Varázslatos időutazást rendeztek a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban. A „Kiskapu a Balatonra” elnevezésű tárlat a szocializmus idején létrejövő nyaralótelepek világát kívánja megidézni és értelmezni, azt a miliőt, amelyhez a lapostetős nyaralóépületek, a falnak támasztott kempingbringák, na meg a „formás” kerítések és kapuk ugyanúgy hozzátartoztak, mint a manapság egyre erősödő nosztalgiával emlegetett lángosillatú strandok, esti szalonnasütések.
A Laczkó Dezső Múzeum legújabb kiállítása arra vállalkozik, hogy a gyorsan változó „lapostetős” nyaralókultúrát annak teljes átalakulása, az egykori építtetők, eredeti tulajdonosok végső eltűnése előtt mutassa be. A gazdag tárlat a még fellelhető eszközök, berendezési tárgyak mellett korabeli dokumentumok, archív fotók és visszaemlékezések révén idézi meg a vizsgált korszak üdülőkultúráját – elsősorban enteriőr jelleggel, de virtuális tartalmakra is támaszkodva.
A kiállítási koncepció fontos eleme, hogy ne egy önmagában álló nyaralókultúrával foglalkozzon, hanem bemutassa azokat a jelenségeket, melyek révén a nyaralók és a helyi
lakosság kapcsolódási zónáira világíthatunk rá. Mindebben a hatvanas–hetvenes évek – helyiek által az üdülőknek készített – nyaralókerítéseit gyűjtő, szakmai irányításunkkal működő „Formákon túl” elnevezésű projektre támaszkodunk
fogalmazott Törő Balázs néprajzkutató, aki a Tudás.hu-nak mesélt a különleges kiállításról, a szocializmus éveiben emelt balatoni nyaralók eltűnőben lévő világáról, a helyiek és a nyaralók tulajdonosainak együttéléséről.
Hogyan lehet ennyire gazdag, színes anyagot összegyűjteni? Honnan származnak a kiállított patinás darabok?
A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum legfőbb kutatási területeinek egyike a Balaton kultúrájának vizsgálata. A Balaton használata, annak társadalmi és kulturális dimenziói nem csak a múlt kutatóit, hanem napjaink néprajzosait is foglalkoztatják.
A Balaton turizmusának korszakai azonban eltérő mértékben kerültek a kutatók látóterébe: míg eddig elsősorban az 1800-as évek, valamint a 20. század első felének időszaka került fókuszba, kiállításunk a szocializmus talaján születő nyaralókultúra jellemzőire, a „második otthonokban” zajló élet milyenségére kíváncsi, melyet az elmúlt évek kutatási tapasztalataira, gyűjtéseire alapozva állítottunk össze.
Ugyan sok nyaralótulajdonostól is sikerült tárgyakat gyűjtenünk, de szükségünk volt arra a kiállítás látványos kivitelezéséhez, hogy egy „nagy halat is horogra akasszunk”. Tehát szerettünk volna egy a kor berendezési tárgyait és bútorzatát őrző szálloda, gyermektábor, vagy üdülő tárgyi anyagában is búvárkodni, amire főként itt nálunk az északi parton már egyre kevesebb az esély, hiszen a legtöbb ilyen épületet már régen megújítottak, berendezéseik teljesen átalakultak.
A terepmunka során akadt meg a szemünk az alsóörsi bírósági üdülőn – nem beszélve „formás” ablakrácsáról – ahol nagy eséllyel sejthettük ennek lehetőségét.
Mondhatnánk, a többi már történelem: tervünket első szóra támogatta a Veszprémi Törvényszék; februári terepszemlénket márciusban már a tárgyak szisztematikus begyűjtése követte, így gyarapítva néprajzi gyűjteményünket hozzávetőlegesen száz műtárggyal: a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évekre jellemző bútorokkal, lakástextilekkel, egyéb berendezési tárgyakkal, olyanokkal, melyek közül számos a kiállításban is szerepel.
Pontosan hány tárgy és fotográfia látható a tárlaton?
Százhatvan műtárggyal és hatvan fényképpel kívánjuk megidézni a korszak nyaralókultúráját, ám ez mégsem a teljes szám, ugyanis több olyan tárgy is található a kiállításban, amelyek a látogatók segítségével válnak majd a kiállítást követően műtárggyá. Ilyen az üzenőfalként működő öltözőfülke, amelyen már most alig akad szabad négyzetcentiméter, a másik pedig a mozaikfal: a jegye mellé minden látogató kap néhány üveg mozaikdarabkát, amelyet a számára szimpatikus helyre illeszthet az általunk előrajzolt hal, hajó, napozó nőalak és Nap mintákba.
Milyen tematika mentén építette fel a kiállítást?
A kiállítás kilenc altéma mentén tablók, valamint enteriőrök segítségével mutatja be a vizsgált időszakot. Bemelegítésként megismerkedünk azzal a helyi társadalommal, valamint a Balaton hagyományos használatával, amellyel a korabeli nyaralók a vizsgált falvakban (Balatonudvari, Balatonakali, Zánka) találkoztak. Ezt követően a korszak politikai, társadalmi miliőjéből kapunk ízelítőt, amellyel arra szerettünk volna rávilágítani, hogy a gulyáskommunizmus időszakára jellemző lehetőségek nélkül ilyen formában és intenzitással nem alakulhatott volna ki ez a fajta nyaralókultúra.
A hatvanas évek a kezdeti vívódások korszaka, amikor a Balaton használatában a hagyományos (állattartás) és az új gyakorlat (fürdőkultúra) párhuzamosan létezett egymás mellett. Ezután a kiállítás rákanyarodik a nyaralótelep kialakításának és az épületek építésének időszakára. Az építkezések remekül illusztrálhatóak mind a korabeli fényképek, mind a dokumentumok által, melyek közül rengeteget fellelt a kutatás.
A Balaton központi eleme a korszak nyaralókultúrájának, természetesen mi is foglalkozunk a nyaralók és a Balaton viszonyával. Ezt követi a nyaralók közösségi kapcsolatainak kifejtése. A nyaralósok között nagyon szoros kötelékek alakultak, melyek már az épületek önerőből, közösségi összefogással, kalákában történő felépítésétől datálódnak.
A helyiek és a nyaralótulajdonosok közti kapcsolatokra is rávilágít a kiállítás, amelyben főszerepet kap a Formákon túl elnevezésű, a nyaralótelepek jópofa kerítéseit, kapuit gyűjtő kampány is, amely az elmúlt években nagy népszerűségnek örvendett.
A múzeumunk és az EKF együttműködésében zajló projekt felhívására több száz fénykép érkezett, amelyekből egy adatbázist hoztunk létre, egy érintőképernyős eszközön ez az adatbázis is elérhető a kiállításban és mindenki kedvére böngészhet a halacskás, hajócskás, vagy épp napsugaras kerítések és kapuk között.
A kiállításban ezenkívül a pilleszékek is megidézésre kerülnek, valamint a kertmozik világában is kalandozunk, sőt, a korszakot remekül megidéző Balaton retró című filmet még meg is tekinthetik a látogatók.
Melyik a legbeszédesebb darab a korszak emlékei közül?
Egy, az akali Levendulás nyaralótelepen üdülő család közel hatvan éve őrzi azt a kávéfoltos, összefirkált „katalógust”, amelyből a nyaralóépületük számára mintául szolgáló eredeti, „Gyékény” fantázianevű típustervre vonatkozó átalakítások is lekövethetők, hiszen a füzetben szereplő tervet rajzolták át, saját elképzelésük szerint.
E remek kordokumentum jól szemlélteti a nyaralókra jellemző „közgondolkodást”: a tervek csupán iránymutatók, szubjektív (át)értelmezésükre, saját igények szerinti alakításukra a „rendszer” – ha hallgatólagosan is, de – lehetőséget adott, hiszen egységes beruházó nem volt a területen.
A terepmunka tapasztalatai alapján a gyakorlatban tulajdonképpen minden esetben előfordultak kisebb-nagyobb változtatások, így az egyes típusok helyszíni beazonosítása is meglehetősen problematikus, még azoknál a nyaralóépületeknél is, ahol az öt évtizeddel ezelőtti struktúrához képest láthatóan nem zajlottak jelentős átalakítások.
Ez egyszerűen abból adódik, hogy már az építésnél úgy módosítottak az épületen, hogy azt a „nagykönyvben megírt” típusnak teljes biztonsággal nem lehet megfeleltetni (az ajtó helyét felcserélték az ablakéval, két ablak helyett három nyílás került a déli falra), ugyanakkor jellegüket tartva, jelentős hasonlóságot mutatnak a különböző típustervek átdolgozása révén létrehozott épületek.
Mi volt az alapvető különbség a hatvanas-hetvenes évek balatoni élete és a mai helyzet között?
A kiállítás ennek a kérdésnek a megválaszolására nem vállalkozott.
Bár a Kádár-korszak megidézett, „lapostetős nyaralókultúrája” sokak számára a személyesen átélt múlt, sőt talán a jelen is egyben, mégis egy olyan jelenségről beszélhetünk, amelynek kapcsán is – mint számos jelenség esetében – a néprajzi kutatás a huszonnegyedik órában jár. Az elmúlt időszakban oly mértékben felgyorsult ezeknek a telepeknek az átalakulása, hogy nem csak azért sürgetett minket az idő, hogy az eredeti tulajdonosokkal, vagy azok leszármazottaival beszéljünk a korszakról, hanem az épületek vizsgálata, a tárgygyűjtés is sürgető, mielőtt az épületek átépülnek a tárgyak pedig nyom nélkül eltűnnek.
Az „átkosban” úgy tűnik, a politikusok demokratikusabban álltak hozzá a lakosok nyaralásának kérdéséhez. Az akkori lehetőségek jobbak voltak, mint manapság?
A bemutatott időszakban a polgárjogok nélküli kispolgárosodás korszakát éljük. A hatalomnak első számú célja (természetesen a szocialista ideológiához igazodva) az volt, hogy olyan körülményeket teremtsen az emberek számára, hogy még véletlenül se a politikával foglalkozzanak, sokkal inkább anyagi gyarapodásuknak, életminőségük javulásának lehetősége lebegjen a szemük előtt. A korszakot nagymérvű konszolidáció jellemezte, a mindennapi élet szintjén jelentkező puha diktatúra alapján a korszakot méltán nevezzük gulyáskommunizmusnak.
Az 1960-as évek Magyarországán egyúttal státuszszimbólummá váló üdülőbirtoklás esélye mögött tehát a lakossági jövedelemfelhalmozás állt, a korszak politikai vezetése számára pedig részleges legitimációt jelentett a magánvagyon kialakulásának hallgatólagos támogatása.
Az üdülőbirtoklás tömegessé válásában azonban más tényezők is szerepet játszottak, mégpedig a szabadidő „általánosabbá” válása, valamint a közlekedési lehetőségek javulása.
Az üdülőtelepek jövőjével kapcsolatban – a kialakult közösséget tekintve – a legtöbb nyaralótulajdonos alapvetően szkeptikus. Ugyan gyermekeik, unokáik esetenként látogatják a nyaralókat, ám ennek intenzitása meg sem közelíti a telepeket létrehozók üdülőikben eltöltött idejét, ami miatt az eredetihez hasonló közösség kialakulására is kevesebb az esély.
Ennek okai legfőképpen az életmódbeli változások, a külföldi nyaralási lehetőség általánossá válása, vagy épp a lehetőségek beszűkülése. Míg a szocializmus „biztos talaján” megengedhette magának egy középosztálybeli budapesti család, hogy hétvégéit a nyaralóban töltse, úgy napjainkban épp az eredeti – alsó középosztálybeli, aktív dolgozó – nyaralóközönség „szorul ki” az üdülőkből.
A tendencia, hogy a hétvégék napjainkban gyakorlatilag a pluszmunkák vállalásáról, a jövedelem kiegészítéséről szólnak, szintén sokak számára ellehetetlenítik, hogy üdülőiket rendszeresen használják.
Mások kihasználva az elmúlt időszak árrobbanását válnak meg nyaralóiktól. A nyaralótelepek képe így szép lassan átalakul, a hatvanas–hetvenes években nagyjából egy időben telket vásárló, többnyire egységes üdülőtársadalom szétdarabolódik, kisebb-nagyobb csoportokra (új, jobbára jómódú tulajdonosok, külföldiek, a nyaralót állandó lakhelyként hasznosítók) szakadva tovább differenciálódik.
Milyen további rendezvények kapcsolódnak a kiállításhoz?
Legközelebb július 17-én, szerdán a kora esti órákban egy helyszíni séta során Balatonudvari-Fövenyesen, tehát a terepen ismerkedhetnek a résztvevők a korszak nyaralókultúrájával, amit egy közös kertmozizás is követni fog. Tervezünk két kerekasztal beszélgetést a témát boncolgatva néprajzosok, építészek, történészek, a Balatont kutató és jól ismerő személyek közreműködésével, valamint tárlatvezetésekkel is készülünk.
