Magyarok vagyunk? És ha igen, akkor mitől és mióta? És mivel bizonyítjuk?

Ez a kérdés olyan egyszerűen és magától értetődően is megválaszolható, ám a tisztességes válasz mégis olyan összetett és bonyolult, hogy vagy nem felelünk rá semmit, vagy akár órákig tartana, amíg értelmes, elfogadható feleletet adhatnánk rá. A két lehetőség közt kifeszített kötélen csak azért érdemes átegyensúlyozni, mert ez a kérdés időről időre társadalmi hullámokat magasra verve merül fel a kérdések özönéből.  

Magyarságunk definíciója korábban is, minden korban és korszakban felvetődött, nem ritkán politikai hátszéltől hajtva. Korunkban a legnagyobb vita-színtéren, az interneten foglal el vezető helyet a népszerűségi listákon, a hozzáfűzött megjegyzések számáról nem szólva.

Akkor fussunk neki, hogy a tudomány mai állása szerint tudjunk erre a kérdésre, és a nyomában feltolakodó további kérdésekre válaszolni. Például olyanokra, hogy ha már eldöntöttük, hogy „igen, magyarok vagyunk” – akkor megkérdezhessük, hogy mitől vagyunk magyarok. És azt is, hogy ki a magyar? Mi a magyar? Erre frappáns választ adott Ilyés Gyula, az 1930-asévek második felében írt kétsoros versében:

Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal
Kellene: honnan jössz – azzal, ecsém: hova mész!

A két írott forrás

De már közel ezer évvel korábban is volt válasz a kimondott, vagy ki sem mondott kérdésekre, mégpedig a Szent Istvánnak tulajdonított, István király Intelmei című, latin nyelvű szöveggyűjteményben, amelyet fiának, Imre hercegnek szánt. Ennek hatodik fejezetében olvasható a következő mondat: „Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.”

Ő maga is élenjárt a befogadásban, nemcsak papok, nemesek, hűbéresek, katonák sokaságát tekintve, hanem feleségét, Gizellát az élen említve, aki a német-római császár lánya, majd utódának testvérhúga volt.

A bajor hercegkisasszonyt még apja, Géza fejedelem kérte feleségül István számára, nagy politikai előrelátással, mint az a későbbiekben igazolódott. Gondoljuk csak meg: alig negyven évvel az augsburgi csata után, amikor is a foglyul ejtett magyar vezéreket (köztük Bulcsút, akiről alább még szó lesz) köztörvényes bűnözők módjára akasztották fel. István uralkodásának végéig nem is volt magyar-bajor háború.

Szóval, hogy ki a magyar.

Gondolhatjuk: aki annak tartja, és annak vallja magát, aki magyarul beszél, újabb időkben az is számít, hogy aki magyar állampolgár, és akinek magyar útlevele van. Ezek a kritériumok megállják a helyüket ma. De mi volt ötszáz, vagy ezerötszáz évvel ezelőtt? Akkor ki volt, és mitől volt magyar? És mit gondoltak róla (rólunk, őseinkről) a többi népek? Egyáltalán, mióta tudták, vallották magukat magyarnak tiszteletre méltó őseink? Ezek olyan alapkérdések, amelyekre nincs, mert egyelőre nem lehet tudományosan igazolható, bizonyítható feleletet adni. Az őshazában élt, vagy az Uráltól a Kárpát medencéig vándorló nép temetőit feltárva a mai Oroszország, Ukrajna, Moldva területén a régészek és az archeogenetikusok sok, tudományosan helytálló megállapítást tudtak tenni.

Például, hogy mit ettek-ittak, hogyan öltözködtek, milyen állatokat tartottak-legeltettek, milyen kézműves ipart folytattak (szövés, fonás, bőrművesség, cserépedények készítése) és így tovább. A genetikai vizsgálatok során az is kiderült, hogy milyen volt a hajuk, szemük, bőrük színe, milyen betegségekben szenvedtek. Csak egyvalamit nem sikerült bizonyíthatóan megállapítani: milyen nyelven beszéltek – és ebből fakadóan mindazt, amiről az előbb szó volt: kinek-minek tartották, vallották magukat.

Miután az őshazában és a még korábbi évszázadokban nem volt őseinknek saját, írásos feljegyzésük, értelemszerűen azokhoz a kultúrákhoz kell fordulnunk, ahol voltak írásos feljegyzések és esetleg ezekben a magyarokat is említették.

Őseink a történelem látható színpadára a népvándorlások során kerültek fel. Mégpedig a közép-ázsiai arab, és a bizánci kultúrák jóvoltából.

Az időszámításunk szerinti IX-X. századi arab források említenek egy népet és annak a felségterületét, a mi írásunk szerinti átírással valahogy így: madzsgarija. Ez csak megközelítés, mivel az arab írás nem jelöli pontosan a magánhangzókat, az írásjel csak azt mutatja, hogy abban a szóban, azon a helyen valamilyen magánhangzó áll. Több arab forrás is nagyon érdekes dolgokat ír ezekről a madzsgarokról, a legújabb kutatások azonban egyre inkább arra mutatnak, hogy a szóban forgó nép nem Árpád népe lehetett, hanem azok a rokonaink, akik később, a magyar krónikások műveiben említett Magna Hungaria területén (a mai Baskíria és Tatársztán) éltek, és akikhez Julianus barát is eljutott.

A másik korabeli forrás

Bíborbanszületett Konstantin, bizánci császár műve, a De administrando imperio (rövidített nevén: DAI), amelynek 53 fejezetéből 3 fejezet szól a magyarokról.

Hogy a korabeli magyarság ennyire fontos helyet kaphatott a három földrészre (Európa, Ázsia, Afrika) kiterjedő birodalom uralkodójának művében (címe magyarul:

A birodalom kormányzásáról), amelyben korábbi és naprakész, friss információk egyaránt voltak földrajzi, történelmi, néprajzi, katonai és egyéb szempontok szerint, az akár bizonyíték is lehet.

Mégpedig arra, hogy abban az időben, a 900-as években, vagyis a X. század derekán a Bizánctól északra elhelyezkedő magyaroknak valóban fontos politikai és katonai súlyuk lehetett. Akár még Levédiában, akár Etelközben, akár pedig már a Kárpát-medencében voltak találhatók. Azonban nemcsak ez lehetett az oka a három fejezetnyi terjedelemnek, hanem az is, hogy volt két, tőrölmetszett (mai tudásunk szerint) magyar informátora, akik a kíséretükkel együtt látogatóba érkeztek hozzá.

Mindkettő magas rangú vezető volt: Tormás, aki egyenes ági leszármazottja, dédunokája volt Árpádnak, Bulcsú pedig (aki néhány évvel később Augsburgnál lelt csúfos halált) a harmadik legmagasabb rangú vezetője volt az akkori magyarságnak. Sok, hasznos információval látták el a császárt és írástudóit, akik viszont rendületlenül türk népnéven említették őket és népüket, őseiket és utódaikat is. Ezt az ellentmondást a mai napig nem tudta feltárni, megmagyarázni, vagy akár a találgatásokat bizonyítani a tudomány. Lehet, hogy ők állították volna saját magukról? Vagy egy korábbi, hasonló, sztyeppei nomád népről ragadt rájuk már jóval korábbról? Nincs rá megnyugtató válasz.

Hogyan lett madzsgarból hungár?

A kérdést csak bonyolítja, hogy a DAI (nyilván a magas rangú vendégek közlése nyomán) felsorolja a honfoglaló magyar törzsek nevét. Figyelem! Több, mint fél évszázaddal vagyunk a honfoglalás után!

És mintha a mai általános iskolai tananyag lenne: Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi, persze görögös átírásban.

A törzsfők neve azonban hiányzik. Mégpedig az összes. Róluk csak 250 évvel később, Anonymus tesz említést krónikájában (Gesta Hungarorum), nála viszont nincsenek említve a törzsek. A tudománynak azóta sem sikerült összeraknia törzsfőinket a törzsekkel. Egyébként, ha vettük észre, a latin nyelvű krónika sem magyarokról ír, hanem hungárokról. Itt is van megoldani való kérdés: honnan, hogyan és mikor került az addigra már holt nyelvbe (amit egyébként a nyugati keresztény Európában mindenütt használtak – Bizáncban pedig a görögöt) a „magyar” népnév helyett a „hungarus”?

Csodálkozhatunk persze, hogy a két előkelő magyar vendég miért nem szólt, miért nem helyesbítettek, miért nem mondták, hogy: „mi magyarok vagyunk, nem pedig türkök”?

Találgatások helyett inkább nézzük meg, hogy ma miként neveznek minket más népek. Olaszok: ungherese. Franciák: Hongrois, Angolok: Hungarians. Németek: Ungarn. Lengyelek: Węgrzy. Oroszok: венгры. De még a finnek is: unkarilaiset.

Mi sem tiltakozunk, pedig ezek a népek már több, mint ezer éve tudják, hogy kik vagyunk, és hogyan nevezzük magunkat.

Még egy szóra visszatérve a DAI-hoz, amelyben a Kárpát-medencéből érkezett látogatókat és népüket a „türk” népnévvel illették.

De mi van a többi néppel? 

Nagyjából ötven évvel később, amikor a viking-norvég Leif Erikson a mai Kanada keleti partjainál teszi lábát első európaiként Amerika földjére, a csapatában őt kísérő nevelőapja boldogan fedezi fel azokat a növényeket, amelyeket rég elhagyott hazájában látott utoljára: ezek szőlőtőkék.

A korabeli Norvégiában, Izlandon, Grönlandon, ahol Leif Erikson és népe előzőleg élt, nem voltak ilyenek. A nevelőapa neve (most tessék megfogódzkodni) az Erik saga átírásában: Tyrkir (kiejtése: türker).

Persze, hogy egy nép tagjai kinek-minek gondolják és vallják magukat, ha ilyesmi egyáltalán szóba kerül, és ugyanakkor más népek (a környékükön, a szomszédságukban élők, vagy akiket leigáztak és később hosszan együtt éltek velük) nos, hogy ők milyen nevekkel illették ezeket, az sokféle változatban utolérhető az európai népek történetében. Hogy példát említsünk, lássunk néhányat a legismertebbek közül. Amikor a török népek tengeréből a bolgárok elindultak és egyik törzsük Aszparuh vezetésével megtelepedett Bizánc határai mentén, a mai Bulgária területén. Leigázta az ott élő szláv törzseket, viszont nyelvüket átvette. Ugyanakkor a leigázók és a leigázottak egységes népneve az eltelt évszázadok folyamán bolgár lett. Nevük bolgár, nyelvük szláv.

Másik példa. A viking rúsz törzs, amelynek vezetői birodalmat szerveztek a kazár birodalomtól északkeletre (a mai Ukrajna északi részén és attól északabbra, leigázták a korábban ott lakó szláv törzseket és Kijev központtal sikeres államot alapítottak. Nemcsak a honfoglalás felé tartó magyar törzsekkel találkoztak, hanem a korai Árpád-házi uralkodókkal is folyamatos kapcsolatban voltak. Nevüket megtartották, nyelvük szlávra váltott. A viking rúszok (nevük jelentése: vörös – nyilván hajuk színére utalva) így lettek orosszá, a mai napig büszkén őrizvén azt: Русский.

Még egy példa. Amikor Hódító Vilmos 1066-ban átkelt a csatornán, hogy megütközzön az angol király seregével, majd legyőzve azt Anglia királya legyen, a (mai) franciaországi Normandia tartományából érkezett, amelynek addig az elfranciásodott viking normannok voltak az urai, Vilmos pedig az uralkodója.  Vilmos győzött a hastingsi csatában, Anglia királyává koronázták, hozzá hű (nyelvükben elfranciásodott) normannjai pedig lassan-lassan angollá lettek. Kérdezhetnénk: akkor most ki és mi a tőrölmetszett angol?

Én, aki ember vagyok

Visszatérve önmagunkhoz. Nyelvtörténészek közmegegyezése szerint a „magyar” szó ősi, finnugor eredetű kifejezés, két részből állt össze, valamikor a történelem homályában, de minden bizonnyal többezer évvel ezelőtt, legalábbis a magyarok és az obi ugorok szétválása előtt. A szó első fele, a „magy” megtalálható a manysik népnevében is. A szó másik fele, az  „-ar, -er” pedig „ember, férfi” jelentésű szavainkban ma is él. A „magyar” szó eredeti, évezredekkel ezelőtti jelentése körülbelül az lehetett, hogy „én, aki ember vagyok”. Természeti népek önelnevezésében ma is rábukkanhatunk hasonló önjelölésekre – persze az ő nyelvükön.

Idén június közepén egy nagyra becsült tudományos folyóiratban olyan tanulmány jelent meg magyar, ukrán, orosz, német, osztrák, amerikai egyetemek kutatónak közös munkája eredményeként, amely archeogenetikai és régészeti vizsgálatokkal bebizonyította, hogy a honfoglalók első nemzedéke és a déli Urál keleti-nyugati oldalán ugyanakkor élt és eltemetett emberek közeli genetikai rokonságban voltak egymással. Az is egyértelmű volt, hogy genetikai jellegzetességeik markánsan különböztek a környező, akkoriban ott élt népek jellegzetességeitől. Körülbelül ugyanúgy, ahogy a honfoglalók genetikája erőteljesen elütött a környéken élő germán és szláv népekétől.  Abban egyértelműen, hogy mind a Kárpát-medencei honfoglalók, mind pedig az uráli rokonok génjeiben olyan markerek voltak, amelyek egyértelműen Keletre, Belső-Ázsia felé mutattak.

Az idekapcsolódó feltételezés (nem bizonyíték, hanem feltételezés!) arról szól, hogy a honfoglalók (és utódaik, a mai magyarok) finnugor eredetű nyelve hasonlóképpen erőteljesen különbözik a körülöttünk élő népek indoeurópai nyelvétől. Tehát feltételezhető, hogy a déli Urál két oldalán élt, a honfoglalókkal rokon genetikájú népek ugyancsak szomszédaiktól erősen különböző – mondjuk így – korai finnugor nyelven beszéltek. Társadalomtörténetileg ugyanakkor hosszú az út attól kezdve, amikor az egyén azt állítja magáról, hogy „én magyar vagyok” (vagyis ember, férfi), addig, amíg ezt egy egész közösség, mindannyiukra vonatkozóan és érvényesen elfogadja, hangoztatja és ez a közösség így különíti el magát más közösségektől. Vagyis, hogy mikortól vagyunk magyarok.

És hogy kik vagyunk, mi, mai magyarok, megfogadván István király Intelmeit? Ha végignézünk 1100 éves Kárpát-medencei történelmünkön, akkor azt látjuk, hogy besenyők, jászok, kunok, horvátok, németek (főként szászok és svábok), osztrákok, szlovének, szlovákok, görögök, örmények és még számos más nemzet leszármazottai, akik mára mindannyian magyarrá lettek és a változás megállíthatatlan. Újabb időkben távolabbi tájakról és földrészekről érkeznek, akik előbb-utóbb, vagy ha ők még nem, de gyermekeik, unokáik biztosan magyarokká lesznek.

Nos, akkor ki a magyar?

Ilyés Gyulával kezdtük, zárjuk Ady Endrével, mégpedig A tavalyi cselédek című versének néhány sorával:

Árpáddal jött, magyarul élt,
Anjouknál kopját nem törött,
Tán török előtt megfutott
S hamar koldusra vetkőzött.
De érteni mindig tudott,
De magyarul mindig tudott

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kit magyarrá tett értelem,
Parancs, sors, szándék, alkalom.