Vágjunk a dolgok közepébe! Itt most a harisnyáról esik majd szó, amit elméletileg a fehérneműk közé lehet sorolni, hiszen közvetlenül bőrre veszik fel, de nem kell – legalábbis teljesen- elfedve viselni, így alsóneműnek mégsem mondható. Már ebből is látható, hogy a női ruházat öntörvényű darabjával próbálunk megismerkedni.
Azt írtam volna, női ruházat? Természetesen ez sem így kezdődött, ahogy a történelem sem az apajogú társadalommal, azaz patriarchatussal, hiszen először anyajogú társadalom volt, mert azt már az ősközösségben is bölcsen tudták, hogy az anya biztos, csak később arra is rájöhettek, hogy az anya ugyan biztos, a férfi viszont erősebb. Ugyan nincsenek tudományos bizonyítékok, hogy a harisnyát is erőfölényük fitogtatására viselték volna a férfiak először, de azt híres festmények tucatjai bizonyítják, milyen lelkesen mutogatták a középkor lovagjai, királyai formás (vagy annak ábrázolt) lábukat, és még a XX. század elején is voltak, akik ez okból viseltek előszeretettel térdnadrágot (ld. Oscar Wilde). Ki tudja miért, nőket lehetett majdnem derékig kivágott ruhaneműben is ábrázolni, de erényesnek tartott hölgy Európában vagy Észak-Amerikában a bokáját sem mutogathatta egészen úgy a XIX. század közepéig (irodalom: Mikszáth Kálmán: A lohinai fű).
Természetesen azért a nők is viseltek valamit a lábukon, hiszen az övék is fázott. Ők ugyanúgy megpróbálták lábfejüket, lábukat befedni, betekerni valamivel, mint a férfiak, és hogy ezt rongyokkal, gyapjúval, vászonnal, valami bőrrel vagy szőrmével tették, híven tükrözte társadalmi –gazdasági helyzetüket.
A lábfejet és lábszárat is legalább térdig befedő valódi harisnya megjelenésére azonban egészen az V. századig kell várnunk, és meglepő módon erre nem valami igazán hideg észak-európai helyen találunk bizonyítékot, hanem Milánóban, egy templom mozaikján. Igaz, a templomok mindenütt hidegek, de a harisnyát Milánóban is csak rangos egyházi emberek hordhatták. Később is csak a középkor előkelőségei engedhették meg maguknak, hogy az akkor még szabott-varrt, először lenvászonból, később még finomabb és drágább anyagokból (pl. brokát) készített ruhadarabbal melengessék fázós lábukat.
A harisnyanadrágot is először férfiak viselték
Az első valódi legenda a harisnyával kapcsolatban – valódi legenda, mert egészen biztosan nem igaz – azonban Nagy-Britannia egyik legrangosabb kitüntetése, a csatákban hősiesen helytálló bátor harcosoknak, vagy hazájuknak különösen nagy szolgálatot tevőknek adományozott Kékszalagrend alapításához fűződik. Az úgynevezett Garter ceremóniával III. Edvárd 1348-ban Calais-nál aratott győzelmére emlékeznek, mivel a győzelmet ünneplő bálon a király és lovagjai kék szalagot viseltek jobb lábukon. Hogyan került bele ebbe a történetbe egy szép hölgy tánc közben lecsúszó, és a király által felemelt harisnyakötője, és miért lett a térdszalagrend jelmondata a sokszor idézett „Honi soit qui mal y pense” (Szégyellje magát, aki rosszat gondol.) – messze meghaladja a harisnya igen csak rövidre szabott történetének keretét, de jellemző. Ki tud csak hasonlót is például egy csizmáról, ha már a lábnál maradunk?
Megemlítendő, hogy a harisnyanadrágnak tekinthető ruhadarab őse is megjelent másfél századdal később, 1500 táján, ezt is elsősorban férfiak viselték, a nők harisnyái gondosan elrejtve maradtak a ruházat alatt, már ha egy nő ilyen luxust egyáltalán megengedhetett magának.
A férfiaknak azonban nagyon teszhetett a harisnyaviselés! A reneszánsz gazdagjai, nemesei – feltétlenül megemlítendő a számos felesége mellett pompázatos ruháiról is nevezetes, nagyon tehetséges és nagyon hiú VIII. Henrik – lelkesen viselték a pamutból, gyapjúból, selyemből, angórából készített színpompás és díszes ruhadarabot, amit már nem szabnak, hanem kötnek. A harisnyakötő mestereknek céhe is van, és természetesen mind férfiak, akik rengeteg praktikát kitalálnak, hogy a harisnya még szebb és feltűnőbb legyen. Svájcban krétaporral telítik, hogy fehérebb, az osztrákok a készterméket dörzsölik, hogy fényesebb legyen. A harisnyák lassan mindenütt elterjedtek, s míg a szegényebbeké gyapjúból készült, az előkelők díszes selyemharisnyákat hordtak.
Egy évszázad sem telik el, és William Lee feltalálja a kötőgépet – és egy ideig nagyon meg is járja vele, mert harisnyát ugyan hatszor gyorsabban tudott vele kötni, mint kézzel, de Angliában nem ismerték el, így Franciaországba települt, ott alapított üzemet. Halála után testvérének sikerült a tökéletesített géppel Angliában is üzemet létrehozni, a fejlődés pedig Európa-szerte rohamosan beindul.
A harisnyakötőgép tervrajzát a franciák csempészték ki Angliából
A gépi kötés elterjedésének története is kalandos. Szerepel benne némi ipari kémtevékenység – a franciák kicsempészték a Lee-féle kötőgép tervrajzát, hogy megalkothassák a sajátjukat – míg Németorszába akaratlanul is ők juttatják be a harisnyakötést azzal, hogy Franciaországból elűzik a hugenottákat, akik közül többen ott telepednek le; de még Oroszországban is volt már a XVIII. század elején kötőgép.
Angliában a XIX. század közepére 150 ezren dolgoztak a harisnyaiparban, a munkásoknak érdekképviseleti szervezetük is volt, ennek ellenére még mindig 15 -17 órákat dolgozhattak, a céhek azonban nem tudtak már a nagyüzemekkel versenyezni, így megszűntek. A legtöbb harisnya pamutból készült, a selyemharisnyák borsos árát nem sokan tudták megfizetni később sem.
Ilyen harisnya volt az is, amit Marlene Dietrich viselt 1930-ban a számára világhírnevet hozó A Kék Angyal című filmben. Bár bátorságát és erkölcsi tartását is többször bizonyította, neve hallatán mégsem a II. világháború alatt életét kockáztató, frontokat járó, vagy a francia Becsületrenddel zubbonyán a díszfelvonuláson menetelő színésznő képe villan be először, hanem A Kék Angyal című film moziplakátja, ahol a bártáncosnő frivol öltözékét viseli, miközben formás, harisnyás lábait provokatív pózban tartja.
Marilyn Monroe-nak, az ötvenes évek egyik legismertebb filmcsillagának utolsó befejezett filmje, a Kallódó emberek készítése alatt is készültek olyan felvételek, ahol a fekete, esetében neccharisnyás lábaknak egészen másképp, mégis domináns szerepe van. A neccharisnya megítélése különben is külön fejezetet érdemelhetne.
Aztán jött, látott és győzött a nylonharisnya…
Még a harmincas években aztán megjelenik egy új alapanyag, a hernyóselyemhez hasonlóan gyakorlatilag végtelen hosszúságú poliamid fonal, közismert nevén nylon, amit az USA-ban találtak ki és a DuPont cég szabadalmaztatott. A női harisnyák gyakorlatilag mind ebből készülnek, bár manapság emellé más, rugalmasságot növelő szintetikus fonalat (elasztánt) is bekötnek.
Ilyen harisnyákkal hódítottak sok lányt amerikai katonák a II. világháború alatt… Nem igazán szép történetek, de ez is a harisnya történetéhez tartozik, és itt ismét megemlíthetjük Marlene Dietrichet, aki A vád tanúja című Billy Wilder filmben énekesnőt alakít, aki a világháború után énekel egy bárban, és természetesen itt is nagy szerepe van híresen szép lábainak – valamint egy szakadt harisnyának és katonáknak.
De nem fejezhetjük be ezzel, hiszen most múlt karácsony, és a harisnya itt egészen különleges szerepet játszik, ha nem is nálunk, de Angliában és az angolszász országokban. Igaz, mára, leginkább amerikai hatásra már összekeverik a Mikulást és a karácsony történetét, és karácsonykor Mikulás pontosabban Santa Claus, akinek nincs köze Szent Miklós püspökhöz hozza az ajándékokat, de a gyerekek még ugyanúgy harisnyákat akasztanak ki karácsony este a kandalló párkányára, hogy másnap ajándékokkal tele találhassák meg, ahogy Dickens idejében tették, amikor még Jézus születéséről emlékeztek meg.
Harisnyával vagy harisnya nélkül, de bárcsak mindenkinek boldog karácsonya lett volna.