A „magyar Semering” ünnepelt, új üdülőházától az élmunkások földi mennyországáig. Hamisítatlan huszadik századi történet az ország legmagasabb, állandóan lakott pontjáról, ahol az 1930-as évek luxusberuházását az 1950-es évekre szemrebbenés nélkül tette magáévá az új rendszer.
Galyatető. Olyan sok kép jelent meg róla évtizedeken át, hogy az is ismerni véli, sőt a hangulatát is el tudja képzelni, aki sosem járt a Mátrában. Pedig ez a jellegzetes hangulat nem is olyan nagyon régi. A trianoni szerződést megelőzően a hegyekbe vágyók felvidéki és erdélyi üdülőhelyekre utaztak, az ország szerényebb magaslatai szinte ismeretlenek voltak, és látnivaló gyanánt errefelé jó, ha egy fából ácsolt kilátótornyot tudtak mutatni a helyiek.
Az első fecskék az egyletekbe tömörült hegymászók, természetjárók voltak, lelkes elszántságuk eredményeként épült menedékház kétteraszos étteremmel az 1920-as években Galyatetőn. Úttalan utakon, nem egyszer a hátukon hordták fel a munkások az anyagokat, de igazolták, hogy a Mátrában igenis lehet építeni. Megkezdődött a villák és síugrósáncok tervezése, és persze az útépítés.
Mire az 1936-os költségvetésbe bekerült, hogy
az állami alkalmazottaknak magaslati helyen történő üdültetése céljából […] üdülőház létesítése határoztatott el és erre a célra megfelelő terület vásároltatott
Galyatetőn, az egri érsekség egykori telkén, addigra a híres mátrai szerpentin utak már újonnan hengerelve, elsőrendű állapotban várták a járműveket. A Kékes déli lejtőjén akkor már állt az üdülőtelep nevét adó, pagodát formázó Mátraház, és működtek a kékestetői és a mátraházai gyógyintézetek is.
A galyai nagyszállót a nagyközönség is igénybe vehette, de az állami alkalmazottak 50 százalékos kedvezményt élveztek. Puskás Károly és Uray György tervezte, a kivitelezést Márovits Andor végezte 1937 és 1939 között. Valóságos kis város épült a hegytetőre, volt posta és orvosi labor, melegített vizű úszómedence és teniszpálya, síöltöző és röntgen szoba, bár és búboskemencés turistaétterem. 105 hideg-meleg vízzel ellátott szoba, de a szállóval kapcsolatban gyakran emlegetett luxus fogalmát árnyalja, hogy saját fürdőszoba csak 29-nek jutott, a többiben mosdófülkét találtak a lakók.
A fő szempont az volt, hogy a vendégek jól érezzék magukat, sivár hotelszobák helyett meleg otthonba lépjenek. Tele újdonsággal: az előcsarnokban 5 méter átmérőjű napfényszínű neonkör ragyogott, a teraszon „gombavilágító” sor. A szobákban fejhallgatók, az étteremben és a társalgóban hangosbeszélő volt,
a kezelő vagy rádióműsort közvetíthet, vagy gramofonlemezt adhat, vagy bebeszélhet.
Hűtötték a padlást, mert az első télen az olvadó hóból 3 méteres jégcsapok képződtek.
Amiről a fekete-fehér fotók nem beszélnek: a társalgó élénkzöld gumipadlójáról, a sötétbarna és a sárga fabútorok váltakozásáról, az élénk árnyalatú és a terrakotta huzatokról. Az uszodát világoskék mettlachival burkolták, az oszlopokat sötétkék Zsolnay-kerámiával. Kívül a szürke mátrai andezitből épült falfelületeken fehérre festették a kövek közötti hézagokat, és kobaltkékre mázolt korlátokkal igyekeztek oldani az egyhangúságot. Volt áramfejlesztő, víztározó, mosoda, tehenek és sertések, hatalmas tüzelőraktár és garázs – amiből az úrvezetők rossz időben fedett folyosón jutottak az épületbe.
Az 1939 nyarán tartott megnyitót úgy emlegette egy riporter, mint
a magyar Semering új üdülőházának ünnepségét.
Az előkelőségek gyűrűjében álló pénzügyminiszter, Reményi-Schneller Lajos mondatai egy későbbi megnyitó szavainak ismeretében lesznek majd igazán érdekesek:
A tisztviselőknek, akik a mai idők által megkövetelt hallatlanul nagy munkát végeznek, módot kell adni a megfelelő pihenésre, hogy aztán még fokozottabban dolgozhassanak a köz javára.
Még ugyanabban az évben templom is épült a közelben.
1943 júniusában fiatal úrileány keresett nyaraló társnőt Galyatetőre apróhirdetésben, ősszel a Film Színház Irodalom olvasói rovatában azt javasolták a galyai üdülésre induló J. P.-nének, hogy prémmel bélelt bundáját feltétlenül vigye magával, mert estefelé nagy hasznát fogja venni. Karácsonyra lőtér épült a sporttelepre,
elsősorban a vállalati leventék megfelelő foglalkoztatására…
1944 nyaráról a szélsőséges, németbarát Új Magyarság tudósít.
A háború nem sokban változtatott a szálló életén […] hihetetlen olcsóság uralkodik […] A pesti vendégnek csak le kell adnia a húsjegyét és kap érte megfelelő mennyiségű húsételt. […] Tej akad bőven, vaj is a reggelihez. […] Churchill, a házőrző kutya […] a legutóbbi szirénázáskor úgy megijedt, hogy árkon-bokron át menekült. […] mikor a körzet légterébe ellenséges repülők hatolnak, felüvölt a szálló előtti kézi hajtású sziréna, akkor a vendégeknek az alagsorba kell vonulniuk.
Az épület komolyabban végül nem sérült meg, de kifosztották, betört ablakain át látni lehetett a méteres havat a folyosókon. A hivatalos magyarázat szerint a visszavonuló, vandál németek okozták a kárt, de a valóságban a környező falvakban még évtizedekkel később is zavarba jöttek a nagymamák, ha a kis unokájuk arról érdeklődött, honnan is származik a falusi enteriőrbe nemigen illő foteljük vagy a kecses sezlon.
A ház 1948 januárjában nyílt újra
eredeti formájában, de új célok érdekében.
Az ünnepségen Tildy Zoltán köztársasági elnök mellett ott állt Kéthly Anna, a nemzetgyűlés alelnöke, Dobi István, Dinnyés Lajos, Szakasits Árpád, Nyárádi Miklós. A kilenc évvel korábbi megnyitón elhangzottakat ismerjük, nézzük az 1948-as szóhasználatot:
A földi mennyország nyílik meg a dolgozók előtt Galyatetőn, ahová a szegényparasztok is eljuthatnak végre. […] a gyógyhelyeket ne a munkátlanok élvezzék többé, de csakis azok, akik termelő és alkotó munkától fáradtak el vagy ily munkához akarnak új erőt gyűjteni.
Palotai Boris tárcát írt 1950-ben a hangulatról, egy jól eltalált mondata szerint
helyes szénelosztásról, gépkihasználásról, gyorsvágásról, sokgépes rendszerről folyik itt a szó, ahol azelőtt tizennégy karátos briliánsokról, úri murikról, bérházjövedelemről, tőzsdeárfolyamról tárgyaltak.
Lukács Gabriella Mátraszentimrén született és nőtt fel, több képaláírást is neki köszönhetünk.
Időnként megfordultunk Galyatetőn, az 5 kilométeres távot gyalog, néha lovas kocsin, lovas szánon tettük meg, bár napi egy-két buszjárat is összekötötte a közigazgatásilag egynek számító két települést. Gyerekként, a negyvenes-ötvenes évek fordulóján nem sok dolgom lehetett ott, amíg a szüleim elintéztek valamit, addig a nagyszálló postahivatalában nézelődtem, itt sokkal szebb képeslapokat árusítottak. A parkjában pedig állt egy hinta. Döbbenetes méretű építmény volt (gondolom, abból rakták össze, amit a háború után épp találtak) egyetlen üléssel. Illedelmesen meg kellett várnunk, amíg az üdülővendégek kihintázták magukat, mi, akik belógtunk a parkba, csak utánuk jöhettünk.
A szálló előtti teret Kodály Zoltán sétánynak hívják. A zenetudós húsz éven át járt ide, két kedvenc szobája, a 107-es és a 108-as bármikor rendelkezésére állt. Ma kis emléksarok idézi azokat az időket, itt pedig Lukács Gabriella:
Nyaranta többet jártunk át Galyára, és Kodály mindig ott volt a parkban és az utcán, feleségével, a kerekes székes Emma asszonnyal sétáltak. Később, komoly gimnazistaként már leginkább a szálló fodrászatát szerettük látogatni, nem is igen volt máshol fodrász a környéken. Az uszoda bejárata épp a fodrászat mellett nyílt, nem egyszer azt mondtuk a portán, hogy fodrászhoz megyünk, de inkább úsztunk egyet. Úgy emlékszem, sosem volt tömeg a medencében, ha véletlenül néha többen voltak, akkor már kerülgetni kellett egymást a vízben. Egyszer, egy ilyen kerülgetős napon pár centire az orrunk előtt bukkant föl váratlanul egy fej, sikítoztunk is ijedtünkben. Kodály Zoltán volt, áll alatt megkötős úszósapkában, mint amilyen a pólósoknak van.
Ott volt 1956 karácsonyán is, amikor
hosszú évek óta […] először fordult elő, hogy a szálló teljesen kiürült. […] Csupán Kodály Zoltán és felesége kereste fel a nagyszállót és ott töltötték az ünnepeket.
Üdülőket szállító autóbuszok csak ’57 januárjában tűntek fel ismét a szerpentinen, amikor – mint mondták – már nem kellett tartani a hegyekben bujkáló ellenforradalmároktól. A Népszava utolsó oldalas kis hírben írt az új rendről: itt
az elmúlt években csak a kiváló dolgozók és funkcionáriusok üdülhettek. Ez a kiváltság most megszűnt. A jövőben – ha ezt kérik – minden dolgozó beutalást kaphat a pompásan berendezett, kényelmes szállóba.
Hogy ez így is lett, azt csak remélni merjük… és szívesen látjuk olvasóink Galyatetőről őrzött felvételeit is.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.
