A dadogás egy gyakori beszédzavar, ami sokak verbális kommunikációját nehezíti meg. Az agykutatók az utóbbi évtizedekben számos érdekes eredményt mutattak fel a dadogással kapcsolatban, és mára már dereng a jelenség kiváltó oka is. A szakértők abban bíznak, hogy ezeknek az ismereteknek köszönhetően hamarosan a legsúlyosabb esetek is kezelhetők lesznek.
Gyakori zavar, s négyszer több férfinél jelentkezik, mint nőnél
A dadogás egyes beszédhangok akaratlan ismétlése, elnyújtása vagy rövid, beszédképtelen szünetek formájában nyilvánul meg. Vannak esetek, melyekben ezek alig észrevehetők, de a dadogás általában bizonyos mértékig akadályozza a verbális kommunikációt, a beszédet. A dadogás a leggyakoribb beszédzavar. Minden huszadik gyermeknél előfordul, de a túlnyomó többségük idővel kinövi. Mégis a felnőttek nagyjából 1 százaléka dadog, tehát egészen gyakori zavarról van szó. Érdekes módon a dadogás nagyjából négyszer gyakoribb férfiaknál, mint nőknél.
A dadogás súlyossága egyénről egyénre változik, vagyis vannak, akiknél gyakrabban jelenik meg, és vannak, akiknél ritkábban. Ugyanakkor egy egyénnél is nagy változatosság lehet a dadogásban, lehetnek napok, amikor az illető egyáltalán nem, vagy csak alig dadog, míg máskor szinte minden mondatnál jelentkezik a probléma. Idősebb korban a dadogás általában elfajul, gyakrabban fordul elő.
A dadogás önmagában semmilyen más problémával nem jár együtt, viszont a közösség megítélése könnyen okozhat gondot. Sajnos még manapság sem ritka, hogy az emberek gúnyt űznek dadogó társaikból, és ennek súlyos érzelmi következményei lehetnek. Az ilyesfajta kirekesztés miatt az emberek hajlamosak elszigetelődni, kerülni mások társaságát, azokat a helyzeteket, amelyekben esetleg meg kell szólalni. Ezekből kifolyólag a dadogó emberek körében viszonylag gyakoriak az érzelmi zavarok, mint például a depresszió.
Régen szájba tett kaviccsal próbálták korrigálni
A dadogás okairól az idők során elképesztően abszurd elképzelések is bekerültek a köztudatba. Egy időben például azt tartották, hogy ha a gyerek haját még azelőtt levágják, hogy elkezdene beszélni, akkor dadogni fog. Ennél egy fokkal tűnik a valósághoz közelebbnek, hogy a hangképzésben résztvevő struktúrákban lehet valami rendellenesség, például kisebb a nyelv. Ez az elmélet is tévesnek bizonyult, így a hozzá köthető kezelési módszerek is feledésbe merültek. A nyelv méretcsökkenését például úgy igyekeztek korrigálni, hogy kavicsokat helyeztek a szájüregbe. A dadogással szemben sajnos az sem bizonyult hatásosnak, ha az ember élete végéig csak csigaházból ivott vizet, noha gyógymódként ez is felmerült.
A dadogás kiváltójaként a XX. század első felében a szorongást tartották számon. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy az egyébként is dadogó személyeknél a szorongás előhozhatja, vagy felerősítheti a dadogást. Másrészt Wendell Johnson, amerikai pszichológus, egy első pillantásra meggyőző elmélettel állt elő a dadogás és a szorongás kapcsolatáról, amit még egy kísérlettel is alá tudott támasztani. Az elmélet szerint a dadogás azért alakul ki, mert a szülők túl nagy nyomást gyakorolnak a gyerekre, amikor az beszélni tanul. Johnson ezt egy mára hírhedtté vált kísérlettel is alátámasztotta. A kísérletbe 22 árvát vontak be. A gyerekek egyik csoportját mindig dicsérték, amikor beszélt, míg a többieket leszidták, ha valamit rosszul mondtak. A kísérlet eredménye állítólag az lett, hogy az utóbbi csoport tagjainak nagyrésze dadogni kezdett. A kísérlet egyébként a saját idejében is közfelháborodást keltett, manapság pedig remélhetőleg kizárt, hogy egy ilyen vizsgálatra bárki is engedélyt kapjon.
Az agyban kezdődik
Annak ellenére tehát, hogy az idők során a dadogás okai között a hajvágástól kezdve a szervi elváltozásokon keresztül a rossz nevelés is felvetődött, nem sikerült rátalálni a jelenség valódi okára. Az orvostudomány fejlődésével azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a dadogás forrását az agyban kell keresni.
Az idegtudomány klasszikus módszerei azonban nem vezettek nyomra. Az agy szerkezetében nem találtak különbségeket a kutatók a dadogó személyeknél. A 90-es években azonban páratlan lehetőség nyílt „betekinteni” a működő emberi agyba: megjelent a pozitron emissziós tomográfia, az első képalkotó eljárás, mellyel az agy szerkezetén túl a működése is vizsgálhatóvá vált. A módszer segítségével radioaktív izotópokkal jelölt molekulák, például cukor felhalmozódását tudják követni az emberi agyban, ez pedig fokozott idegi tevékenységre utal. Az eljárás lehetővé tette, hogy feltárják az esetleges funkcionális eltéréseket a dadogás hátterében.
1991-ben meg is jelent az első tanulmány, ami szerint a gyermekkoruk óta dadogó személyek agyának néhány, a két félteke közti kommunikációban, illetve a hallásban és beszédértésben érintett területén alacsonyabb neurális tevékenység mérhető, mint a nem beszédzavaros kísérleti résztvevőknél. Néhány évvel később egy újabb tanulmány azt mutatta ki, hogy a dadogó személyek agyában jóval nagyobb mennyiségben van jelen a dopamin nevű ingerületátvivő anyag, melynek a mozgás és így a hangképzés szabályozásában is alapvető szerepe van. A 2000-es években a funkcionális mágneses rezonanciás képalkotás megjelenésével még részletesebbé vált a működésben lévő emberi agyról kirajzolódó kép és ezzel a dadogás idegrendszeri alapjairól is újabb ismereteket szereztek a kutatók. Több tanulmány is azt mutatta, hogy a dadogó személyeknél a két félteke közti kommunikáció nagyrészét lebonyolító kérgestest, illetve a beszédértésért és a beszédmozgatásért felelős agykérgi területek közti összeköttetést adó köteg működése is megváltozott.
A gének szerepe is egyre világosabb
Az idegrendszeri összefüggések azonban önmagukban nem sokat mondanak a dadogás kialakulásáról. A dadogó személyek agyában megjelenik valamilyen működésbeli elváltozás, de vajon ez okozza-e magát a dadogást, vagy csak annak folyományaként alakul ki? A 2000-es években néhány genetikai vizsgálat újabb fontos nyomokkal szolgált. A kutatók Kamerunban és Pakisztánban találtak olyan családokat, melyekben nagyon gyakori volt a dadogás (Kamerunban előfordul a többnejűség, Pakisztánban pedig az unokatestvérek is házasodhatnak). A vizsgálatok több olyan gént tártak fel, melyek egy bizonyos változata jóval gyakoribb volt dadogó személyeknél. Ezek a gének érdekes módon egy sejtanyagcseréhez köthető sejtszervecske, a lizoszóma működéséhez köthetők. A lizoszómák a feleslegessé vált anyagokat bontják le a sejtekben, alapvető szerepük van minden testi sejt normális anyagcseréjében.
De miért eredményezhet dadogást a lizoszómák alulműködése? Erre a kérdésre állatkísérletes vizsgálatok vázoltak fel egy lehetséges választ. Az említett gének működésképtelen változatait hordozó egerek éppen olyan szüneteket tartanak ultrahangos „csicsergésükben”, amivel egyébként kommunikálnak egymással, mint a dadogók a beszédben. Ezeknél az állatoknál az ingerületvezetés sebessége is megváltozik például a két féltekét összekötő kérgestestben. Egyes kutatók szerint ezek alapján a logikus megoldás, hogy a lizoszómák hiányos működése miatt instabillá válnak a beszédképzésben résztvevő idegrendszeri hálózatok. A lizoszómák nélkül a sejtek energiaháztartása zavart szenved, de ez a hiányosság csak a beszédet létrehozó idegsejthálózatok működésében nyilvánul meg, ami dadogást eredményez. Ez azért lehet így, mert a beszédképzéshez több sejthálózat precízen összerendezett működése szükséges, amit akár a lizoszómák okozta minimális „energiakimaradás” is megzavarhat, noha ez nem nyilvánul meg a test más működéseiben.
Ez az elképzelés szépen magyarázza a felsorolt eredményeket. A képalkotó eljárások rendre olyan területek és összeköttetéseik hiányos működését mutatták, melyek a beszédben játszanak szerepet. A lizoszomális gének is ezeken a területeken fejeződnek ki a legnagyobb mértékben, feltehetőleg a nagy energiaigénynek megfelelően. A dopamin fokozott mennyisége is az energiagazdálkodás felborulásának következménye lehet, s nemrég bizonyosodott be, hogy az ingerületátvivő feldolgozása hozzájárul az idegsejtek energiatermeléséhez. A lizoszómák hiányos működése miatt tehát nem bomlik le, felgyülemlik a dopamin, az energiaveszteség miatt pedig az idegsejtek jelképzése is zavart szenved. Ezek a hatások azonban csak a legköltségesebben működő idegrendszeri hálózat zavarában mutatkoznak meg.
Terápia koponyán kívüli elektromos ingerléssel
Ezek az eredmények már újfajta terápiás megközelítést is szültek. Egyes kutatók a dopamin anyagcseréjével kapcsolatos jelátvitelt célzó gyógyszerekkel próbálják helyreállítani a dadogást és az előzetes eredmények bíztatók. Mások azon dolgoznak, hogy koponyán keresztüli elektromos ingerléssel tegyék hatékonyabbá a beszédterápiát, ami egyébként önmagában is egészen hatásos bizonyos esetekben. A kutatók tehát igyekeznek megoldani a dadogás problémáját. Bár nem is lenne ez igazi probléma, ha az emberek nem bántanák a beszédzavaros társaikat.
