Gyakran a többitől eltérő gyereket deviánsnak minősítik. Pedig lehet, hogy tehetséges, a többitől eltérő. Hiszen a tehetséges gyerek másfelé megy mint a többi. Ha ugyanarra menne, ugyanoda jutna. Támogatnunk kell a gyereket, hogy a benne lévő hajtóerő kibontakozhasson – mondta a tudás.hu-nak Gyarmathy Éva klinikai és fejlődéslélektani szakpszichológus, egyetemi oktató.
Kétségbe kell esnünk, ha azt látjuk, hogy a gyermekünk semmiben sem kiugróan tehetséges, csak egy örökmozgó ördögfióka?
Dehogy. A régi típusú tehetséggondozás még a képességet tekintette alapnak, azt vizsgálta és fejlesztette, de azóta rájöttünk, hogy nem a képesség a legfontosabb a gyerekben, hanem a belső hajtóerő. Tehát az, hogy akarjon valamit csinálni. Ez a belső indíttatás olyan, mint egy természeti erő, amely mindenképpen utat fog törni magának.
Ez minden emberben megvan?
Eltérő mértékben, de mindenkiben. Ha pusztán a képességekre figyelünk, azt gondolhatjuk, hogy ha valakinek nincsen semmilyen képessége, nem is fog tenni semmit.
Csakhogy, mivel ott van benne a hajtóerő, akkor is fog tenni, ha a képessége még nem elegendő. A kitartó tevékenység által ő is fejlődhet. Ezért ezt a hajtóerőt kell megtámogatnunk.
Olyan, mint a tűz, vagy a víz, megy a maga útján, és ha támogatást kap, hogy alkotó irányban haladhasson, akkor mindenki örömére megvalósíthatja önmagát. Ha nem, akkor akár pusztítóvá is válhat.
Lehet, hogy csalódott, lelkileg felőrölt felnőtt válik az akár túlhajszolt, akár elhanyagolt gyerekből.
A belső feszültséget drogban és alkoholban oldhatja, vagy éppen a hajtóereje antiszociális irányt vesz, és „sikeres” bűnözővé válik. A tehetséggondozás nem úri huncutság, hanem a társadalom önvédelme.
Már kicsi korban észre lehet venni és ki lehet aknázni a gyerekben ezt a hajtóerőt?
Ez izgalmas dolog, mert a tehetség is annyi, ahányféle gyerek van. A megjelenése is attól függ, hogy mi indítja be. Éppen ezért körül kell venni a gyerekeket lehetőségekkel, és táplálni a lepotyogó szikrákat mindenféle „gyújtóssal”. A gyerek majd megtalálja azt az anyagot, ami begyújtja.
Nagyon gyakran a különleges attitűdöt, az erős belső hajtóerőt devianciaként azonosítják.
Aminek ebben az esetben nincs se pozitív, se negatív előjele, egyszerűen azt jelenti: eltérés, másféle működés.
Hiszen a tehetség általában nem ugyanarra megy, mint a többiek. Ha ugyanarra menne, akkor ugyanoda jutna.
Akkor nem is tudna újat alkotni.
Tulajdonképpen mi a tehetség?
Meg kell különböztetni azt a tehetséget, amely fejlődésben van és a tehetséget, amely már értéket hoz létre egy adott területen.
A tehetség egész életen át fejlődhet, amíg eltökélten nekimegy a dolgoknak, nem érdekli, hogy valami lehetetlen, akkor is csinálja. A talentum pedig, amikor a tehetség már valóban értéket hoz létre, ami általában tizenéves kortól lehetséges.
A kisgyerekeknél rendszerint még nem beszélhetünk alkotói talentumról, hiszen még a csodagyerekek sem hoznak létre új értéket, bennük az a csoda, amikor csinálják, nem az, amit csinálnak, hiszen azt más is meg tudja tenni, csak nem öt- vagy tízévesen.
Manapság sok szülő azt szeretné, hogy a gyereke híres legyen.
Pedig nem feltétlenül a hírnév jelenti a tehetséget, manapság bárki lehet híres ideig-óráig. De nem is csak a kiemelkedő teljesítmények, a különféle díjak tulajdonosai érdemlik meg, hogy tehetségesnek tartsuk őket. Adott esetben egy pedagógus, akinél a gyerekek szárnyra kapnak, igazán tehetséges ember, de az a szakember is tehetség, aki nem hajlandó a szakmai meggyőződésének nem megfelelő tevékenységet folytatni, hanem más utakat keres. Tehetség egy informatikus vagy egy autószerelő is, aki megold olyan feladatokat, amelyeket más nem tud megoldani.
Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, tehetséges az, aki a saját területén nem tárja szét tehetetlenül a karját.Na, de megtalálni a saját területet…
Hát, ebben rejlik a titok. És a szülőnek, a pedagógusnak itt kell segítenie. Hiszen a tehetség érzi, hogy valamerre mennie kellene. Kérdés, hogy van-e körülötte olyan környezet, amely különböző területekkel megkínálja. Mert a tehetségnek nincs feltétlenül eleve konkrét területe. Ezért is nem a képesség határozza meg a tehetséget, hanem fordítva, a tehetség építi ki a képességét. Természetesen, ha valakinek vannak, mondjuk, jó zenei adottságai, azok segítenek. De ettől még nem lesz kiemelkedő.
Lehet, hogy könnyen bejut a konzervatóriumba, de csak egy átlagos zenész válik belőle, ha nem elég erős a belső hajtóereje, ha nem képes a nagy célja érdekében keményen dolgozni, olykor áldozatot is hozni, akár lemondani bizonyos élvezetekről…
Hogyan tudja a környezet segíteni ilyen fokú tudatosság kifejlődését egy gyereknél?
Nem csak a tudatosság fontos. Négy olyan működésmód van, amit fel kéne építeni a gyerekben és minden vele való foglalkozásnak ezeket kellene szolgálnia. 1. Önirányítás 2. Tudatosság 3. Elmélyülés 4. Aktivitás.
Elsődleges az önirányítás, hiszen, amikor ilyen sok inger van körülöttünk, mint manapság, akkor nagyon fontos, hogy ne az ingerek irányítsanak, hanem tudjunk választani, dönteni.
Mert ha az ingerek irányítanak, akkor se tudatosságra, se elmélyülésre nem leszünk képesek. És a világgal igazi harmóniába csak az elmélyüléssel végzett munka során kerülhetünk. Általában 2-3 éves kor körül kialakul a gyerekben a fékrendszer. És ettől kezdve lehetővé kell tenni a számára, hogy a megfelelő keretek és szabályok között, nagy szabadsággal aktivitásban fejlődjön.
Szabályok és szabadság? Ezek a fogalmak nem zárják ki egymást?
Egyáltalán nem. Éppen a szabályok és a szabadság dinamikus egyensúlya segíti az önirányítás kifejlődését. Mert ha a gyereknek szabadsága van, rajta áll, hogy mit csinál, hogy például nekimegy a falnak, vagy egy másik embernek. Vagy frusztrálódik, vagy megtanulja irányítani önmagát.
De csak akkor tud szabad lenni, ha ismeri a szabályokat. Ha nincsenek szabályok, úgy gondolhatja, mindent szabad és nem kell a másikra figyelnie.
Abban kell támogatni a gyereket, hogy tudatosuljon benne, milyen a viszonya a külvilághoz, a többi emberhez, és hogy a tetteinek vannak következményei.
Mi a hasznosabb egy gyerek számára: rengeteg különórára és edzésre járatni, vagy teljesen szabadon engedni?
Úgy gondolom, egyik véglet sem jó. A kettő optimális arányára van szükség. És persze ez megint egyénfüggő. Mert egy csomó gyereket inspirál, ha folyamatosan be van osztva az ideje, más gyerekek viszont nem tudják elviselni a kötöttségeket. Nagyon nagy szabadságra van szükségük, különben begubóznak. Aki figyel a gyerekére, felfedezheti, hogy milyen típusú személyiség. De az a szülő, akinek csak elvárásai vannak, és úgy gondolja, ’majd mi kifejlesztjük a gyerek tehetségét’ – nem lesz képes erre. A tehetség ugyanis maga fejlődik. Még a nem tehetségesek is maguk fejlődnének, ha megfelelő környezetet teremtenénk nekik.
Eszembe jut a Polgár család, ahol az édesapa, Polgár László éveken át tartó céltudatos, kemény irányítással érte el, hogy három lányából kiváló sakkozó lett. Na, de milyen áron? Utólag arról vallottak a lányok, hogy bármennyire eredményes volt is ez a dresszúra, valamennyire torzította a személyiségüket, elvette a gyerekkorukat.
A Polgár-lányok azért rengeteg lehetőséget kaptak a fejlődésre, az egyéni, örömöt is tartalmazó életvitelre, a művelődésre, a versenyzésre. És éltek is ezzel, kiváló sakkozók, okosan gondolkodó emberek lettek.
A Polgár szülők nagyszerű pedagógusok voltak. Igaz, Polgár Klára azt mondta: igazából egyetlen zseni van a családban, az édesapa. Polgár László valóban nevelő zseni, aki a gyerekeiben rejlő adottságokat maximalizálta.
Lehetett volna ebből a három lányból ugyanez, ha nem ilyen kemény módszerrel nevelik őket?
Valószínűleg nem. De ezt a különleges, egyfókuszú életmódot a szülők nagy szeretettel és odafigyeléssel tudták irányítani. Ugyanakkor tudom, hogy sokan nem járnak jól az ilyen típusú neveléssel, mert lehet ezt rosszul is csinálni. Kegyetlen és szűklátókörű edzők néha teljesen ki tudnak készíteni így gyerekeket, különféle sportágakban, vagy hasonló pedagógusok agyonterhelni a diákokat tehetséggondozás címén.
Mire és hogyan kellene oktatni a gyereket a huszonegyedik században?
Az biztos, hogy lejárt az egymástól elkülönülő, magányos tantárgyak ideje. A világot valamiképpen egységében, komplex módon kellene szemlélni, megérteni és megértetni.
Arra már történtek kísérletek, hogy a reál tárgyakat a Science tantárgyban egyesítsék…
Igen, de egyelőre ezt még nem sikerült nálunk jól megvalósítani. A gyerekekhez az érdekesség felől lehet eljutni. Nem olyasmit kellene tanítani, például, hogy ’egyszikű meg kétszikű’, hanem mondjuk egy-egy őket érdeklő fogalmat, mint az egészség, vagy a klímatudatosság, körbejárni és erre húzni rá a biológiai, fizikai, kémiai, geológiai, földrajzi és gazdasági ismeretek halmazát. És azonnal kapcsolni ehhez azt is, hogyan reagál minderre az ember, mit tehet önmagával és a környezetével, hogyan tud együtt élni a többi emberrel, és máris a kultúránál vagyunk. Az egyes történelmi és civilizációs korszakokat sem széttördelve, apró mozaikokban, hanem komplex módon, nagy rálátással kellene megismertetni velük. Átélhető élményekre, történetekre, drámajátékokra van szükség, meg alapos informatikai tudásra, robotikára. No és arra, hogy készüljenek a való életre, tanuljanak meg csapatban, másokkal együtt dolgozni, problémákat megoldani.
Akar-e és képes-e a ma embere valamiféle világlátást, morált, eszményeket is átadni a gyerekének?
Azt gondolom, szükség van erre. De semmiképpen sem szájbarágósan, vagy prédikálva, csakis a saját életének példáján keresztül tud bemutatni a szülő bizonyos alap emberi értékeket, amelyeket akár a Bibliából, akár bölcsek tanításaiból, akár a felvilágosodás eszméiből ismerhetünk. A humánum és a világ megismerésének vágya lehet a kapaszkodó, hiszen értékváltós korban élünk, a jövő értékeit még nem látjuk tisztán. Paradox módon egyszerre kell az örök értékek szilárdságát felkínálni a gyereknek és felkészíteni az állandó változásra és bizonytalanságra, ami körülvesz bennünket. Talán így hozzájárulhatunk ahhoz, hogy minden nehézség ellenére jól érezze magát a világban.
