Olvasna valami jót a két ünnep között? Ezt a magyar írót ki ne hagyja!

Miért nem kellett senkinek Észak-Amerika, felfedezése után bő 100 évig?
2020-12-26
Egy legendás ruhadarab, avagy komolytalan kalandozások a harisnya körül
2020-12-28
Show all

Olvasna valami jót a két ünnep között? Ezt a magyar írót ki ne hagyja!

Épp idén jelent meg Szerb Antal „Utas és holdvilágának” az új díszkiadása. Ez jó apropó lehet arra, hogy a szerző többi, nagy művét is elövegyük.

A legtöbb irodalomtörténeti fejtegetést olvasva, úgy tűnik, hogy az efféle esszéknél elvárás a száraz nyelvezet és az unalmas fogalmazás. Nem véletlen, hogy Szerb Antal írásai a mai napig olyanok akár a kavicsok közé keveredett igazgyöngyök. Az irodalomtörténeti fejtegetései tele vannak humorral és érdekes anekdotákkal. Az évszámokkal nem is akar fárasztani ezért a legtöbbjüket a lábjegyzetek közé száműzi. Ha olyan témához ér, amelyet különösen kedvel nem fogja vissza magát és olyan szenvedéllyel ír róla, mintha egy titkos szerelmesét próbálná leírni.

Azt szeretném, ha át tudnék adni valamit a gyönyörűségből, a megrendülésből, a megszállottságból, amelyet én éreztem egyes művek olvasása közben, amit nekem jelent az, hogy van a világon irodalom. Ezért nem is ragaszkodtam a hűvösen tudományos, közlő előadásmódhoz, nem titkoltam megrendültségemet és nem idegenkedtem a pátosztól sem; vannak dolgok, amelyekről nem illik meghatottság nélkül beszélni

írja ő maga az egyik legfontosabb műve „A világirodalom története” előszavában. Bár Szerb itthon mindenkinél jobb reklámot tudott csinálni a régi klasszikusoknak, a szakma sose ölelte teljesen a keblére. A maga korában, a XX. század elején a laza stílusa miatt kapott sok kritikát. Úgy tartották, hogy aki humorizál a legnagyobbakkal az nem is igazán kedveli a műveiket. Erre mondta Szerb Antal, hogy ez annyira abszurd, mintha valaki azt mondaná, hogy egy apa nem szereti a gyerekét, csak mert szokott vele bolondozni.

A szocializmusban már az volt a baj, hogy rendszerellenesnek tartották.

Több műve csak cenzúrázva jelenhetett meg.

Ma pedig az elvet, amely szerint a magyar és a világirodalmat végigvitte, nem tartják elég korszerűnek. Viszont ettől még igaz: ha szórakoztató formában akarjuk megismerni a régi korok nagyjait, akkor még mindig az a legjobb, amit tehetünk, hogy Szerb Antalhoz fordulunk. Bár a Nyugatban megjelent cikkei is roppant tanulságosak ebben a témában két fő műve van: az emlegetett „A világirodalom története” és a „Magyar irodalomtörténet”, amely eredetileg még 1934-ben jelent meg. De Szerb Antal a prózában is erős volt.

Mivel a bűnügyi történetek legtöbbjét ki nem állhatta, ezért érdekes kihívásnak tartotta egynek a megírását.

Így született a Pendragon legenda. A főszereplője egy fiatal magyar tudós, aki a vidéki Angliában nem csak összeismerkedik egy rokonszenves orgyilkossal, de még egy örökségért folyó harcba is belekeveredik. A főhősben könnyű ráismerni magára Szerbre, aki láthatóan magán is tudott nevetni. A Pendragon legenda, mint minden írása telis tele van érdekes kultúrtörténeti anekdotákkal, viszont Szerb humorára jellemző, hogy épp a regény egyik fő témájáról a Rózsakeresztesekről viszont alig árul el valamit az olvasónak.

A Pendragon legenda külföldön is sikeres volt. Eddig hat nyelvre fordították le. Amikor Nagy-Britanniában megjelent, a helyi kritikusok főleg azon lepődtek meg a leginkább, hogy Szerb micsoda hozzáértéssel és magabiztossággal ír Angliáról, a helyi hagyományokról vagy épp a történelemről. Volt olyan ítész, aki alig akarta elhinni, hogy a Szerb Antal nem egy brit író álneve.

A neves szerzőnk másik nagy műve az „Utas és holdvilág”, amelynek épp idén jelent meg az új díszkiadása.

Míg a Pendragon legendával „csak” egy élvezetes ponyvát akart írni, addig az utolsó nagy regénye már inkább lélektani írás. Hőse, egy pesti vállalkozó fia a nászútján rájön, hogy nem tudja tovább élni az átlagemberek életét, ezért otthagyja a feleségét és elkezd bolyongani Olaszországban. Afféle önelemző regényről van szó, amelyet épp Szerb Antal olasz útja inspirált. A Guardian szerint ‘ebben a műben kiderül, hogy Antalnak nem csak nagy agya és tudása, de nagy szíve is van’. Szerbet a napi politikánál sokkal jobban érdeklik az etruszk sírok vagy az évezredes romok, de még így is van egy-két találó megjegyzése Mussolini Olaszországáról. Hogy őt idézzük:

Az olasz újságok állandóan eksztatikusan boldogok, olyanok mintha nem is emberek írnák őket, hanem diadalmas szentek, akik éppen most szálltak le Fra Angelico egyik festményéről, hogy a tökéletes államrendet ünnepeljék. Boldogságra mindig van ok, mert egyszer egy intézmény lesz éppen tizenegy, máskor egy út éppen tizenkét éves. Ilyenkor valaki nagyszabású beszédet mond, és a nép lelkesen ünnepli, legalábbis a sajtó tanúsága szerint

Az Utas és Holdvilág ha kicsit megkésve, de németföldön is komoly siker volt. A német fordítás 2004-es megjelenése után hetekig vezette az eladási listákat.

Bár Szerb Antaltól általában ezt a két regényt szokás kiemelni, van még egy műve, amelynek ott a helye a legjobbjai közt. Ez pedig „A királyné nyaklánca”. A műfaji meghatározásnál már maga az író is bajban volt. Klasszikus történelmi regénynek nem lehet nevezni, mert Szerb kifejezetten törekedett rá, hogy úgy számoljon be a XVIII. századi francia udvarról, hogy közben semmi olyat nem ír, ami nem történt meg. Nincsenek kitalált dialógusok, se fiktív karakterek. De történelmi esszéről se nagyon beszélhetünk, hisz Szerb törekedett rá, hogy a sztoriban legyen drámai ív.

Úgy számol be a valós eseményekről, hogy közben figyel rá, hogy az olvasó végig izguljon, hogy mindez hova fog kifutni.

Szerb a sztori fókuszába Marie Antoinette híres nyakláncát tette. Az ékszert övező peren keresztül mutatja be, hogy milyen volt a forradalom előtti Franciaország. Mindez talán nem tűnik körömrágóan érdekesnek. De Szerb a történelmi szereplőkről olyan jóízűen tud pletykálni, hogy mire a könyv végére érünk, már úgy érezhetjük, hogy a francia uralkodócsaládot és a körülöttük lévő nemeseket és csalókat majdnem olyan jól ismerjük, mint a szomszédainkat.

z 1901-ben született Szerb Antal '45-ben halt meg Sopron mellett a balfi munkatáborban miután a nyilasok összeverték. A tömegsírba vetett holttestét az exhumálás után Budapesten a Nemzeti Sírkertben helyezték örök nyugalomra.
Az 1901-ben született Szerb Antal ’45-ben halt meg Sopron mellett a balfi munkatáborban miután a nyilasok összeverték. A tömegsírba vetett holttestét az exhumálás után Budapesten a Nemzeti Sírkertben helyezték örök nyugalomra.
Cikk küldése e-mailben

Vélemény, hozzászólás?