Lenin fölöttébb kalandos és drámai életet élt – Budapesten is megfordulhatott

Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog – ez volt a kincstári jelszó a rendszerváltás előtt. Pedig abban a száz évben, amely a száz éve, 1924. január 21-én bekövetkezett halála óta eltelt, sosem volt eleven. Szoborként süppedt bele az érdektelenségbe, és az általa alapított rendszer halála után is benne maradt. Pedig fölöttébb kalandos és drámai életet élt, s egykoron a nézeteitől legtávolabb állók is lelkesen üdvözölték az ő bolsevista, akkori szóhasználattal „maximalista” forradalmát.

Jobbágysorból származó, szegény szabó gyermeke volt az apja, aki szorgos tanulás és szolgálat útján tört föl s a pedagógusi pályán odáig vitte, hogy ő irányíthatta a modernizálási törekvések keretében vagy félezer iskola alapítását Szimbirszk (száz éve Uljanovszk) régióban. Megbecsülték, kitüntették, nemességet is kapott. Egy zsidó orvos és egy német-svéd nő művelt és több nyelven beszélő leányát vette feleségül.

Nem biztos, hogy Lenin tudott zsidó felmenőjéről, de az biztos, hogy ez a Szovjetunióban tabu volt. Anna nővérének gyorsan befogták a száját, amikor Sztálinnak azt javasolta, hogy hozzák ezt nyilvánosságra, és ezzel is érveljenek az antiszemitizmus ellen…

Lázadás az akasztófáig és túl

A monarchista, konzervatív liberális, vallásos szülők legidősebb fiai messze estek a fájuktól.

Szása kitüntetett mintadiák volt a szentpétervári egyetemen, ahol bekapcsolódott egy lázadó, Dobroljubovot, Csernyisevszkijt, Marxot olvasó és követő csoportba. Merényletet kíséreltek meg III. Sándor cár ellen. Szása irányította az akciót, valószínűleg ő is készítette a sikertelen merénylethez a bombát 1891 tavaszán. Felakasztották.

Öccse, Vlagyimir akkor 21 éves volt. Tizenöt éves korában halt meg az apja. Addig volt jó gyerek. Első lázadó lépése az istentagadás volt. Ezután azonban még bátyjához hasonló, eminens diákként, kitüntetéssel végezte a gimnáziumot, melynek igazgatója – a Lenin által 1917-ben megpuccsolt Kerenszkij miniszterelnök apja – kiváló jellemzést adott róla.

A kivételes szellemi képességekkel rendelkező fiúk sokra vihették volna, ha megbékélnek a cári Oroszország nyomorúságával.

Vlagyimir 17 éves korában beiratkozott a kazanyi egyetem jogi fakultására. A radikális agrárszocialisták vonzáskörébe került. Illegális csoportokban, tiltakozó mozgalmakban tevékenykedett. Egy tüntetés után letartóztatták, a vezető aktivisták közé sorolták, kirúgták az egyetemről és Kokuskinóba száműzték.

Egy idő után visszavették az egyetemre, ahol rögvest csatlakozott egy titkos forradalmár csoporthoz. Addigra sok mindent elolvasott és már Marxnál tartott. Az anyja vett egy kis birtokot, hogy megpróbálja fia vészes érdeklődését a mezőgazdaságra átterelni, de csak annyit ért el, hogy Vlagyimir megtapasztalta közelebbről is a parasztság nyomorát. Azért nem habozott feljelenteni azokat a parasztokat, akik az 1891-es éhínség idején élelmet loptak tőlük.

Édesanyja kikönyörögte a hatóságoktól, hogy a fia letehesse a vizsgáit külső hallgatóként a szentpétervári egyetemen. Kezdő jogászoknak való állások fedezetében folytatta forradalmi tevékenységét. Gyűjtötte az adatokat az orosz társadalomról, és azok marxista magyarázatával próbálkozott.

Miközben Szentpétervárott ügyvédbojtárkodott, egyre-másra szervezte a forradalmi sejteket az országban. Egyre nagyobb tekintélyre tett szert marxista körökben. Édesanyja pénzén beutazta Nyugat-Európát. Svájcban, Franciaországban, Németországban megismerkedett Plehanovval, Axelroddal, Liebknechttel, Lafargue-gal és sok kevésbé ismert forradalmárral.

Nem sokkal a hazaérkezése után letartóztatták. Száműzték Szibériába. Úszkált a Jenyiszejben, vadászott vadkacsára, szalonkára. Fogadta elvbarátait, szorgalmasan levelezett és írta a tanulmányait, többek között a Bernstein-féle „munkásáruló revizionisták” ellen.

A sztrájkszervezésért letartóztatott és szintén száműzött kedvese, Nagyezsda Krupszkaja kikönyörögte a hatóságoknál, hogy csatlakozhasson a párjához, akivel házasságot kötött a száműzetésben.

Lenin Budapesten?

1900 nyarán Uljanov emigrált, és a következő bő másfél évtized túlnyomó részét külföldön töltötte, 1901-től már a Léna folyó emlékét őrző Lenin néven. Élt Münchenben, Genfben, Párizsban, Londonban, Zürichben, megfordult Dániában és az Osztrák-Magyar Monarchiában. Mindig ott volt, ahová a mozgalmi szempontok vitték. Rudas László visszaemlékezése szerint neki azt mondta: „Beszélhetünk németül, franciául vagy angolul, nekem mindegy, egyformán rosszul beszélem valamennyit.”

A magyar sajtóban először 1905 április 22-én, az első orosz forradalom kibontakozásának idején bukkant fel először Lenin neve. A Magyarország genfi tudósítója beszélgetett a Genfben összesereglett orosz forradalmárokkal:

„A főkérdés, amely az orosz forradalmárokat most kivétel nélkül foglalkoztatja, az, hogy tulajdonképpen politikai, vagy szociális jellegű lesz-e az új forradalom? Ez a kérdés az orosz szoczialista pártot is két részre osztotta, a tverdie (kemény) és miadkie (puha) pártra. Az első Lenin körül csoportosul és abban a véleményben van, hogy Oroszországban a helyzet javulását csak a czárizmus megdöntésétől lehet remélni és politikai forradalmat akar, a másik párt ellenben kizárólag a nép gazdasági érdekeinek biztosítására törekszik és az új társadalom politikai szervezését csak másodrangú kérdésnek tekinti.”

A tudósító ennyit értett meg a bolsevikok és a mensevikek akkor már évek óta folyó vitájából, amely a tömegek és a párt, a forradalmi élcsapat viszonyáról és a polgári forradalom átugrásának lehetőségéről szólt.

1905 őszén II. Miklós a forradalom leszerelésére demokratizáló reformokat vezetett be. Lenin úgy érezte, hazatérhet. Otthon a forradalmi akciók kiszélesítése, a terrorcselekmények és a párt anyagi helyzetét megerősítő bank-, posta- és vonatrablások mellett érvelt. Amikor a cár visszaállította a diktatúrát, újra nyugatra távozott.

Ez 1907 tavaszán történt. És ekkor járt volna Budapesten. A fő forrás Migray József. Ő nyilatkozta több ízben, hogy Lenin 1907-ben Budapesten nála lakott, részt vett lapjának, a Társadalmi Forradalomnak a szerkesztőségi ülésein, és orosz emigránsokkal találkozott egy Tisza Kálmán téri vendéglőben. Mások tudni vélték, hogy Jászi Oszkárral, Pikler Gyulával és az anarchista prófétával, Bathyány Ervinnel is kapcsolatba került.

Migray a húszas évek végén jól összeveszett a szociáldemokratákkal. Kirúgták a pártból, mindenféle csúnya dologgal vádolta a párt vezetőit, azok meg őt. Kölcsönösen feljelentették egymást, és a tárgyalásokról hírt adó sajtótudósításokban terjedt el Lenin magyarországi tartózkodásának története. Migray később a nyilasokhoz csatlakozott, már csak ezért sem számított az 1938-ban bekövetkezett halála után hiteles tanúnak.

1935-ben állítólag egy rendőrségi bejelentő karton is előkerült Lenin nevével 1907-ből. Ez a karton sem maradt fönn, ha ugyan létezett.

A Világ 1917 július 17-én hírül adta, hogy Lenin 1905-ben Goldberger néven Budapesten „zsidó zsargonnyelven előadást tartott az orosz muzsikról”. Két héttel később a lapban erről cáfolat jelent meg.

A két világháború között a szélsőjobboldali Nemzeti Újság szaporította Lenin magyarországi jelenléteinek számát. 1934. október 4-én azt írták, hogy „tudvalévően Budapesten rejtőzködött1905-ben”. 1935. január 6-án egy 1912-es tartózkodásáról számoltak be, s ennek során jelentette volna ki, hogy „ha apám ellenforradalmár lenne, őt is megöletném.“ 1939. július 2-án megtudjuk a lapból, hogy Lenin ott volt azon orosz zsidó forradalmárok között, akik 1907-1908-ban a magyar munkásságot tüntetésekre lázították, és 1917-ben megint itt járt és lázított. 1941. augusztus 29-én arról tájékoztatták az olvasót, hogy „Lenin és orosz zsidó anarchisták készítették elő a magyar kommünt” Budapesten. „1912-ben is járt Pesten és akkor néhány hét múlva kitört a híres májusi munkásforradalom!”

A Nemzeti Újság „információit” Lovas István melegítette fel a Magyar Nemzet 2001. április 18-i számában.

1945 után legendának, hírlapi kacsának minősítették a Lenin magyarországi tartózkodásairól szóló tudósításokat, és az lett a hivatalos álláspont, hogy Lenin soha nem járt Magyarországon. A legrészletesebben leírt 1907-es itt tartózkodását azonban semmilyen dokumentum nem zárja ki. Még a Párttörténeti Intézet közleménye is úgy fogalmazott, hogy „a kor kutatói legalábbis kétkedéssel fogadják az időről időre felbukkanó találgatásokat Lenin magyarországi tartózkodásáról”. (Magyar Nemzet, 1970. április 4.) Vagyis nem teljesen kizárt, hogy Lenin tényleg járt Budapesten.

A szabadság hírnöke és a vérgőzös bolsevista cár

1917 novemberében a magyar sajtó kedvence volt Lenin. A polgári és a konzervatív lapok is örömmel üdvözölték őt a hatalomban. Hiszen ő vette ki Magyarország egyik nagy ellenfelét a háborúból. Lenint akkor a lapok egy része forradalmárként, más része a Kerenszkij vezette februári polgári forradalmat legyűrő ellenforradalmárként éltette: Kerenszkijt „Lenin, akiben legerősebb ellenfelét látta s akit igazán halálra hajszolt, éppen azért tudta legázolni, mert az angol dróton mozgó Kerenszkivel szemben a határozott békeakaratot képviselte./…/ Lenin és tábora… a szabadságbiztosító békét hirdette az orosz népnek./…/ A munkás- és katonatanács fölhívása az orosz vágyak szellemében készült: békét, kenyeret, népjogot követel, a nagybirtokosok földjét át akarja adni a parasztoknak” (Pesti Hírlap, 1917. november 9.)

„Lenin, a forradalom vezére is a háború haladéktalan befejezését mondotta a demokráczia fő problémái közt az elsőnek” (Az Újság, 1917. november 9.)
„Az orosz zűrzavarból kezd kibontakozni az új rend: a békére vágyók és az igaz forradalmiak uralma. Kerenszkinek és az ideiglenes kormánynak meg kellett buknia, mert meghamisították a cárbuktató forradalom szellemét.” Ez olvasható Rákosi Jenő konzervatív lapjában, a Budapesti Hírlapban (1917. november 10.)

A következő néhány évben, amikor Lenin Oroszország majd a Szovjetunió miniszterelnökeként kormányozta a hazáját, hatalmas éhínséget, szörnyű polgárháborút, Lengyelországban katonai vereséget élt át az ország, amely a Cseka gyakorlatilag korlátlan hatalma alá került, s a vörös terrortól, a tömeges kivégzésektől való rettegésben élt. Lenin pedig nem nyilvános távirataiban, utasításaiban a tömeges megtorlásokat, kivégzéseket szorgalmazta. Ráadásul az új gazdaságpolitika, a NEP a forradalom egalitárius, szocialista céljainak feladását jelentette sokak szemében és nagyrészt a gyakorlatban is.

Lenin 1921 második felétől folyamatosan betegeskedett, egyre súlyosabb állapotba került. Huszonhat orvos foglalkozott a kezelésével.

1923-ban már falragaszokon értesítették a lakosságot Lenin állapotáról. Az emberek tudták, nem is titkolta senki, hogy a vezér élete a végéhez közeledik. Külföldön többször is halálhírét költötték. Magyar lapokban is megjelentek már róla nekrológok jóval a halála előtt.

1924. január 22-én már a leghivatalosabb halálhíre is megérkezett Budapestre, és a következő napon megjelentek róla a nekrológok.

„Meghalt a bolsevista cár, aki uralmát a ledöntött császári trónus hatalmi eszközeinél ezerszerte gyilkosabb és kegyetlenebb fegyverekkel oltalmazta, aki a szabadság és egyenlőség nevében a legvéresebb lapokat írta az emberiség történetébe. A szörnyű utópia, melynek álmodója volt, s amelyet hullahegyeken, vértengeren keresztül valósított meg, már életében öszszeomlott, s halála pillanatában éreznie kellett a kiábrándulást saját művéből és megvalósulásukban életképtelennek bizonyult eszméiből, melyekből öt esztendő múltán szinte semmi más nem maradt meg, mint az áldozatok százezreinek véres árnyéka.”

Ezt írta a 8 órai újság (1924. január 23.), és a többi lap sem volt kegyesebb.

„Megalapította fantasztikus birodalmát nem kevesebb vérrel, mint amennyit a legkegyetlenebb cárok is ontottak. Trockij volt az első segítő, majdan versenytársa, de Lenin zsenije, szervezőképessége, nagy tudása mindig biztosította az ő tekintélyének elsőbbségét. Ő volt a lelke az új világrendnek, amelyben rendszerét meg akarta valósítani, de csak rombolni tudott, építeni nem.”

Így búcsúzott Lenintől a Budapesti Hírlap (1924. január 23.)
Egyedül a szociáldemokrata Népszava szólt más hangon.

„Ha a Lenin-féle koncepció valóban alkalmas arra, amint ez a legkülönbözőbb jelekből kitűnni látszik, hogy az összekovácsolt rendszer fejlődőképes az utópiás kilendülésekből a reális lehetőségekbe, akkor egy új, egészséges, nem feudális Oroszország irányában tartunk, amely meg fogja őrizni megalapítójának történelmi emlékét.”

Nem tudjuk, milyen jelekből következtetett erre a Népszava, de nem jól következtetett.