Az ismeretterjesztő természetfotós címkével is megtisztelhetnénk Potyó Imrét, aki a műfaj legrangosabb hazai címét kétszer is megkapta, sőt a világ legnagyobb presztízsű ilyen versenyén is bekerült képe a legjobbak közé, napjait mégis a Börzsöny egyik természetvédelmi látogatóközpontjában tölti túrák vezetésével, tanösvény magyarázattal, hogy aztán váratlanul előhúzza egy fa tövéből valamelyik kinagyított felvételét, hogy a képein keresztül meséljen a látogatóknak a természetről.

Az utóbbi években a természetfotó egyre népszerűbbé vált, mind több emberhez jutnak el a trükkös technikai megoldásokat is felvonultató gyönyörű felvételek, utcákon, tereken láthatjuk a kinagyított képeket, sőt maguk a fotósok is a figyelem középpontjába kerültek, néhányuk valóságos sztárrá vált, de legalábbis rengetegen ismerték meg a nevüket.

Máté Bencéhez köthető elsőként ez a jelenség, amikor 2010-ben elkészítette a Világ legjobb természetfotóját. Ez azért jó dolog, mert így több ember ismerheti meg természeti értékeinket, a fotósok pedig szószólói lehetnek ezeknek az értékeknek. A népszerű természetfotós pályázatok is egyre nagyobb tömeget mozgatnak meg. Az Év Természetfotóját idehaza már több mint harminc éve hirdetik meg, a Varázslatos Magyarország pályázat is már több mint 14 éves, sőt öt éve elindult a Magyarország 365 című pályázat is, ennek legjobb 200 képét lehet a pesti rakparton látni, igaz ezeknek csak egy része természetfotó, de a megvilágított méteres felvételek nagy népszerűséget hoztak a műfajnak.

Sztár sztárallűrök nélkül

Ön is kiemelkedő sikereket ért már el: Magyarországon kétszer kapta meg Az Év Természetfotósa címet, tavaly pedig A magyar természetfotó nagydíjasa lett, és egyetlen magyarként jutott be a világ legrangosabb természetfotós pályázata, a Wildlife Photographer of the Year legjobbjai közé, ahol eddig már hat képpel szerepelt sikerrel. Mégsem nevezhető sztáralkatnak, ráadásul autodidaktaként tanulta ki a fotózást, hiszen sok társával ellentétben tudományos területről indult, ami azonban nagyban segíti ezirányú munkáját.

Környezetkutatóként végeztem 2005-ben Szegeden, de a természet szeretete már kisgyermekkoromban bennem volt, sok természetleírást olvastam el, apukámmal kezdtem az erdőt járni, majd korán elkezdtem madarászni, madártani felméréseket végeztem szülővárosomban, Gödön, ahol ma is lakom, valamint a közeli Börzsönyben. Valóban nem vagyok sztáralkat, bár a 50 ezer képből válogató nagy világverseny tavalyi londoni díjátadóján, a Természettudományi Múzeumban szmokingba kellett bújnom, mert az ott a kötelező viselet. Ezt régebben olyan komolyan vették, hogy az elmondások szerint egyik évben a belépésnél csokornyakkendőt adtak annak, aki ezt lefelejtette. Évente egyszer persze ezt el lehet viselni. Idén egyébként három magyar alkotó került be a legjobbak közé.

A tavalyi díjnyertes felvétel: Csigaszellem (spórák a levegőben)

Abban is eltér a legtöbb természetfotóstól, hogy témái között nem a nagy ikonikus állatok szerepelnek, hanem az apró lények, mint régebbi híres felvétele, amin a Duna fölött kérészeket kapott le, vagy a tavalyi sikerkép, ami egy gomba spirálban kirajzó spóráit örökítette meg.

Rengeteg szarvasos és rétisasos, jégmadaras, kócsagos képet látni, de ezek a klasszikus témák engem nem vonzanak. Nézni persze jó ezeket is, s mielőtt elkezdtük volna a beszélgetést, én is ellenfényben készült gímszarvasos felvételeket csodáltam, ahol látszik az állatok lehelete bőgés közben. Ezekhez a képekhez is sok munka kell, de rengeteg készül belőlük, mármint nem a leheletesekből, hanem a klasszikus beállításokból. Az elmúlt években sokat zsűrizek, és ha például egy ülő rétisast ábrázoló pályamű kerül elém, csak 5 pontot szoktam adni a tízből. Tapasztalásnak és élménynek persze kiváló, de mondjuk a Hortobágyon kiépített fix les fedezékéből készült képnél annak a teljesítményét aratja le a fotós, aki elkészítette ezeket a kényelmes csodaleseket, megálmodta a fények szempontjából a tájolást és eteti a madarakat, hogy odaszokjanak. Én is töltöttem sok éve februárban tizenvalahány órát egy ilyen leskunyhóban és sok rétisas verekedett a kirakott húsért előttünk, én mégis inkább az üvegen megtapadt szennyeződéseket próbáltam bekomponálni a sasok elé és a sarokban megbúvó pókokat fotóztam. Szerintem az egyedi ötleten alapuló alkotás a fontos és egy bejáratott leses, rétisasos kép ritkán tudja már elérni a kiemelkedő élményt. Engem a kevésbé ismert fajok, formák és látványok érdekelnek.

A természetfotósoknak van listája azokról a fajokról, amiket még le szeretnének kapni. Van ilyen vágyott célja?

Régen sok ilyen volt, de ma már úgy vagyok vele, hogy majd hozza az élet, ha kimegyek a terepre. Világító tölcsérgombát mondjuk szeretnék fotózni. Több estét is töltöttem már mellettük, de sajnos nagyon ritkán világítanak. Viszont tavaly eldöntöttem, hogy nagy peléket kezdek fényképezni. Senki nem fotózott még ilyen védett rágcsálókat nagy látószögű objektívvel éjszaka a lombkoronában, úgy, hogy látszódjon az élőhelye is. Mindig csak odúban, vagy onnan kizavarva, egy közeli ágon nappal. Most két szezonon keresztül ezzel foglalkoztam, de ilyenkorra már behúzódnak a föld alá telelni, a minap is megmaradt a csaléteknek kirakott gyümölcs.

Nagy pelék az erdőben

Etikus trükkök

Sokak szerint a természetfotók zöme ilyen és hasonló trükközések eredménye, nem feltétlenül mutatja a természetes állapotot.

Hát igen, nekem is sok pelés képem van, amikor görögdinnye lóg ki a fán mozgó állat szájából, ugye ilyen a természetben nem fordul elő. Úgy kell dolgozni, hogy az ilyen trükközés ne látsszon, vagy legalábbis ne kényszerítse az állatot természetellenes viselkedésre. Hallottam már olyat is, hogy például felzavarják a telelő denevéreket és így készítik el a repülő bőregérről a képet. Ugyan valóban vannak denevérfajok, amelyek télen is megelevenednek időnként, de nem jó, ha az ember készteti őket erre, mert ez akár a pusztulásukhoz is vezethet a kevés téli rovartáplálék miatt. Én a pelék fotózásánál egy érett gyümölcsökkel teli vadkörtefa mellett állítom fel a kamerát, és ha arra járnak rá, lefotózom őket, vagy beetetek egy könnyen megközelíthető helyen, de az a legjobb, ha nincs is semmi a szájukban. Persze az itatóknál, leseknél felállított kamerák voltaképp a valóságot ábrázolják, de az etikus megközelítés nagyon fontos.

Hibernáció – telelő denevérek

 Ehhez azért az is kell, hogy nagyon értsen a fotós az állatokhoz, a természethez, amiben előnyben van más fotósokhoz képest.

Kétségtelenül bennem van a kíváncsiság és a felfedezés vágya, nyolc és fél évet töltöttem el kutatóként akadémiai intézményekben, ezért tudom, honnan szerezhetem meg a kellő információkat. A denevérek fotózásához is ismerni kell az egyes fajokat. Van egy lezárt bánya a Börzsönyben, ahol a télen is időnként felébredő kis patkósdenevérek laknak és rendszeresen kirepülnek, tesznek egy kört és ha nincs nagyon hideg, a télen is mozgó rovarokból lakmároznak, de ha mínuszok vannak, visszarepülnek és megdermednek. Legutóbb télen is ott voltam és fényképeztem. Kihelyeztem a halszemoptikás fényképezőgépet, a mozgásérzékelős, infravörös fényt kibocsátó fénysorompót és vakukat, majd hosszasan figyeltem őket. Amikor a fény visszaverődik a denevérről, azt érzékeli a kis eszköz és továbbítja a fényképezőgéphez, az elsül a vakukkal együtt. Amikor a bőregerek sötétedéskor kihúztak az erdőbe, lassan én is eltávoztam. Reggel mindig visszatértem és megnéztem, mit rögzített a gép.

Repülő denevér a téli erdőben a barlang szájánál

Ugye a technika fejlődése sok olyan lehetőséget is megnyit a természetfotósok előtt, ami mondjuk 15 éve képtelenség volt?

A gépek fényérzékenysége, az ISO érték roppant nagy mértékben fejlődött. Emiatt még gyengébb fényben is tökéletes képeket lehet készíteni. Az első digitális gépeknél még 400-as értékek voltak a megfelelőek, ma pedig már több tízezres értékig ISO-ig is fel lehet menni, így nagyon jó záridőkkel bemozdulás nélküli pillanatok készülhetnek. Emiatt az új gépekkel a fotósok szinte újrafényképezték a világot. Éjszakai fényben ezért ma már egészen új képeket láthatunk. Most pedig átvették a hatalmat a digitális, cserélhető objektíves tükörnélküli gépek és a legtöbb természetfotós kezd átállni ezekre. Ezekkel sokkal gyorsabb sorozatok készíthetők, nem csapódik a tükör, így míg korábban a tükörreflexes gépekkel másodpercenként 15-20 képet lehetett egyszerre készíteni, ezekkel akár 120-at. A keresőjük pedig elektronikus, olyan, mint egy éjjellátó kamera, tehát, ha szabad szemmel szinte vaksötét van, a keresőben mégis jól látunk.

Amikor villódzik az éjszakai erdő

Nem fél otthagyni a „tetthelyen” a felszerelést?

Az a baj, hogy kicsit lazán veszem ezt. Sokszor kint hagyom a fénysorompót is az erdőben a vakukkal. Nemrég voltak szállóvendégeink a Hiúz háznál és amikor éjszaka kimentek az erdőbe, azt látták, hogy villog az erdő. Villogtak ugyanis a vakuim, ahogy a mozgó pelékre beindult a felszerelés. Egy fenyvesben pedig, amikor erdei egérkéket fotóztam és a cucc a földön volt, már kétszáz méterről láttam a villanásokat. De hát hét közben ritkán mászkálnak emberek az erdőben, ha meg meglátja valaki az ilyen villódzást, talán úgy megijed, hogy soha többé nem megy arrafelé.

Erdei egér

Van kedvenc géptípusa?

Mindig Nikonos voltam, ez a márka teljesen hozzám nőtt, megszoktam a kezelőfelületet, a gombokat, ám ha például Canont kezdtem volna használni, az sem lenne baj, de így most már valószínűleg ennél maradok.

Hány természetfotós lehet Magyarországon?

Ezt nem lehet pontosan tudni, de egyszer valahol hallottam, hogy körülbelül kétezren lehetnek, akik egész megszállottan tekintenek a természetfotózásra, bár akik életformaként, azok jóval kevesebben vannak. Ők azok, akik, amikor csak lehet, kint vannak a terepen, a többi időben pedig azon agyalnak, hova menjenek, mit fotózzanak. A mobil miatt ma persze szinte mindenki természetfotósnak gondolja magát, s a műfaj népszerűségét jól mutatja, hogy a Magyarország 365 című pályázatra 38 ezer kép érkezett be és ennek 60 százaléka természetfotó volt.

Szó volt a Hiúz házról, ott a munkahelye?

Igen, ez a Duna-Ipoly Nemzeti Park egyik látogatóközpontja, itt dolgozom környezeti nevelőként. Túrákat tartok iskolásoknak, egyetemistáknak, családoknak. Van itt egy kiállítás is, ahol bemutatjuk a tárlatot és van egy három kilométeres tanösvényünk is. Persze fotós előadásokat is tartok. Néha kiviszem néhány nagyobb kinyomtatott képemet az erdőbe, eldugom és amikor arra járunk a csoporttal, hirtelen előhúzom és a képeimen keresztül mesélek az erdőről.  

Miért nevezték el ezt a házat a hiúzról? Fotózott már ilyen macskát?

Tisztelgésből a Börzsönyben is élő fokozottan védett nagyragadozó előtt. Már húsz éve tudnak egy itt, a hegység magasabb részén élő példányról, amelyik már elég idős. Néha-néha megjelenik egy-egy fiatal egyed, de valószínű nem szaporodnak, pedig legutóbb egy nőstény nyomait találták meg. Én sosem fotóztam hiúzt. Ez olyan ritkaság, hogy az egyik természetvédelmi őrünk 30 éve kutatja ezt a fajt és csak egyszer sikerült hiúzt látnia. A kirakott kameracsapdák fekete-fehér felvételein viszont időnként megjelenik.

Olyannyira szereti megosztani a tudását másokkal, hogy rengeteg előadást tart a természetfotózás kulisszatitkairól. Mások maguknak tartják meg a mesterfogásaikat…

Valóban van bennem egy ismeretterjesztői véna, hiszen olyan jó élményeket kapok a természetben, hogy szeretném átadni ezeket. Hátha ezen felbuzdulva néhányan elindulnak és onnantól kezdve egészen másképp látják majd a világot. Sokat írok is, az Élet és Tudományba például hat éve és van egy Beszélő képek című rovatom, de máshova is dolgozom, például a National Geographic számára. Nemrég pedig a világ legnagyobb, vadvilággal foglalkozó magazinjától, a BBC Wildlife Magazintól rendeltek egy tíz oldalas cikket tőlem a téli számba.

Vannak tanítványai?

Kifejezett tanítványom nincs, de időnként meglátogatnak fiatalok. Néhány éve egy lelkes fiatal lány például eljött velem a bányába és úgy ráhangolódott a témákra, hogy ezután az Év Európai Természetfotósa versenyen megnyerte az ifjúsági kategória díját. Az egyik fotóspályázaton meg van egy díj a fődíj mellett, hogy az illető eljöhet velem egy fél napra a Börzsönybe fotózgatni.

Másfajta megtiszteltetés volt, hogy az egyik fotóját háttérképnek választották a Davosi Világgazdasági Fórum nagyszínpadán.

Ez egy béka petecsomót ábrázoló képem volt, amit a világ legjelentősebb természetfotó pályázatának legjobbjaiból válogattak oda több tucat más kép társaságában.

Ha egy mondatban kellene összesűríteni a természetfotózás ars poeticáját, mit választana?

Korábban azt gondoltam, a műfajnak az a legnagyobb jelentősége, hogy felhívja a figyelmet a természeti értékek sokszínűségére és sebezhetőségére, de most már azt is fontosnak tartom, hogy igazán szépet tudjon bemutatni a fotográfia eszközeivel és ezzel fejlessze az emberek látásmódját, esztétikai érzékenységét.