Budapest a világ egyik legszebb fővárosa, állítják a budapesti útikönyvek. Mára feledésbe merült, hogy a magyar főváros mai arculatát és hangulatát meghatározó épületek, építmények, utcák és köztéri alkotások jelentős része a maga idejében egyáltalán nem aratott osztatlan sikert: Budapest (át)alakulása során – a tizenkilencedik század utolsó harmadában és a huszadik század elején – sokan gyengéd iróniával, maró gúnnyal vagy épp keserű humorral írtak a változásokról, a város új építészeti látványosságairól. Így lett az örök elégedetlenkedők és a hivatásos kritikusok szemében az Országház „a rossz ízlés műremeke”, a Szabadság híd „tengeri kígyónak szánt óriási ketrec”, az Andrássy út „céltalan sétahely”, a Millenniumi emlékmű pedig „eszme nélküli monstrum”.
Gáspár Balázs Budapesti por és sár antivárosnéző füzete nyolcvan, 1873 és 1914 közötti idézet segítségével mutatja be, hogy elődeinknek mi nem tetszett és miért nem tetszett a fokozatosan világvárossá váló Budapesten. Ebből mutatunk be egy válogatást.
Szép-e Budapest? Hát hogyan is lehet kérdezni? Persze, hogy szép. Csakhogy csupán…távolról. Közelről nézve, jól megtekintve, teremtőm! A fekvése, hegyei, völgyei alakulása, a széles Duna, a pesti háztenger, azon túl a távolba nyúló mérhetetlen síkság megkapók, elbájolók. De ne nézzünk meg semmit apróra. Mert akkor látni fogjuk, hogy hegyei jórészt kopárok, völgyei víztelenek, a háztenger valójában csupa tégla- és vakolattenger, kert, park, lomb nélkül, s a végtelen síkság épp oly végtelenül egyhangú, kietlen, fátlan pusztaság, mint egy kanzaszi nagy farm.
(Fodor József, Buda és vidéke, 1893)
Az új Országház kontármunka. A fenséges, zordon és kemény jellemű gótikát lila és rózsaszínű műmárványos budoárrá süllyesztette.
(Bartha Miklós, Magyarország, 1902)
A Parlament a Bem (Margit) rakpartról nézve 1896 körül. #82634 Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György | Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.109
Itt, a Fővám téri hídnál is a vaskonstrukció lesz hangsúlyozva, egymást keresztülszelő vasívek sűrűn sínekkel összekapcsolva, mint valami tengeri kígyónak szánt óriási ketrec, elzárja a kilátást a dunaparti korzón üdülést kereső ember révedező szemei elől.
(Építészeti Szemle, 1896)
Ez a mi szép Dunapartunk? Egy rácsrendszer, amilyent a marhavásártereken látni! Az új villámos vaspálya építése adta a tervelőnek azt a pokoli ötletet, hogy a vasrácsok egész sorával behálózza, kockákra ossza a szegény Dunát, amelyből immáron semmi egyebet sem lát a korzó sétáló népe, mint csupa rácsot, borzasztó vaskövetkezetességgel egymásba kapcsolódó rácsrendszert.
(Lyka Károly, Új Idők, 1900)
Amikor múzeumunkban még alig voltak érdekes tárgyak, nekünk már akkor is palota kellett, melynek tágas termei megnyíltak a várt kincseknek. És milyen házat építettünk? Három fiókos, vagyis emeletes kasznit, mondanánk komódnak, ha komód volna, mely elé még álló szekrény elé sem illő római oszlopcsarnokot enyveztek, hogy azzal elhomályosítsák a közvetlen mögötte levő helyiséget. Kár olyasmit alkalmazni, mit, mert a klasszikai kort majmolja, szépnek hisznek ugyan az ahhoz nem értők, de éghajlatunkban kevésbé célszerű és megrontja az épület szükségleti részét.
(Henszlmann Imre, é.n.)
Minden nagyvárost terei és sétányai s faültetvényei tesznek széppé és vonzóvá. Budapest e tekintetben a legszegényebb város, mert terei, sétányai alig vannak, fái pedig a lehető legsilányabbak. Nálunk csak akkor locsolják meg a fákat, amikor elültetik, és hogyha a jóságos ég megszánja őket.
(Magyar Székesfőváros, 1898)
Én itt élek Pesten és nem is vagyok valami tökkelütött ember, de én nem tudtam a Halászbástyáról, hogy az olyan nagyon szép. Eddig megszoktam, hogy ott van a Várhegy oldalában és észre se vettem.
(Mikszáth Kálmán, 1909)
Az eddigi szobrok méltatlanok voltak nagyjainkhoz. Micsoda költőkirály volt Petőfi és micsoda szobra van neki a Dunaparton! Miféle ítéletet fog rólunk mondani az utókor, ha szobrainkat meglátja?
(Rákosi Viktor, Budapesti Hírlap, 1902)
Tájékozatlanság, kapkodás és kicsinyes fölfogás uralkodik mindenben. Vagy nem erről tanúskodik a szükséges új hidak fölötti meddő vita; a sorfalba szorított új Városháza; a rossz világítású Műcsarnok; vagy a Várkert bazár, hol boltokat építettek a király számára?
(Jakabffy Ferenc, Budapesti Szemle, 1891)
Amit mi itt Pesten s Budán kénytelenek vagyunk szenvedni: az izzó forróság, rossz víz, járhatatlan kövezet, kairói por és szolnoki sár. S ezt szenvedik nemcsak azok, akik itt születtek s élik le napjaikat, hanem tapasztalják vesztükre mindazok is, akik akár hazánk egyes vidékeiből, akár a külföldről ide sereglenek
(Podmaniczky Frigyes, 1888)
A központi vásárcsarnokról rögtön a megnyitása után bebizonyosodott, hogy kicsiny, célszerűtlen, alkalmatlan. Lehetetlenül cifra palotát építettek a födött piac számára.
(Pesti Napló, 1902)
Az Andrássy úton van az első nagyobb áruházi építkezéskísérlet, a Párisi Nagy Áruház új üzlete. Az épület külső stílusában annyira nem demonstrálja azonban az áruházjelleget, hogy hirtelenjében inkább az a benyomásunk, hogy valamelyik kisebb pályaudvar épületét látjuk.
(Pesti Napló, 1912)
Itt az új drágakő: egy nagy, sokemeletes »palota«, amely tele van aggatva minden dísszel, amelyet a házfalak ékítésére építész kitalálhat. Fajansz van rajta bőven, a felső részén fejest ugró férfialakok, a tetején ormok, tornyocskák, sarkok és nem tudom, még micsodák és mindenekfelett szín, sok szín, sárga, zöld, piros, direkt az egész szivárvány. Minden van rajta, ami jó és drága, csak éppen művészet nincsen, a világ minden kincséért sincs belőle egy csipetnyi sem. Az egész épület egy ízléstelen tömeg.
(Sztrakoniczky Károly, A Hét, 1911)
Mikor az Iparművészeti Múzeum épülete készült, magam is sokszor fejcsóválva álltam a homlokzat előtt, nem tudván, hogy micsoda klasszikus formákba kényszerítsem a bontakozni kezdő tagozatokat. Egyszer két elegáns uracs áll meg mögöttem és közülük az egyik azt a gúnyos megjegyzést teszi: »No, ezen az épületen is meglátszik ám, hogy fazekas készítette«.
(Vasárnapi Újság, 1896)
Bibircsós sárgadinnye koronázta Mars csillagbeli pagoda.
(Tóth Béla, Pesti Hírlap, 1897)
Hogy a budapesti körút építkezései építőművészeti szempontból megítélve rondák és nyomorultak, azt bizonyára minden laikus is elismeri és öt-tíz év múlva, mikor e ronda épületeknek a tatarozási ideje bekövetkezik, még az utcai gyerekek is szidni fogják.
(Építészeti Szemle, 1894)
Az Andrássy úti csoda a római fórum Phókasz oszlopának és a londoni Hyde Park bejáratának groteszk vadházassága. Minél inkább előrehaladt az emlékmű építése, annál mosolygósabbá lettek az arcok. Végül az egész belefulladt a nevetségbe, a gúnyba és ma már hangok hallatszanak, hogy az egészet el kellene hordani.
(Szini Gyula, Pesti Napló, 1910)
A Városliget levegője nem tiszta, a por, a forróság, az elhanyagolt tóból felszálló nehéz párák, amelyek nyomják a tüdőt, és a zajongó tolongás kellemetlenné teszi az ott tartózkodást.
(Magyar Nemzet, 1905)
Céltalan mohóság, szertelen gyorsaság, fejetlen rohanás és ezzel együtt ideges kapkodás jellemezte a város fejlődésmenetét. Budapest fölépült, de nem sokkal több ötlettel, mint ahogyan dominókövekből szokás várat építeni.
(Relle Pál, 1913)
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/budapesti-por-es-sar
