktatást. 1949 szeptemberében mégis megszüntették a kötelező hittanoktatást, és ez önmagában még meg is felelt volna a vallásszabadság elvének.
Ekkor élesen cáfolták „a reakció által terjesztett rémhíreket”, miszerint a kötelező hittanoktatás megszüntetése veszélyezteti a hittanoktatás szabadságát. A tanév elején még bíztatták is a kommunista kádereket, hogy írassák be hittanra a gyerekeiket. Az év végén azután beindult a brutális „lemorzsolási” kampány. Sok szülőt kirúgtak a munkahelyéről, mert nem vette ki a gyerekét a hittanból. Meghurcoltak, elítéltek hittanoktatókat, papokat, apácákat csak azért, mert figyelmeztették a hittanra beíratott gyerekeket a hittan órára. Akik még jutalom cukorkát is osztogattak, azokat úgy kezelték, mint a pedofil bűnözőket.

1948 nyaráig a földosztáskor földhöz jutott gazdák támogatása volt az irányvonal. Ez 1948 nyarán, Rákosi Mátyás kecskeméti beszédével egy csapásra megváltozott. Ettől kezdve a termelőszövetkezetek kialakítása lett a fő cél, és az lett az új jelszó, hogy a kisbirtoknak nincs jövője. A középbirtokos, a kulák is ekkor lépett előre az ellenséges elemek élvonalába.

Rajk László belügyminiszter 1948 áprilisában „a reakció rémhíreire” reagálva leszögezte: „Magyarországon természetesen nem lesz… proletárdiktatúra, arra nincs semmi szükség. Az út nem a proletárdiktatúra felé vezet.” A cáfolatok az év második felében már elmaradtak, 1949 januárjában pedig Rákosi Mátyás kijelentette, hogy a népi demokráciának meg kell valósítania a proletárdiktatúra funkcióit. (Révész Sándor: Húzzuk a keresztünk. A magyarországi választások története 1905-2018. 147-148.o.) Májusban megrendezték az első „népfrontos választást”, amelyen már csak egyetlen listára lehetett szavazni.

Kiépült a proletárdiktatúra, kiteljesedett az államosítás folyamata. Októberben megkezdődött a nagykereskedelem államosítása.

A Szabad Nép 1949. december 15-én tartotta időszerűnek, hogy megtámadja Csécsy Imre 1948 februárjában tartott és a Huszadik Században publikált, fentebb idézett beszédét az államosításról. A kommunista párt központi lapja szerint Csécsy és lapja, a Huszadik Század az amerikai imperializmus álláspontját és szellemét képviseli. A lap azok kezébe került, akik „amerikai hazaáruló barátaik utasítására hűek maradtak burzsoá gazdáikhoz”.

Ez a kései támadás is a közép- és kisvállalatok államosítását készítette elő. Az Elnöki Tanács 1949. december 28-án hozott törvényerejű rendeletet a tíz főnél többet foglalkoztató vállalatok államosításáról. Ekkor államosították a nyugati tulajdonban lévő vállalatokat is. A győztes nyugati nagyhatalmak ekkor már a magyarországi sajtóban a hitleri Németországgal kerültek egy kategóriába. A nyugati tulajdonú vállalatok államosítását konstruált perek (például a Standard-per) készítették elő.

1950 elején a gyógyszertárakat is állami tulajdonba vették.

Az államosítás utolsó szakasza már közvetett, de hatékony módszerekkel folyt. Az 1950-es évek elején brutális eszközökkel, tömeges perekkel, agyonadóztatással, kiátkozással, beszolgáltatással, kínzással, börtönnel rákényszerítették a nagygazdákat és a közepes nagyságú birtokkal rendelkező gazdák nagy részét arra, hogy földjüktől megváljanak, lemondjanak róla az állam vagy a szövetkezetek javára. Erről a folyamatról lásd Závada Pál: Kulákprés című szociográfiáját:

A kisiparosokat és a kiskereskedőket az iparengedélyek revíziójával, kiadásuk szigorításával, árszabályozással, árellenőrzéssel, a kisipari üzemek erőszakos szétbontásával, rendőri „túlkapásokkal”, a kihasználatlannak minősített gépek, eszközök kisajátításával, bérlemények felmondásával, mondvacsinált perekkel, adópréssel, az anyagkiutalások szabályozásával kényszerítették vállalkozásuk feladására vagy szövetkezetbe menekülésre. Már 1947-ben is közel háromezer kereskedői iparengedélyt adtak vissza, és az ötvenes években még nehezebb volt kisvállalkozóként fennmaradni. Mindazonáltal ez a szektor azért nem tűnt el, és a Kádár-korszakban már általában jobb megélhetést biztosított, mint az állami iparban, kereskedelemben való munkavállalás.

A mezőgazdasági kisbirtokok túlnyomó részét erőszakos eszközökkel sem sikerült 1956 előtt bevonni a termelőszövetkezetekbe. Erre a kollektivizálás utolsó hullámában került sor az ötvenes-hatvanas évek fordulóján.

A termelőszövetkezeteket is beépítették az állami tervgazdálkodás rendszerébe, de mégis nagyobb mozgásterük volt, mint az állami vállalatoknak. A szövetkezeti tagok kis magángazdaságokat, háztájikat is megtarthattak, amelyek a szövetkezetekkel szimbiózisban éltek, és jobb megélhetést biztosítottak azoknak, akik nem menekültek át az iparba.

Hogy Magyarország valamivel vidámabb barakk lehetett a szovjet blokkon belül, azt jelentős részben azok a kicsi rések biztosították, amelyeket az államosítás, a kollektivizálás folyamata meghagyott.