Későbbi korok gondolkodói akár figyelmeztetésnek is tekinthették volna azt a tényt, hogy Szókratészt, a neves görög férfiút, aki a Földnek ezen a fertályán először gondolkodott el mélyen az emberi jellemről és az erkölcsről – az athéni vezetés halálra ítélte. Ki kellett innia az elébe tett méregpoharat. Csakhogy a szárnyaló gondolatokat nem lehet agyoncsapni. A gondolkodás minden korban a rebellió melegágya volt.
Szókratészt istenkáromlással, a fiatalok megrontásával vádolták, pedig valójában megvetette az élvezeteket habzsoló hedonizmust, egész életében csak szóban, beszélgetéssel tanított, és tisztelte az isteneket. Elmélkedéseit tovább vitte, majd harcba is szállt velük leghíresebb tanítványa, Platón, azután az ő tanítványa, Arisztotelész. Platón már egész gondolati rendszert dolgozott ki, amelynek középpontjában az ’idea’ állt. Úgy gondolta, minden dolognak megvan az eszményi kifejezője, az ideája, és ezek jelentik a tökéletes világot, míg a valóságos dolgok az „árnyékvilág” tartozékai. Szerinte az államot a legbölcsebb, legnemesebb gondolkodású embereknek kell vezetniük, az általuk hozott törvények pedig igazságosak.
Ő alapította a világon az első Akadémiát, amely aztán a pezsgő tudományosság központja lett több mint hétszáz éven át. És talán nem is kell mondani, ezt is egy uralkodó, Jusztinianosz, bizánci császár söpörte le a színről, mert úgy értékelte, a lázadó gondolatok intézménye a hatalmát fenyegeti.
Valóságból következő eszmék
Platón idealizmusával szemben Arisztotelész – Nagy Sándor nevelője és barátja – mondhatni reálisan gondolkodott. Meg volt győződve arról, hogy a világról való elmélkedésnél a valóságból kell kiindulnunk, az ideák, az eszmék mind ebből következnek. Ő különböztette meg először a fizikát a metafizikától (vagyis az érzékszervekkel fel nem fogható elemektől, mint például a lélek), és egész esztétikai és etikai eszmerendszert dolgozott ki. A mából visszatekintve, sokan úgy gondolják, a későbbi korok bölcsei tulajdonképpen mind csak „lábjegyzeteket” írtak az „attikai hármas” máig érvényes gondolataihoz.
A római korban sem volt könnyebb dolguk az öntörvényű gondolkodóknak. Marcus Aurelius – aki császár és filozófus volt egyszemélyben és akit a 15. században élt Machiavelli az öt jól kormányzó császár közé sorolt – egy hadjárat során pestisben halt meg. Az ifjabb Senecát, Nero nevelőjét, majd segítőjét viszont az udvar öngyilkosságra kényszerítette, fel kellett vágnia az ereit. Hosszú, fájdalmas volt a haláltusája. Rubens, Seneca haldoklását ábrázoló, megrázó festményén az is látszik, hogy egy írnok a filozófus szavait lesi és buzgón jegyzetel. Mert Seneca még utolsó perceiben is tanított. Művelt volt és szellemes, kiváló szónok, szatírái és a görög erkölcsi mintákat felmutató művei bizonyára érzékeny pontokat találtak el korukban, de írásai ma is bölcs tanítások. Marcus Aurelius aforisztikus elmélkedései pedig szinte Márai Füveskönyvéhez hasonlóan kínálnak megfejtést és magyarázatot mai életdilemmáinkhoz.
A korábban már említett Niccoló Machiavelli rendkívül eszes, humanista műveltségű firenzei férfi volt, író, politikus és gondolkodó, értett a hadviseléshez és a diplomáciához. Azt is mondhatnánk, a nyugati civilizációban ő volt az első „politikai tanácsadó”.
A fejedelem című művében és más írásaiban is bemutatta, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy nagyratörő vezérnek, és milyen eszközökkel lehet megragadni és megtartani a hatalmat. Úgy vélte, a hatalmi harcban hiba lenne figyelembe venni holmi erkölcsi aggályokat. Kihallatszott a sorai közül a gondolat: a politikában „a cél szentesíti az eszközt.” Hányódva, kirekesztve halt meg, azonban sok későbbi vezető használta fel hatalomvágyában pragmatikus gondolatait.
A görög és római filozófusok elsősorban az emberrel, az érzékeléssel, gondolkodással és jellemmel, valamint a viselkedés összefüggéseivel és a társadalomba rendeződés szabályaival, az állam működésével foglalkoztak. Ugyanakkor a matematikát és az algebrát is magasrendű és nélkülözhetetlen tudásnak tekintették. Ám a múló századok más területeken is „kitermelték” a lázadó figurákat. Luther és Kálvin például a már a merevvé és képmutatóvá vált római katolikus egyház dogmái ellen lázadt. Borzongatóan új, meghökkentő gondolatokat hoztak a nyugati civilizációba a tudományokból kinőtt lázadók. Így Copernicus, Giordano Bruno, Galileo Galilei „forradalmi” nézeteikkel és felfedezéseikkel az egész addigi tudományos világképet, a Föld és a csillagrendszer biztosnak hitt leírását tagadták. Mindezek megbocsáthatatlan bűnt jelentettek a satus quóhoz és a régi világmagyarázatokhoz ragaszkodó különféle helytartók és egyházi korifeusok szemében, és kegyetlen bosszút álltak az eretnekeken. De az egyház szellemétől való egyre erőteljesebb függetlenedés folyamatát nem lehetett megállítani, és ez a folyamat segített kialakítani a modern filozófiát.
A gondolkodó Én
Ennek egyik első képviselője volt Descartes, a francia filozófus, aki a ’gondolkodó Ént’ tekintette filozófiája alapjának. Úgy vélte, nem hagyatkozhatunk az érzékeinkre, amelyek gyakran megcsalnak bennünket, egyedül az ész, az értelem az, mellyel minden dolgot „felboncolhatunk”, majd kételkedés és tagadás után pontosan meghatározhatunk.
Ezzel a racionalista filozófiával jutott el a „Gondolkodom, tehát vagyok” – megállapításhoz. A jogban, az orvostudományokban és a hadászatban is járatos Descartes sok országban megfordult, végül Krisztina királynő meghívására néhány évet a svéd királyi udvarban töltött, tekintélyes tudós csapat körében. Halálának körülményei máig bizonytalanok, lehet, hogy tüdőgyulladás vitte el, de az is lehet, hogy meggyilkolták, mert renitens nézeteivel akadályozta azokat, akik Krisztina királynő közeli katolizálását készítették elő.
Az angol Hobbes éppenséggel a tapasztalat, az empíria fontosságát hangsúlyozta a világ megértésében. David Hume még tovább ment, úgy gondolta, valódi tudást, csak az érzékeinken keresztül szerezhetünk a világról, vagyis az úgynevezett szenzualizmust teljesítette ki eszmerendszerében. A felvilágosodás filozófusa, Immanuel Kant volt az, aki e két irányzatot egyesítette. Szerinte az érzékek és az értelem két fontos, különálló tényező az ismeretek alakításában, de igazi tudást csak a kettő szintéziséből nyerhetünk. A tiszta ész kritikája című művében kialakította saját filozófiai rendszerét. A „kőnigsbergi remetének”, aki minden percét a tudománynak szentelte, megadatott a tisztes halál és az a nagyszerű eredmény, hogy az ő felvilágosult filozófiai alapvetései különösen nagy hatással voltak a későbbi gondolkodókra.
Rousseau ellentmondásos figura volt. Érzelmes, szenvedélyes ember, s bár akkor még nem így hívták a korszakot, igazából vele kezdődött a francia romantika. Ugyanakkor a népfelség híve volt, radikális nézetei miatt olykor el is kellett menekülnie Franciaországból. Szállóigévé vált gondolata a ’Vissza a természethez!’ valójában az ősi emberi, természetes életet jelenti. Egyik művében, a természetes életre buzdítás jegyében bölcs és szívmelengető tanításokat intézett egy Emil nevű, képzeletbeli ifjúhoz, ugyanakkor a saját gyerekeit mind lelencházba adta. Hamvait Voltaire maradványaival együtt először a Pantheonban helyezték el, majd a francia forradalom bukása után kiebrudalták onnan és tüntetően a Szajnába szórták.
Akik gyomorszájon vágták az emberiséget
A 18. század közepétől és a 19. században, taroltak a németek. A klasszikus német filozófia, a német idealizmus legjelentősebb alakja Hegel volt, aki dialektika-elmélete köré egész eszmerendszert dolgozott ki. Szerinte nem csak a gondolkodásunk dialektikus, hanem az egész világ így működik, ez a valóság önmozgásának formája, és a történelem is ellentétek harcában, így halad előre.
Hegelből a kortársak és utódok közül nagyon sokan merítettek, ám ekkor jött két filozófus, akik sajátos gondolatvilágukkal és mondanivalójukkal gyomorszájon vágták az emberiséget.
Marx sokrétű munkássága filozófiai, szociológiai és gazdaságelméleti témákat is felölelt. Lázadt a kapitalizmus adott formái ellen, új elméletet gyártott a munkáról, a tőkéről, a társadalmi és politikai osztályokról, és túllépve a tisztán tudományos szemléletmódon, azt hirdette: míg korábban a filozófusok csak értelmezték a világot, „a feladat valójában az, hogy megváltoztassuk”. És ehhez mintát is adott az általa felrajzolt kommunista társadalom formájában, amelyhez – szerinte – törvényszerűen eljut majd az emberiség.
Nietzsche ezzel szemben a hagyományos erkölcs és morál ellen lázadt. Azt állította: az élet minden szinten a hatalom akarása. A szabad emberi akarat önfejlesztő képességét ünnepelte, szinte pogány mámorban. Úgy gondolta, létezik egy „Übermensch”, amely az embernek magasabb minősége, amely megszabadult már a középszerűek nyájától, a mások iránti részvét lehúzó erejétől, az egyház által kínált túlvilági illúzióktól.
Ebbe a két eszmerendszerbe sokan mámorosodtak bele, (például Sztálin, illetve Hitler is), ezért, ha nem is közvetlenül, de gondolati alapvetésük és inspirációjuk útján mégis csak ők szabadították ránk a 20. század két nagy kísérletét, a bolsevizmust és a fasizmust, amelyeknek milliók estek áldozatul. Máig vita van persze arról, vajon az eredeti gondolatok voltak-e halálhozóan károsak, vagy csak az „alkalmazók” vitték katasztrófába az ősformájukban figyelemre méltó eszméket. Marx viszonylag korán lebetegedett és meghalt, Nietzsche pedig megőrült gondolatai és a való világ összeütközése nyomán.
A két európai méretű kísérlet csődje után a nagy világmagyarázatok mind darabjaikra hullottak. A filozófusok napjainkban is próbálják összeszedni a cserepeket.
