Sokan élik feszes tempóban hétköznapi életüket, amely folyamatos mentális leterheltséget jelent. A legtöbben észre sem vesszük, hogy milyen mértékben és ütemben sodor bennünket a stressz és a megfelelni vágyás a kiégés határára. Szakemberek szerint fontos, hogy idejében megtanuljunk lazítani, és – ugyan nem szeretünk – de jólétünk érdekében igenis meg kell tanulnunk nemet mondani – véli Hugyik Lídia, pszichológus, a Mindset szakembere.
Mitől érezhetjük mentálisan leterheltnek magunkat?
Hajlamosak vagyunk a mindennapok terheire koncentrálni, vagyis arra, hogy csak legyünk túl egy adott nap nehézségein. Előfordul, hogy elegünk van, és nem is tudunk már másra koncentrálni, mert egyszerűen nincsen másra energiánk. A WHO szerint a mentális egészség a jóllét állapota, amikor meg tudjuk valósítani képességeinket, és meg tudunk birkózni átlagos stresszes helyzetekkel, termékenyen tudunk dolgozni, valamint hozzá tudunk járulni közösségünk életéhez. A WHO által megfogalmazott dolgokhoz energiára, vagyis üzemanyagra van szükségünk.
Hugyik Lídia, pszichológus, a Mindset szakembere.
Amikor nincs erőnk produktívnak lenni, vagyis nem vagyunk képesek megbirkózni a hétköznapok gondjaival, akkor nem vagyunk jól. Mindenkinek lerobbanhat a kocsija, vagy kiszakadhat a papírszatyra hazafelé, a kérdés, hogy hogyan állunk a problémához.
A hétköznapi megpróbáltatásokra adott válasz reakciónkkal már jelezheti testünk, amennyiben nem fér több bele, vagyis lassítanunk kell.
Amikor túlterhelődünk, akkor az elsődleges cél az adott nap túlélése. Ez a túlélő üzemmód jellemzi a modern ember életét, vagyis a ‘muszáj’ feladatok töltik ki a napjainkat. Kevés figyelem jut az örömforrásainkra, holott azokra igenis szükségünk van. Ezt úgy kell elképzelni, mintha egy hátizsákba folyamatosan pakolnánk köveket minden egyes nap. Ezek a kövek teherként nehezítik a mentális egészségünket.
Nehézségek a hétköznapokban
Vannak úgynevezett külső, más néven társadalmi elvárások, amelyeket ritkán nevesítünk.
Ide tartozik az, hogy a munkahelyünkön nem merünk nemet mondani, amikor egy kollégánk feladatait nekünk kell megcsinálnunk helyette, vagy amikor az irreális közösségi média életszínvonalának próbálunk megfelelni.
A társadalom vagy a social média olyan üzeneteket közvetítenek felénk, amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy a saját testünk jelzéseit figyelmen kívül hagyjuk, és vállaljunk több feladatot egy olyan élet beteljesítéséhez, amelyet talán nem is bírnánk el.
Belső bizonyítási kényszerünk is támaszthat velünk szemben olyan követelményeket, amelyek irreálisak saját életünket tekintve.
Amikor úgy érezzük, hogy csak akkor vagyunk ‘elég’ jók, amikor minden feladatot elvégzünk és mindenki elégedett velünk, akkor valójában önmagunk elképzeléseinek próbálunk megfelelni. Belső bizonyítási kényszerünkre vall a ‘majd később pihenek’ illúziója is. Sokan gondolják, hogy később is lehet pihenni, azonban ez a folyamat valójában egy olyan körforgáshoz vezet, ahol a később sohasem érkezik el.
A modern kor egyik vívmánya az úgynevezett multitasking. Enélkül ma már nehezen lehet érvényesülni.
Vannak olyan emberek, akiket a feladatok sokasága hoz egyensúlyba. Egy ponton azonban ez is terhessé válhat, és már nem okoz örömöt, hiszen egy idő után már csak pipálgatjuk feladatainkat a hétköznapokon. Ez akadályozza meg azt, hogy a pillanatnak éljünk. A kutatások alapján a férfiak egyébként kevésbé képesek a multitaskingra. A nőknek ugyan megvan ez az evolúciós képessége, de a kérdés az, hogy milyen mértékben használjuk ezt. Az őskorban az ősanyáknak a családra, az élelmezésre, valamint az ellenségektől való védekezésre egyaránt figyelnünk kellett, ez a sajátosság, a szerteágazó figyelem pedig a mai napig bennünk van multitasking formájában.
A fent említett terhek kiégés közeli állapotba sodorhatnak bennünket, amely egy, a szervezet stresszre adott válasza.
Ezt elsősorban munkahelyi terhekkel kapcsolatban szokták emlegetni, holott bármilyen élethelyzet, amely tartósan leterhel bennünket érzelmileg kiválthatja ezt.
Azt érezzük, amikor valami nem jó, és cselekednünk kell. Azonban amikor a nap végén a kezünkbe vesszük a telefonunkat és a közösségi média által sugárzott tökéletes életképekkel találkozunk, akkor saját lelkileg megfáradt életünket akarva-akaratlanul összehasonlítjuk azokkal az energikus felvételekkel.
Számtalan példát láttunk már arra, hogy a közösségi média felületeken közölt fotók és videók nem a teljes valóságot mutatják egyes emberekről.
Ezek alapján nem szabadna következtetéseket levonni, mert az kihatással lehet az önértékelésünkre.
Annál alacsonyabb lesz az önértékelésünk, minél tökéletesebb világokkal találkozunk ezeken a felületeken. Ennek megfelelően annál magasabb lesz az önértékelésünk, minél inkább lesújtóbb életkörülményeket látunk másoknál. Fontos megjegyezni, hogy ezek a képek és videók gondosan összeállított tartalmak. Nem ezek alapján kellene magunkat meghatároznunk. A pillanatfelvételek mögött ugyanúgy ott vannak az emberek hétköznapi problémái, csak ezek rejtve maradnak.
Az élet értelme
Nem szabad idealizált képekhez hasonlítanunk magunkat. A boldogság nem drága, vagy elérhetetlen.
A kis örömök, mint egy napsütéses séta, vagy egy beszélgetés teszik az életet élvezetessé. Fontos lenne, hogy minden hétre szervezzünk magunknak személyes találkozót barátainkkal. A modern társadalmak sajátja, hogy az emberek nem beszélnek a problémáikról, mert nem akarnak gyengének tűnni. Mindenkinek vannak nehézségei. Tévhit, hogy a problémáink gyengének állítanak bennünket. Fontos, hogy tudjunk beszélni problémáinkról, mert ha megfogalmazzuk őket, azzal már el is kezdjük feldolgozni őket.
A közösséghez tartozás érzése, valamint a valódi párbeszédek megkönnyítik a túlélést.
Fel kell ismerni a terheket ahhoz, hogy megtörjük őket. Olyan ismerősökkel és barátokkal kell beszélnünk róluk, akikben megbízunk. Meg kell tanulnunk jobban megélni a személyes pillanatokat. Priorizálni is kell: bármilyen helyzetben nyugodtan mondjunk nemet azokra a feladatokra, amelyek nem szükségesek. Ez nem azt jelenti, hogy rossz emberek vagyunk. A pihenés ugyanis nem luxus, hanem szükséglet.
Fontos, hogy az ember megtanuljon hallgatni a saját testére.
Ha nem arra van szükségünk, hogy hajnali ötkor felkeljünk és futni menjünk, hanem arra, hogy aludjunk, akkor nem feltétlenül kell fegyelmeznünk magunkat. A lazítás megtanulása, a ‘tenni akarás’, vagyis a bizonyítási vágy elengedése fontos készségek lehetnek, amelyeket hosszú távon értékelni fog szervezetünk.
A társas nyomások nagyon erősek. Még akkor is jelenthetnek kihívást, ha magabiztosak vagyunk, és pontosan tudjuk, érezzük, hogy mire lenne szükségünk. Több kísérlet is volt már erre vonatkozóan. Erre egy gyógyír van: meg kell tanulnunk elengedni, hogy megfeleljünk. Hiába próbálja környezetünk elnyomni önérvényesítésünket, tudatosítanunk kell, hogy mitől félünk egy ilyen helyzetben, és el kell kezdeni megoldani az adott problémát. A nemet mondás nehéznek tűnhet, pedig csak gyakorlás kérdése.
