A Budai Vigadó 125 éves épületében működő Hagyományok Háza egyszerre színház, közösségi tér, tudományos kutatóközpont, könyvtár és archívum. Az intézmény a hagyományos kultúra kincseit őrzi, egyúttal élővé teszi. A ház egyik védjegye, mondhatni zászlóshajója a Magyar Állami Nép Együttes (MÁNE), amelynek vezetőjével, Mihályi Gáborral beszélgetett a tudás.hu.
Fotó: Csibi Szilvia
Ön Kossuth-díjas koreográfus, együttesvezető és negyedszázada alkotta a Naplegenda című előadást, amely a 2025-26-os évadban ismét színre kerül. Hozzá kellett-e nyúlnia?
A Naplegenda az én szerelemgyerekem, miközben nagycsaládos vagyok, mert több mint 25 néptánc kompozíciót állítottam színpadra.
Miért szerelemgyerek? Mert az első olyan előadás volt, amelyik rendesen felforgatta a szűkebb táncos közéletet, amelyik formabontó volt, és talán nem túlzás: új stílust teremtett.
Rendkívül kedves számomra, és igen boldog vagyok, hogy 25 év után sem kellett még ráncfelvarrást sem csinálnom rajta. Az első nagy lendületből létrejött valami, ami úgy látszik, hogy negyedszázadnyi távlatból is időtálló.
Táncok határon innen és túl
Az évad első újdonságát azonban nem ön jegyzi.
A Magyar Állami Népi Együttes ifjú titánjai állítanak színpadra egy új bemutatót.
Büszkélkedem azzal, hogy az elmúlt években sikerült egy olyan alkotó műhelyt magam körül kialakítani, amelyik a benne felépült tudás gyarapításával, eljutott odáig, hogy önállóan hozhat létre produkciókat.
Ezt úgy értheti az olvasó, hogy jóformán kitiltottak a próbateremből. Amit szívesen teszek, csak nagyon távolról figyelem őket, hiszen fontos, hogy a saját generációjuk világképét fogalmazzák meg. Jövőre tervezek egy következő előadás, amiben majd újra megfogalmazhatom magamat.
Hiszem, hogy az ifjú alkotók azt az igen beszédes címet, Gyökerek és szárnyak, képesek lesznek tartalommal megtölteni. Sőt, biztos vagyok benne, hogy igen, mert, és ha az ember fölveszi a kalapácsot, akkor azt használni kell, nem csupán megfogni…
Korábbi műsorokat is repertoáron tartanak?
Nagyon jó régebbi előadásokat játszani, örömmel tölt el, hogy a Hajnali Holdat, vagy a Magyar Rapszódiát folyamatosan keresik a nézők. De egy új program az, ami mindig tovább lendít. Pozsonyban működik az Ifjú szívek elnevezésű, nagyon kiváló néptánc együttes. Velük közösen készítünk egy kamara estet.
A cél, hogy bemutassuk, azokat a magyar táncokat, amelyek a most létező határ miatt, két országba kerültek, Magyarországra és Szlovákiában, ez a határ politikai, ami azonban nem létezik a kultúra szempontjából.
Az előadást szándékosan kamara méretűre tervezzük, hogy Felvidék kisebb falvaiba is el tudjuk vinni. Címe A hegyeknek völgyében. Felvidéki barátaik táncolnak saját táncokat, mi is a mieinket, azután együtt, közösen muzsikálnak a két együttes zenészei.
Fontosnak tartja, hogy köszöntsék Tímár Sándort, a Nemzet művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas koreográfust, táncpedagógus, a MÁNE legendás mesterét. Különleges kapcsolat fűzi hozzá, elmondja miért?
Csaknem hat évtizede ismerem. Jászberényben táncoltam, az akkor frissen alakult Jászsági Népi Együttesben.
Jöttek koreográfusok, akik döntően táncjel írásból tanították a lépéseket. Borzasztó papír szagú volt a munkájuk, ugyanis a táncjel írás nem olyan, mint a zenében a kotta, amely számtalan árnyalatot és színt képes felmutatni, így sokkal közelebb van ahhoz a valósághoz, amit egy zeneszerző megálmodott. Mivel nem láttunk mást a világból, elfogadtuk, de kicsit unatkoztunk.
Egyszer csak megjelent Tímár Sándor a próbateremben, utcai cipőben, utcai ruhában, ledobta a táskáját, bekapcsolt egy magnót, mutatott három-négy lépést, és utána azt mondta: na, most akkor improvizáljatok belőle.
Döbbenetesen hatott, hogy a minimális tudásunkat látva mindjárt azt próbálta kibányászni belőlünk, mit tudunk mi ebből a magunk számára kreálni.
Nem vagyok rá büszke rá, de utána még érkezett olyan koreográfus, aki táncjel írásból akart tanítani, nahát kinevettük!
Annyira meghatározó volt, amit a Mesti – így becézte a táncos világ a mestert – képviselt, hogy engem valójában ő jegyzett el néptánccal. Aztán fel is esküdtem rá, és mindmáig tart ez a frigy.
A köszöntés keretében közös előadások valósulnak meg a Tímár Együttessel a Nemzeti Táncszínházban és itt, a Budai Vigadóban.
Fotó: Bézsenyi Zsolt
Emlékezés Rábai Miklósra
Rábai Miklósról, a MÁNE ugyancsak legendás mesteréről, alapítójáról szintén megemlékeznek.
Telik az idő, és nagyon távolodik az életműve. Az a fiatal generáció, amelyiknek fontos lenne, hogy megismerje, azok előtt száraz olvasmányként jelenik meg, vagy pedig rissz-rossz minőségű, nehezen értelmezhető és megélhető felvételeken. Elindítottuk el az Eleven tánctörténet című sorozatot, amelyben aktívan rezonálhat az új nemzedék a korábbi alkotásokra, alkotókra. Döntő módon a Magyar Táncművészeti Egyetem, főiskolák és szakiskolák növendékeit szólítjuk meg, de a nagyközönséget is várjuk.
Újra beszélünk – például Rábairól. Azt hiszem, izgalmas és érdekes előadást sikerült színpadra képzelnem, amelyben nemcsak a művészetéről van szó, hanem az emberről, a dilemmáiról, a politikai megfelelési kényszerekről. Hogyan lehetett ellenállni, vagy hogyan nem?
Mindenesetre lényegesen tágabb kép tárulhat az arra nyitott fiatalok elé, olyan világot ismerhetnek meg, amit nekik hál’ Istennek személyesen nem kellett. A néptánc történetében az általános emberi világ megmutatkozik a színpadon is. Hiába próbál bármilyen politika béklyókat tenni az alkotó emberre, az valahogy lerázza. Én ezt láttam Rábai Miklós művészetében, mert ő egyetemes művészetet akart létrehozni.
Milyen manapság az utánpótlás?
Hibátlan. Rengeteg gyerek ismerkedik meg egész kicsi korban a néptánccal.
Nagy a bázis, sok az amatőr együttes, ahová a gyerekek be tudnak lépni. Természetesen nem lesz mindenkiből professzionális táncos, de mélyebben megismerkednek ezzel a kultúrával.
Fóton, Békéscsabán és Nyíregyházán táncművészeti szakközépiskolák működnek. A Magyar Táncművészeti Egyetem 4-5 évente indít osztályt főiskolai BA képzésre, aki rátesz még egy évet mesterdiplomát kaphat. Jövőre is végez egy osztály, három lány és három fiú már hozzánk jár szakmai gyakorlatra. Igen tehetségesek, de nem tudom melyik ujjamat harapjam, mert mind a hatot sajnos nem tudom felvenni.
Divat és folklór
A Divat a folklór című kiállítás október végéig még látogatható, ehhez kapcsolódott a Körforgásban című Divatszínház, a kifutón a táncosok mutatták be a ruhákat.
A Népi Iparművészeti Múzeum és az Magyar Állami Népi Együttes közösen állította össze az anyagot. Egy előadást terveztünk, és hatot játszottunk, olyan sikeres volt. A dolognak folytatása is lesz. A híres zágrábi LADO együttes vezetője a meghívásomra eljött, hogy megnézze, milyen innovációkkal próbálkozunk. Ennek az lett a vége, hogy 2027-ben, közös divatszínházat fogunk létrehozni, a LADO és a MÁNE táncosaival, zenészeivel. Egy magyar divattervező inspirálódik a hagyományos horvát viseletekből, egy horvát pedig a magyarokból, szerintem izgalmas lesz, ha két társulat szellemi tudása összeadódik.
December még messze van, de már készülnek az ünnepekre?
A Csodaváró betlehemesünket kilenc alkalommal játsszuk a Müpában, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, ahová sokkal többen férnek be, mint a Budai Vigadóba. De itt is lesz program, rangos zenészeink, Pál István Szalonna és Bandája adventi koncerteket adnak.
Híresen sokat turnézó társulat a MÁNE-e, idén mennek valahová?
Májusban érkeztünk haza Kínából, azután a török-magyar kulturális évad záróeseményein léptünk fel Isztambulban és Ankarában. Most a moszkvai és az isztambuli Liszt Intézet együtt dolgozik azon, hogy novemberben Moszkvában és Isztambulban tartsunk egy-egy előadást. Meglátjuk, mert anyagi támogatás nélkül ezt nem lehet megvalósítani.
