Nem megszállottja a sportnak, és mégis olimpiai bajnok. Berecz Mihály zongoraművész 2023 őszén olimpikon lett: első a Bad Kissingeni ZongoraOlimpián. A tudás.hu vele beszélgetett.
A bajor fürdőváros mesés hely, több magyar vonatkozással. II. Rákóczi Ferenc Párizsba tartva megpihent itt. A nagyságos fejedelem szobra, Varga Imre munkája a sétányon látható, de a szobrász egyéb műveit is befogadta a város. Nyaranta nemzetközi hírű fesztivál várja a vendégeket, 1986-ban alapította Kari Kahl-Wolfsjäger. Még létezett az ún. szocialista tábor, azok művészeit próbálta az egykori újságíró integrálni az NSZK kulturális életébe.
Kocsis Zoltán hatása
Most már tudjuk, hogy hová helyezzük ezt az eseményt. Milyen megfontolásból indult?
Nem saját ötlet volt, erre a rendezvényre szakmai szervezetek, professzorok, menedzserek jelölnek zongoristákat. Tehát nem egyszerű a csapatba bekerülni, engem a Zürichi Anda Géza Alapítvány delegált, mert 2021-ben különdíjat nyertem rangos nemzetközi versenyükön. Az a különös, hogy a kissingeni olimpiának egyáltalán nincs versenyhangulata. A hat kiválasztott mindegyike teljes, kilencven perces koncertet adott, mindenki meghallgatta a másikat, baráti légkörben együtt vacsoráztunk, a záróesemény pedig közös gálakoncert volt. A nyereményem egy hangverseny a remek Brémai Kamarafilharmonikusokkal, 2024 nyarán tehát visszatérek Kissingenbe. Addig az októberi szép percekre örömmel gondolok vissza, hiszen gyönyörű koncerteket hallgathattam a kollégáim előadásában.
Honnan számítja felnőtt pályafutásának a kezdetét?
Épp a napokban gondoltam rá, hogy 2013-ban a Müpában mutatkoztam be először jelentős, nyilvános koncerten. Kocsis Zoltán vezényletével Ravel G-dúr zonoraversenyét játszottam, vagyis elmondható, hogy éppen 10 esztendeje vagyok szólistaként a pályán. Az a hangverseny a mai napig a legmeghatározóbb élmény számomra, Kocsis fájón hiányzó alakjára pedig azóta is etalonként tekintek. Az Apple Music év végén jelentést küld, hogy kik azok az előadók, akiket a legtöbbet hallgattam az esztendő során. Ebben is Kocsis Zoltán áll az első helyen.
Talán nem nevezhetjük hagyományos értelemben csodagyereknek, de az igaz, hogy akkor még csak 16 éves volt, a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola- közkeletűen konzi – tanulója.
Tizenkét évig jártam ebbe a nagyszerű intézménybe, mert hegedültem is, tuttistaként játszottam például a növendék zenekarban Záborszky Kálmán keze alatt, és ismertem az alapítót is, az édesapját Záborszky Józsefet. Mindkettejük kiváló és hatékony pedagógiai munkásságát közelről figyelhettem meg. Záborszky Kálmán mutatott be Kocsisnak, ezért nagyon hálás vagyok. Eldőlt: zongorista leszek.
Ha ma kézbe veszi a hegedűt, mi történik?
Természetesen tudnék játszani, kérdés hogyan. Hiszen ritkán veszem elő a hangszert, már régóta nem gyakorolok. A bal kezemben egész jól megmaradtak a fogások, viszont a vonóval játszó jobb kezemben sokkal kevésbé, az lényegesen nehézkesebb. Az annyira finom, annyira másfajta mozgássor, mint a zongoránál, sokkal jobban elfelejtettem.
A konzervatóriumi zongora tanára, Belák Erzsébet egyetértett azzal, hogy Royal Academy of Music-on folytassa a tanulmányait.
Felkerestem Londonban az egyik akadémiai tanárt, játszottam neki, és az az óra olyan mélyreható élményt adott, hogy végül eldöntöttem, maradok. Erzsi néni is azt vélte, hogy ez egy jó lépés számomra.
Akkor persze roppant nehéz volt, de visszagondolva azt mondom: megérte. Egyedül találtam magam egy olyan városban, amelynek a nyelvét alig beszéltem. Én az iskolában végig németet tanultam, nem igazán érdekelt az angol. Aztán gyorsan pótoltam a hiányosságaimat, de nekem meglehetősen idegen volt az a közeg, egyébként még ma is az. Most Németországban élek, benyomásom szerint a mi kultúránk közelebb áll a német világhoz, mint a szigetországihoz, ami annyira más. Eleinte kissé kívülállónak éreztem magam, de épp ezért érdekes is volt, hiszen megannyi új élmény ért, és a kollégák rengeteget segítettek, sőt inspiráltak.
Budapest, Berlin, London
Foto: Julia Milberger
Hol van most a fő támaszpontja?
Természetesen elsőrendűen mindig Budapesten. A család és minden más ideköt. Jelenleg az új, a második otthonom Berlin, ami kezdetben szintén idegen volt, de ott is számos olyan zenésszel, ismerőssel ismerkedtem meg, akikre fölnézek, és akik segítenek.
Ez érdekes, mert London is, Berlin is kulturális szempontból igen sokrétű. Nyilván eltérően. Mi az, amiben meg tud mártózni, ami inspirálja a zenében, esetleg a zenén kívül?
Először maradjunk a zenénél. Engem legjobban a vonós kamarazene és az opera inspirál, tehát ha koncertre megyek, leginkább vonósokat hallgatok szívesen, főleg vonósnégyest. Vagy pedig operát, az ének, a kóruszene az, ami engem igazán leköt és sokat segít. Berlinben a Múzeum-szigettől öt percnyire lakom, karnyújtásnyira a művészet teljessége, fantasztikusan sok a látnivaló! Nemrég édesapám (Berecz András) meglátogatott. Kifejezetten azért jött, hogy megnézzük a Gemäldegalerie gyűjteményében idősebb Pieter Bruegel egyik legismertebb festményét, a Flamand közmondások címűt.
Édesapám igen régóta, talán évtizedek óta tanulmányozza és most élőben is megnézte ezt az elképesztően bonyolult művet. Minden részletét ismeri, az ő munkásságához nagyon közel áll. Különböző motívumait elemeztük, majdnem két órát töltöttünk együtt a festménynél. Csodálatos élmény volt.
Mik az elképzelései a kamarazenéléssel kapcsolatban?
A kamarazenéhez sok idő kell, és tényleg fontos, hogy nemcsak zeneileg, de emberileg is jóban legyünk egymással, legalábbis számomra ez erős tényező. Dehát rendkívül nagy szenvedélyem, mert a kamarazene oly kimerítetlen, főleg a zongorás kamaramuzsika, hogy lehetőleg minden alkalmat megragadok. Legutóbbi óriási élményem volt a trió koncertünk Keller Andrással és Perényi Miklóssal, azt mindenképp szeretnénk folytatni.
Ha szólóban játszik az ember, teljesen egyedül van, de ha zenekarral lép fel, akkor is eléggé magára van utalva. Ellenben amikor kamarát játszunk, akkor mi is picit közösségi lénynek érezzük magunkat.
A stílusa hogyan alakult ki? Olyan – a szó pozitív értelmében – fölényesen zongorázik, mintha csak játszadozna.
Úgy gondolom, hogy előadóként hidat kell képeznünk, a mű és a közönség között. Tehát nem önmagunkat kell megvalósítanunk. És nem mehetünk el abba az irányba sem, hogy abszolút a háttérbe vonulva, csak a zeneszerző kottába írt hangjegyeit szólaltassuk meg, hiszen mi is jelen vagyunk. Ugyanakkor zeneszerző szándéka az, ami elsőrendűen fontos. Sosem szeretném magam az alkotó és a közönség közé tolni. De mindig ott leszek velük, mert nyilvánvalóan az én ujjaim alatt szólalnak meg a hangok. Azt gondolom, hogy inkább megvilágítani szeretném a műveket.
A MÁV Szimfonikusokkal egy ritkán hallható remeket, Mozart Esz-dúr, „Jeunehomme” zongoraversenyét szólaltatta meg egy Steinway hangszeren. Néhány nap múlva fortepiano estje lesz a Zeneakadémián.
Ketten is bíztattak – Malcolm Bilson és Vashegyi György – a fortepiano játékra. Gyakran dolgozom velük, Bilsonnal igen jó kapcsolatban vagyok, az Egyesült Államokban is meglátogattam őt, sőt ismét készülök hozzá.
Ő az elsők egyike, aki Mozart korabeli instrumentumokon adta elő a 17-18. századi darabokat. Először csak érdeklődtem e hangszerek iránt, aztán sokkal komolyabbra fordult a dolog, koncerteken is játszottam rajtuk. De vannak a korból olyan művek, amelyet megszólaltatok modern zongorán is. A koncerttermek a 19. századtól „megnőttek” és nagy teremekben nem mindig ideális korabeli hangszeren játszani. Ez a kétféleség, az eszközök váltakozása engem inspirál. Ha modern hangszer van a kezem alatt, segít az a fajta megközelítés, amit például a fortepianón megtanultam és gyakoroltam.
Zongora mellől dirigálni
Fizikailag nehéz az átállás?
Igen, de az a szerencse, hogy rövid időtávon belül nem ugyanazokat a műveket játszom. A historikus billentyűs hangszerek könnyebb járásúak, ami sietésre csábít, egy nehezebb billentésű modern zongorán pedig néha elfáradhat a kezünk, ezekre oda kell figyelni. A fizikai kiegyensúlyozottság érdekében szeretek úszni és biciklizni, sétálni vagy kirándulni. Nem vagyok nagyon elővigyázatos a kezemmel, tehát ugyanúgy megemelem a bőröndöt, kinyitom az üveget. Nem vagyok paranoiás, de kosárlabdázni nem fogok.
A 16-i koncerten a nyitószám Beethoven szonátája (op.10, No.3), a záró Schubert monumentális G-dúr (op.78. D 894) darabja. A két mű hangvétele különbözik és mégis kapcsolatban van egymással.
Nagyon remélem, hogy a differencia mellett az érzelmi kontaktus is sikerül megmutatnom és biztos vagyok benne, hogy ebben a hangszerek is segítségemre lesznek. Schubert gyönyörűen megfogalmazott első tételt írt.
Különösen melankolikus hangulatú, hihetetlenül nagyszabásút. Egy Conrad Graf készítésű fortepianón szólaltatom meg, ezen a példányon van egy középső pedál, a modern zongorákon már nincs hasonló. Továbbá filc anyag került a kalapácsok és a húrok közé, így rendkívül puha hangszínt lehet létrehozni.
Schubert gyakran használja a pianississimót, a hármas piano jelzést, ami igen halkat jelent, valóban különös effektus. Beethoven pedig nagyszerű improvizátor volt. A D-dúr szonáta negyedik tétele, ez a furcsa, meg-megálló tétel, szerintem olyan, mint egy lejegyzett improvizáció. Fontos különbség Mozart és Beethoven között, hogy Mozartnál sokkal nagyobb tér van a saját díszítésekre és improvizációkra. Beethovennek az egész zenéje az improvizációból indul ki, viszont ő maga már nagyon konkrét elvárásokkal írja le az előadó számára, hogy mit gondol. Elég csak a kézirataira ránézni, hányszor javít abszolút apró előadói utasításokat is.
A távoli kedveshez című nagyívű Beethoven dalciklust és négy kevésbé „elkoptatott” Schubert dalt is kísér, az előadó Szutrély Katalin.
Ha a legfontosabb műfajt kell kiemelnem Schubert életéből, az nyilvánvalóan az ő hihetetlenül dús daltermése, hiszen 600-nál többet komponált, ami az egész életmű stílusát meghatározza. Számomra a szöveg roppant fontos. Anélkül, hogy ne ismerném egészen pontosan, hogy miről van szó, tudnám, mi van a háttérben, nem hiszem, hogy képes lennék lelkiismeretesen kísérni bármely dalt. Mindig nagy élmény ezekben a gyönyörű művekben elmélyedni, pici művekről van szó és a teljes világ van bennük. Sokszor ugyanannyit mond el a szerző általuk, mint Wagner valamelyik fantasztikus négy-öt órás operája.
A versenyzést befejezte?
Egyelőre nem szeretnék újabbnak nekifutni. Persze, ha valami szembejön, akkor elgondolkozom.
Érdekli-e vezénylés?
Nem tudom, hogy az időmbe valaha belefér-e… Lehet, hogy soha, és az is elképzelhető, hogy egyszer kedvet kapok rá, hogy pálcát ragadjak. Ami mindenképp foglalkoztat, az a zongora mellől vezénylés, például egy Mozart zongoraversenyt karmester nélkül játszani és dirigálni, azt mindenképp szeretnék. Sok múlik az időbeosztáson, nehéz a tervekről általánosságban beszélni, attól függ, hogy mennyi új darabot kell tanulnom, hány koncert van egymás után.
Nehéz, hogy az ember ne vállalja túl magát, de fontos, hogy élő maradjon a kapcsolata a közönséggel. Egy darab élete az első előadásnál kezdődik, addig az ember gyakorolja otthon, de ahogy egy koncerten elhangzik, élni kezd. Teljesen más állapotban van a testünk, amikor koncerten szólaltatjuk meg azt a bizonyos művet.
Segít, ha szépen megérleljük, félretesszük, pihentetjük, majd ismét foglalkozunk vele. Úgy gondolom, hogy olyan időszakhoz érkeztem, amikor bölcsebb, ha a korábban tanult kompozíciókat előveszem, persze párhuzamosan tanulok újakat is.
Most két teljesen különböző új műsorra is készülök, de nagy élmény egy régebbi darabot elővenni, és megnézni, hogy mi az, amit ma másképp képzelek el. Közben folytatom a tanulmányaimat a híres Hochschule für Musik Hanns Eisler Berlinben.
Berecz Mihály hétéves korától tanult zenét: előbb hegedülni, majd két évvel később zongorázni kezdett. A két hangszer tanulását 10 éven keresztül párhuzamosan végezte. Zongora játékára, egyéni hangjára már korán, olyan nagy művészek figyeltek fel, mint Kocsis Zoltán, Vásáry Tamás, Vashegyi György, Keller András, Malcolm Bilson. 16 évesen a Müpában játszotta el Ravel g-dúr zongoraversenyét Kocsis Zoltán vezényletével. Azóta számos magyar karmesterrel és zenekarral lépett fel együtt; külföldi fellépései közül kiemelkedik két berlini hangverseny, amelyet a Konzerthausban, illetve a Filharmóniában adott. Berecz Mihály számos hazai és nemzetközi verseny nyertese, díjazottja. 2017-ben első helyezett lett a Debut Berlin és a II. Manhattan-i Zenei versenyen. 2018-ban megnyerte a londoni Királyi Akadémia Harriet Cohen Bach díját. Tanulmányait Londonban a Royal Academy of Music Zongoraművész szakán végezte kiemelkedő teljesítménnyel. 2021-ben a zurichi Anda Géza verseny Liszt-Bartók különdíjasa lett, ugyanebben az évben megkapta a Junior Prima Díjat. 2022 januárjától a Liszt Ferenc Zeneakadémia kamaratanszékének tanára. 2022 februárjában a Cziffra Alapítvány tehetség díjasa. Első helyezést ért el a 2023-as kissingeni ZongoraOlimpián.
