Munkácsy Mihály (1844–1900) kevésbé ismert, ritkán vagy itthon eddig sosem látott alkotásaival is találkozhat a nagyközönség a festő születésének 180. és halálának 125. évfordulója alkalmából nyílt nagyszabású tárlaton a Szépművészeti Múzeumban. Ennek alkalmával Fertőszögi Péter művészettörténészt, több gyűjtemény létrehozóját, jelentős aukciók szakértőjét, a BÁV művészeti igazgatóját kérdeztük.
Munkácsy – Egy világsiker története, releváns-e a kiállítás címe?
Szerintem mindenképpen hiteles és idevágó. Munkácsy az a festő a magyar művészet történetében, aki először ért el igazi világsikert és talán ennek is köszönheti hihetetlen, ma is eleven népszerűségét. Nem a műértőkre és a műgyűjtőkre gondolok, hanem a nagyközönségre. Mert tényleg legendás, bár rövid életutat járt be: a sokszor éhező asztalosinasból pompában élő párizsi festőfejedelem lett. Az 1870-es évektől egészen 1900-ban bekövetkezett haláláig káprázatos gazdagság vette körül. Európán túl is ismert volt bizonyos körökben. Ezek természetesen nem az avantgárd körök voltak. Kijelenthető, hogy a saját korában a művei valódi, addig példa nélküli világsikert értek el.
Óriásképekkel vált ismertté
Hangsúlyozta, hogy a „saját korában”. Azért-e, mert a 20. században például Moholy-Nagy László munkássága is világsikernek minősül?
Ha európai szemmel nézünk a világ képzőművészetére és magyar alkotókat kell megnevezni, akiket abszolút a részének tekint az egyetemes művészettörténet írás, nem hiszem, hogy találunk olyan összefoglalást, amiben ne lenne benne két magyar művész neve, az egyik Moholy-Nagy László, a másik pedig Victor Vasarely.
Munkácsy más kategória, Munkácsy ma itthon világsiker. De egy 19. századi európai festészeti összefoglalást minden további nélkül végig tudunk úgy olvasni, hogy abban az ő neve nem szerepel.
A Párizsban élő művész elsősorban a Krisztus élettörténetét bemutató óriásképeivel vált nemzetközileg ismertté Európában és Amerikában, de a renoméjához hozzájárultak a tehetős nagypolgárság világát ábrázoló szalonzsánerei is.
Meggyőződésem, ha a világban felbukkan egy komoly Munkácsy kép, amire volt példa, azt magyar érdeklődő fogja megvenni.
Nem látom, hogy a világ jelentős műgyűjtői Munkácsyt akarnának gyűjteni.
Egyébként az egész tendencia megfordult. Körülbelül 1995-ig külföldön a kiemelkedő magyar festők munkái drágábban keltek el, mint itthon. Ez ma már nem igaz. Úgy gondolom, hogy a magyar festők többsége ebben a hazában valóban próféta. Ha ma árverésen előkerül egy 19. századi magyar kép, biztosak lehetünk abban, hogy arra magyarok licitálnak.
A legutóbbi aukciójukon egyebek között Munkácsy ifjúkori barátja, Than Mór képét is árverezték. Elkelt?
A védett Than Mórra gondol? Egész magasra licitálták fel. Ám hozzá kell tenni, hogy a mai műkereskedelmi trendek újabban azt mutatják, hogy a 19. század iránt sokkal kisebb az érdeklődés, mint mondjuk a 20. századi modernizmusok iránt. Tehát a romantikus korszak nagymestereitől könnyebb és olcsóbb műveket venni, mint 30 évvel ezelőtt.
Ennek mi a magyarázata?
Változik a világ. A 21. században bekövetkezett ízlésváltozás a színeket, a modern élet lüktetését preferálja, sokkal kevésbé a történelmi vagy tájképek hagyományos világát. Munkácsynál persze még mindig él a nimbusz. De Székely Bertalan vagy a nála is régiesebb festésmódú Than Mór, Ligeti Antal vagy Telepy Károly esetében elmondható, hogy lefelé tart a tendencia.
Előkerülhet-e ismeretlen vagy alig ismert Munkácsy alkotás?
Az 1870-es évek közepétől több évtizeden keresztül áramlottak ki a műterméből munkái, elsősorban a szalon jellegű képei. Nyilván lehet ezek között olyan, ami adott esetben lappang, nem tudjuk, hol, milyen tulajdonosnál, de tud róluk a kutatás.
Hiszen, amikor igazán keresett művésszé vált, az 1870-es évek közepétől, az nagyon jól dokumentált és a művekkel nagyon szépen nyomon kísérhető folyamat.
Ha egy oeuvre-t össze akarunk foglalni, akkor természetesen jó, ha minél több mű megvan. Emlékszem, árvereztünk korai Munkácsy rézkarcot, ami az életmű szempontjából nem túl jelentős mű, de mégis fontos korjelző darab volt. Ezek is több millió forintot érnek el ma egy árverésen.
Utolérte az európai fősodort
Ha most valaki megbízná, hogy hozzon létre egy magánkollekciót vagy egy kisebb múzeumnak egy magyar festészeti gyűjteményt, akkor abba mindenképp kerülne Munkácsy?
Feltétlenül. A 19. század ugyanis a magyar festészet hajnala. A század kezdetén még a klasszicista tendenciákkal indult el a magyar művészet.
Addig ugyanis magyar művészetről nem beszélhetünk, a művészettörténet tudomány is úgy szokta megfogalmazni, hogy egészen 1800-ig magyarországi művészetről beszélünk, amelynek tetemes részét külföldiek alkották, főleg a középkorban és a török hódoltság alatt, de még azután a 18. században is.
De a magyar festészet, amit tradicionálisan magyarnak nevezünk és magyar mesterek által jött létre, nagyjából a reformkorral, vagyis az 1820-as évekkel kezdődik.
Barabás Miklós az 1830-as évektől, vagy egy korábbi portréfestő, Donáth János azok, akik egyáltalán először tudtak itthon megélni a festészetükből.
Az elődök közül Mányoki Ádám nevét lehetne ide hozni vagy Bogdán Jakabét, akik a 17-18. század fordulóján megrendelés híján mindketten elhagyták az országot.
De a török kor pusztítása utáni újjáéledés egészen a 19. század húszas-harmincas éveiig váratott arra, hogy olyan polgári réteg alakuljon ki, amely el tud tartani professzionális magyar festőket. Ekkortól épül fel az a magyar festészet, amely a század végére, 1900-ra érte utol az európai fejlődést.
Az 1870-es évektől működő mesterek, Szinyei Merse Pál, Munkácsy Mihály, Paál László, Mednyánszky László az a nemzedék, amelynek tagjai az életművükkel utolérték az európai fősodort.
A leghaladóbb tendenciák azonban a századfordulón már nem müncheni áttétellel érkeztek hazánkba, hanem közvetlenül Párizsból kapták az inspirációt, ahogy például korábban Munkácsyt is megérintették Gustave Courbet képei vagy Paál Lászlót a barbizoni mesterek munkái.
Forrás: Szépművészeti Múzeum
Merre fejlődött tovább ez a festészet?
A 20. század első másfél-két évtizede aranykor volt. A magyar festészet együtt lüktetett Párizzsal. Perlrott Csaba Vilmos, Márffy Ödön, Czóbel Béla együtt festettek Matisse-ékkal. Rippl-Rónai József – nem mellesleg rövid ideig Munkácsy tanítványa volt – az első fecske, aki a 19. század végén az akkori leghaladóbb irányzathoz kapcsolódott, és a Nabis-csoport egyik meghatározó tagjává vált.
Hogy illett ebbe a folyamatba Munkácsy? A kiállítás tájékoztatójában úgy fogalmaznak: „…művein – korszakonként és műfajonként eltérő mértékben ugyan, de – különböző művészeti stílusok és tendenciák – akadémikus, realista, plein air és impresszionista stílusjegyek – ötvöződnek.”
Azt gondolom, hogy ő az 1870-es évek első felében kifejezetten progresszív festő volt a maga kritikai realizmusával, a Siralomház, a Köpülő asszony vagy a Rőzsehordó virtuóz ecsetkezelésével.
A festékkel fantasztikusan tudott bánni. A Siralomház, amellyel a párizsi Szalon kiállításán aranyérmet nyert, lendíti a népszerűség, a keresettség felé. Majd a Poros út két változatával eljut a plein air törekvések, legalábbis az atmoszféra festés határáig.
És szerintem itt vesztettük el Munkácsyt, mint modern festőt.
Én ebben sarkosan fogalmazok, mert attól kezdve, hogy megismerkedett Charles Sedelmeyer műkereskedővel és feleségül vette Cécile Papier de Marches bárónőt, a zsánerfestésre adta a fejét és körülbelül évi 100 ezer aranyfrankot keresve tartotta fenn fényűző életét.
Ne felejtsük el, hogy ugyanezekben az 1870-es években Claude Monet-nak, az impresszionizmus egyik atyjának, ha egy aranyfrank volt a zsebében, az fedezte aznap az életét, és még festéket, vásznat is vett belőle. Munkácsynak ebből volt évi 100 ezer. Csakhogy, amit Munkácsy csinált, az messze nem az volt, amit csinálnia kellett volna!
Megdöbbentő, hogy megérkezik Párizsba egy modern szemléletű festő, ahol formálódik az impresszionizmus, a posztimpresszionizmus és a modern művészet, és mennyire nem érti meg a saját korát. Majdhogynem szembe megy vele, sőt a bírálataiban szembe is ment az új irányzatokkal.
Negyed századon keresztül festette a szalonképeket a maga édeskés, bravúros festőiségével, de sehova nem vezető történeteivel. Nem lebontani szeretném a Munkácsy-nimbuszt, hanem kifejezni, hogy ezzel lekanyarodott a művészettörténet fősodráról és egy jó megélhetést biztosító, de egyre akadémikusabb szemléletű festészetet csinált.
Megbecsült ember volt, ám amit progressziónak nevezünk az ő művészetében, az az 1870-es évek közepével, véleményem szerint, véget ért.
Forrás: Szépművészeti Múzeum
Bitumen és a fatábla
A Krisztus Pilátus előtt (1881), a Golgota (1884), és az Ecce homo (1896) valóban bejárta a nagyvilágot.
A három óriás-, vagy ahogy akkoriban mondták, kolosszálkép több szempontból is külön kérdés.
Jó, hogy az egyik Debrecent csaknem négy hónapra elhagyva együtt látható Budapesten, a Szépművészeti Múzeum tágas terében a másik két kép redukcióival. Levegőhöz jutnak és megfelelő távolságból nézhetők.
A rekord méretű alkotások sorába tartozik a Kunsthistorisches Musem lépcsőházának mennyezetén ma is látható mű, A reneszánsz apoteózisa (1889).
A Szépművészetiben a csaknem 4 × 4 méteres kompozíciós tanulmány látható. A 62 négyzetméteres Honfoglalás (1893) 1929 óta először került ki az Országházból.
Nem pusztán technikai bravúr a monumentális mű levétele, majd kiállítása, de így alkalom adódott a festmény restaurálására is, tehát a kiállítás után jobb állapotban kerülhet vissza a Parlamentbe.
Munkácsy sokáig bitumenes alapozást használt, meddig?
Nem tudnom pontosan megmondani, de egy idő után maga is tudta, hogy azért sötétednek a képei, mert az anyag reakcióba lép a festménnyel, és megeszi a pigmenteket.
Ugyanakkor ez az alapozás segített abban, hogy éljenek a fantasztikus barnái és kijöjjenek a színek különböző tónusértékei.
Az más kérdés, hogy hosszú távon ez nem volt tartható. Találgatás lenne, de az 1880-as évek környékén nyilván már váltania kellett. Érdekes, hogy egy olyan világban, amikor a festők többsége az olaj-vásznat használta, Munkácsynak sok képe készült fatáblára.
Mégpedig igen szép fatáblára, és mivel gazdag volt, a legjobb minőséget választhatta: a döntő többségük mahagóni tábla, amely sokkal jobban bírja a páratartalom változását és nehezebben vetemedik meg. A pályám során nem egyszer, nem kétszer vehettem kézbe a Poros út I. című festményét.
Mindig elmondom a tanítványaimnak, hogy számomra ez az első három legfontosabb Munkácsy kép egyike, de el se tudják képzelni, hogy milyen szép a hátulja. Gyönyörű, kazettás szerkezetű mahagóni fatábla. Egyes festők azért szeretik a vásznat, mert van egyfajta rugalmassága, mások meg pont azt a merev tartású anyagot kedvelik, ami a fatábla.
Forrás: Szépművészeti Múzeum
Lieb Mihály Leó 1868-an kapta meg a hivatalos engedélyt a Munkácsy név felvételére. Korábban már aláírt képeket Munkácsiként is, fontos ez?
Igen, minden ilyesmi számíthat, ha pontosan tudjuk, hogy mikor történt a váltás. Több olyan művészt ismerünk a magyar festészet történetében, akiknek megváltozik az aláírása, a neve.
Hogy Munkácsy korából említsek példát, ilyen Deák-Ébner Lajos. Ébner Lajos az 1880-as évek közepén veszi fel a Deák előnevet.
Ez azt jelenti, hogy egy mű keletkezését pontosabban tudjuk datálni. Persze a hamisítónak is segít, ha ezt tudja, s mivel Deák-Ébnernek a korai párizsi korszaka a legnépszerűbb, ezért a későbbi képeiről sokszor „leveszik” a Deák nevet. De hogy másvalakit is mondjak: Iványi-Grünwald Béla. 1906-ig, a nagybányai első periódusban ő Grünwald Béla.
Amikor ezt a szignót látjuk, akkor tudjuk, hogy bizonyos képek addig készültek, csak azután tette a nevéhez az Iványi előnevet, vagyis a szignó itt is korszakjelző.
