Kempelen Farkasról mindenkinek a sakkozógép jut eszébe először, pedig azt parancsra készítette, ami ékesen mutatja, hogy egy alkotás ismertsége semmilyen kapcsolatban nincs létrehozásának körülményeivel. Kempelen a 18. század végének kivételesen tehetséges műszaki alkotója volt, számos rendkívüli művet hozott létre, ezek közül most a gőzgép tökéletesítéséről, a vakírásról és a beszélőgépről ejtünk néhány szót.
Kempelen Farkas ír betelepített családból származik (Nagyapja még „Kemplen”-nek írta a nevét), és Pozsonyban, az Osztrák–Magyar Monarchia harmadik legnagyobb városában élte le életét 1734-től 1804-ig. Meglehetősen jó nevelést kapott, nyolc nyelven beszélt, verseket és színdarabokat is írt, jól rajzolt: egyetlen fennmaradt arcképe hiteles – mert önarckép.
Mária Terézia polgári törvénykönyvét 21 éves korában fordította le latinról németre, hogy a magyar nemesség minden egyes tagja ismerhesse és végrehajthassa a jobbágyfelszabadítás törvényeit. A fordítást egy meghallgatáson sikerült eljuttatnia az uralkodónőhöz. Így vált ismertté a császári udvarban, aminek révén több közigazgatási megbízást is kapott, amelyeket sikerrel hajtott végre (például a sóvám-behajtás ellenőrzését és racionalizálását). Számos infrastrukturális beruházás vezető tervezője és projektmenedzsere is volt, például ő valósította meg a schönbrunni kastély szökőkútjainak vízellátását, a pozsonyi csónakhidat és egyéb, vízzel kapcsolatos műtárgyakat Pozsonyban – ennek és tehetségének állítottak emléket szoborral 2018-ban a pozsonyi vízművek parkjában.
Módosította Watt gőzgépét
Nyilván a vízgépekkel kapcsolatos tapasztalatai segítették a gőzgép tökéletesítését célzó szabadalma megalkotásában. A leírás alapján úgy tűnik, hogy kisebb módosításokat hajtott végre a Watt-féle, akkor már ismert megoldásokon, és leírta a forgattyú működését is – amely Watt után lett általános. A gőzgép ekkori állapotáról két dolgot kell tudni: egyrészt ezek atmoszférikus, kisnyomású szerkezetek voltak, a gőz lehűtésekor keletkező szívóhatás révén működtek, ezért voltak meglehetősen nagy méretűek. Watt (és Kempelen) nagy újítása, hogy a gőzt nem a hengerben magában, hanem külön szerkezeti egységben hűtötték le, a kis nyomást vezették a hengerbe a később jól ismertté vált tolattyús vezérléssel. Másrészt ezek a gőzgépek egyszeres működésűek voltak, a dugattyúnak csak az egyik oldala „dolgozott”. Később, a nagy nyomású gőzgépeknél vált általánossá a kétszeres működés – hogy aztán ez a megoldás a belső égésű gépeknél az egyszerűbb szerkezet és gyorsabb működés miatt eltűnjön.
Van Kempelen Farkasnak egy másik gőzgépes szabadalma: az ókori gőzturbinát, a Herón labdát korszerűsítette a tengelyen át folyamatosan utántáplált gőzzel. Az eredeti, i. e. 1. századi megoldásban a véges mennyiségű víz elgőzölgése után a ma csupán játékos mutatványnak gondolt szerkezet megállt. „Reaktív gőzgépnek” nevezte el, egyszerűsége miatt általános felhasználásra javasolta, de tudatában volt alacsony hatásfokának (magas üzemanyag-fogyasztásának). Egy, a szabadalmi leírás szerint megépített modell megtalálható a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Tanulmánytárában.
Betűnyomó készlet a császár felkérésére
Számos forrás Kempelennek tulajdonítja az írógép feltalálását, de ez tévedés. Az igazság a következő: Maria Theresia von Paradis (1759–1824), egy magas rangú hivatalnok lánya volt, látását gyermekkorában elvesztette, de tehetséges zongorista, énekes és zenetanár volt az osztrák udvarban. A császár felkérte Kempelent, hogy segítsen a meglehetősen híres hölgynek (akinek maga Mozart is komponált egy zongoraversenyt). Kempelen a pogácsakészítés mintájára elkészített egy betűnyomó készletet, amellyel a megfelelően vastag és puha papírra úgy lehetett betűnként szöveget nyomtatni, hogy a vak hölgy kitapogatta, a látók meg el tudták olvasni. A megoldás segítségével Frau Paradis kiterjedt és élénk társadalmi életet tudott élni.
Nem zárható ki, hogy az így Európában széles körben ismertté vált megoldást Braille is ismerte, amikor kifejlesztette írásrendszerét.
A beszélőgép
Kempelen évtizedeket töltött az emberi beszéd tanulmányozásával, ezt a munkáját nem megrendelésre, hanem saját ambíciója alapján végezte. Eredményül megszületett a magánhangzók és néhány mássalhangzó kiejtésére alkalmas szerkezet – és egy könyv. Ez részletesen leírja, hogy az ember hangképző szerveiben hogyan keletkeznek a beszédhangok, és hogy a fújtatót, egy nyelvsípot, valamint egy rugalmasan deformálható rezonátorüreget tartalmazó gép miképpen utánozza ezeket
A YouTube-on fellelhető videók alapján a beszélőgép egy rendkívül szokatlan harmonikának tekinthető, amellyel néhány év gyakorlás után a két kéz finoman összehangolt használatával után a születésüktől süket emberek beszédéhez hasonló eredményt lehet elérni.
Kempelen munkásságát a fonetika szakma alapvetésének tartják, beszélőgépe az első fizikai beszédszimulátor. Az ELTE Fonetikai Intézete által 2001-ben épített működő modell a BME VIK épületének előcsarnokában látható 2020 óta.
A sakkozógép: Jogi szabatosságú bizonyíték nincs rá, de ma már minden forrás egyetért abban, hogy a sakkozógépben egy kistermetű, kiváló sakkozó képességű ember volt, a „gép” pedig szó szerint egy valóban rendkívül kreatív és látványos, térbeli emelők rendszeréből álló mechanika volt. A bábuk talpa mágneses volt, ezek a tábla minden egyes mezője alatt elhelyezett iránytűket mozgattak, így követhette a törpe a játszma állását.
A géppel Johann Nepomuk Mälzel, maga is kiváló mérnök és showman (a metronóm feltalálója) többször turnézott Európában. A londoni performanszon részt vett Edgar Allan Poe író, költő és újságíró (mondhatni „influenszer”), aki részletesen leírta az eseményt a kornak az angol középosztály körében népszerű magazinjában (posztolt a blogjában, ugye), ezt az írást a sajtó átvette, és az évtizedek során folyamatosan szerepelt a „kis színes hírek” között. Így lett a sakkozógépből olyan mém, amely messze túlélte a létrejöttekor élteket. A sakkozógépet néhányan a mesterséges intelligencia előfutárának tartják. Ez tévedés, mégis ma „Kempelen-box” a neve egy önmódosító webes adatstruktúrának.
A szerző Kempelen Farkassal kapcsolatos ismeretei Szalatnai Rezső „Kempelen, a varázsló” című, először 1958-ban megjelent, ma a Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető könyvéből származnak. Szalatnai Rezső szlovákiai magyar író a Kempelen-könyvhöz tudományos alapossággal dolgozta fel az akkor rendelkezésre álló levéltári és egyéb forrásanyagokat, így műve a Kempelen-források legfontosabb tárházává vált.
